Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

A RÁKKAL VICCELNI IS LEHET

Én, Earl, és a csaj, aki meg fog halni
2015. szept. 23.
Az Én, Earl, és a csaj, aki meg fog halni nem véletlenül kapta meg a zsűri és a közönség díját is a Sundance Fesztiválon: szokatlan, friss, ötletes film. És nagyon vicces. SOÓS TAMÁS KRITIKÁJA.
Greg 17 éves, és meg van róla győződve, hogy mormotaképe van. Ennél is súlyosabb problémája, hogy anyja rákényszeríti, menjen át az egyik iskolatársához és beszélgessen vele. Mert Rachel rákos, és barátra van szüksége. Ám ez az ismerkedés alapvetően ellenkezik Greg elveivel. Ő ugyanis senkivel sem barátkozik, hogy ne kelljen sehová se tartoznia, és így semelyik iskolai klikknek ne legyen az ellensége. Mindenkivel jóban lenni, de észrevétlen maradni – ez Greg stratégiája a konfliktuskerülésre.

S bár gondosan felépített menedéke annak rendje és módja szerint összedől a történet során, az Én, Earl, és a csaj, aki meg fog halni egyik legnagyobb erénye, hogy nem sok minden történik benne a tinédzsersztorik – közelebbről: a rákos tinikről szóló románcok – rendje és módja szerint. Erre mindjárt Greg hívja fel a figyelmet, aki a film öntudatos narrátoraként bizonyos pontokon megállítja a sztorit, vázolja, mi történne a negédes verzióban, majd örömmel cáfol: ez nem egy romantikus mese, itt nem lesznek életre szóló tanulságok, és nem szeretnek majd egymásba a halál árnyékában. A filmnek egészen a fináléig sikerül elkerülnie, hogy az amerikai tinifilmek szokásos közhelyeit szője történetébe, és még a legismertebb toposzokat – lásd a „véletlen drogozást” – is fel tudja dobni szarkasztikus humorérzékével és vizuális kreativitásával.
Szatírával van tehát dolgunk, melynek csípős nyelvezete, ironikus stílje sokkal üdítőbb a giccsmélyre merülő, siratós filmeknél (Most jó, Csillagainkban a hiba), melyek divatot teremtettek a rákos-szerelmes tinikről szóló történeteknek. A rákkal viccelni is lehet, tudjuk legalább a Fifti-fifti óta, hiszen az ember is gyakran ezt teszi: humorral kendőzi el a valóságot. Az Én, Earl… ennek megfelelően a halálos betegséget is tárgyilagosabban kezeli, az akaratpróbáló kezelésekből és a szürke hétköznapokból kivonja a drámát, minek helyén a csendes elmúlás, a lassú felmorzsolódás marad. De ez csak a műfajjal szembeni lázadás, a sztoriba cseppentett valóság egy kis szelete – a film különben nem a rákról szól. Ha valamiről, akkor inkább a barátságról és a magába gubózó fiatalságról. Tapintani lehet rajta a korszellemet, a narcisztikus tizenéves problémáit, aki a kellemetlen szituációk elől felületes társas kapcsolatokba menekül, és akinek a halállal kell szembenéznie ahhoz, hogy kibújjon végre önvédelemből hordott páncéljából.
Jelenetek a filmből
Jelenetek a filmből
Greg tehát jól illik az elmagányosodó fiatalok sorába, de minden más szempontból fura tinédzser. Szabadidejében a Criterion DVD-it nézi, például A Hoffmann meséit Scorsese audiokommentárjával, vagy Az álom hangját, a Fitzcarraldo című Herzog-film kaotikus forgatásáról készült dokumentumfilmet. Barátjával, Earllel a klasszikusok svédelt verzióit is leforgatják, a szóviccel módosított cím alapján készítik el a maguk amatőr verzióját, a Pooping Tomot, a Death in Tennist, vagy a 2:48 PM Cowboyt. Ezek után talán mondani sem kell: filmőrülteknek kötelező az Én, Earl, és a csaj, aki meg fog halni, mert tele van remek belsős poénokkal és utalásokkal. Klaus Kinski tébolya, Werner Herzog monomániája, vagy épp német akcentusa soha nem volt még ennyire vicces.
De nemcsak a nézőnek, a rendezőnek is jól jön Gregék geeksége: Alfonso Gomez-Rejon így nyugodtan beidézheti a saját példaképeit Truffaut-tól Scorseséig, Herzogtól Michael Powellig. A Scorsese asszisztenseként is dolgozó Gomez-Rejon filmjén a pályakezdő rendezők túlbuzgó lelkesedése érezhető, de ő szerethető lazasággal kezeli az elsőfilmes státuszt – talán azért, mert ez már a második filmje. Az Én, Earl…-t mégis az „így jöttem” filmek stílusában forgatja, vagyis kirívó és többnyire tényleg kreatív vizuális megoldásokkal segíti a történetet. Trükkjeiből ugyan még nem áll össze egységes vizuális stílus, de a szélesvásznú formátum kihasználásában sajátos megoldásokat mutat. A nézőnek gyakran forgatnia kell a fejét, hogy figyelemmel kövessen egy-egy párbeszédet, és a kép szélére komponált fiatalok közti távval, vagy épp a beállítás-ellenbeállítás szabályainak megszegésével jól érzékelteti, hogy Greg és Rachel kapcsolata nélkülöz mindenféle romantikát, és hogy a haldokló és az egészséges ember között mindig áthidalhatatlan marad a távolság.
A filmet csak a finálé felé rontják el, ahol már nem igazodnak a történetet narráló Greg világképéhez, így a hangvétel is enyhén szentimentálisba fordul, és közhelyből is több csúszik a történetbe. Pedig a film alapjául szolgáló regény egyik legnagyobb erénye az a következetesség, amivel megrajzolja antihősét, aki mindvégig tagadja, hogy bármiféle hatást gyakoroltak volna rá a történések. Az adaptáció során, persze, elkerülhetetlen, hogy kívülről tekintsenek Gregre, és érzékeltessék a könyvben is bekövetkező jellemfejlődést – de ettől még nem kellett volna azokhoz az elcsépelt moziklisékhez folyamodni a meghódított jó csaj, vagy az igaza mellett verekedéssel kiálló lúzer motívuma révén, amiket a film és a regény egyaránt kifigurázott.
A képek forrása: MAFAB
A képek forrása: MAFAB
A könyv elolvasása után egyébként is szembeszökőbbek lesznek a film hibái: az alkotók nem tudták kerek dramaturgiai egésszé formálni a sztorizgatós, epizodikus szerkezetet, se átmenteni azt a kíméletlen őszinteséget, amivel Jesse Andrews olyan humorosan mutatta be a kamaszkor sajátos logikáját és minden kínos pillanatát. Andrews írta amúgy a forgatókönyvet is, de csak a regényben sikerült megmagyaráznia, miért olyan kontúrtalan Rachel alakja (az egyre depressziósabb lány tudatosan fordul magába, és beszélteti a fiút, aki pedig azért viccelődik folyton, mert nem tudja máshogy kezelni a helyzetet), és csak ott kölcsönöz hús-vér jellemvonásokat Earl-nek, a szegénysorból származó fekete srácnak, aki Greg lelkiismereteként és értelmesebb feleként funkcionál a történetben.
A karikatúrának is beillő karaktereket mindegyik színész el tudja adni a filmben, a teljes stábtól – Thomas Mann, RJ Cyler, Olivia Cook, Nick Offermann, Molly Shannon – örömjátékot láthatunk. A nevek közül azonban nem a főszerepet remekül játszó Thomas Mannét, hanem az íróét, Jesse Andrewsét érdemes megjegyezni. Ha még nem említettük volna, az Én, Earl, és a csaj, aki haldoklik fergeteges olvasmány, van olyan vicces, mint például egy Rejtő-regény – és a filmnek is sajátos humor adja a lefegyverző báját. Az Én, Earl…-nek ettől persze még nem lesz filmtörténeti jelentősége, mint a Sráckornak, se olyan következetes stílusa, mint az Okostojásnak, és nem is olyan alulértékelt gyöngyszem, mint a Submarine. De talán a legszórakoztatóbb tinifilm, ami mostanság moziba került.
 

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek