Bernstein: West Side Story / Erkel Színház
2015.09.22.

A musical tarka színei helyett szürkére festette az Erkel színpadát Novák Péter West Side Storyja. Erre a kritikus meg panaszkodik, hogy nem volt elég erőteljes az a szürke! CSABAI MÁTÉ ÍRÁSA.

Annak ellenére, hogy Jerome Robbins fejében már 1949-ben megfogant egy Rómeó és Júlia-musical ötlete, a West Side Story mégis csak nyolc évvel később állt színpadra Leonard Bernstein zenéjével. A ma már megkerülhetetlen musical ugyanis szigorú recept alapján készült, s nem is volt könnyű kiporciózni a hozzávalókat. Az alkotók a Shakespeare-i vándorsztorit a nyomornegyedekbe akarták helyezni, ami már önmagában veszélyes elképzelés egy Broadway-darab esetén, majd egy újsághír adta az ötletet, hogy az East Side helyett a nyugatin, olaszok helyett pedig Puerto Ricó-iakkal játszódjon a történet. Elkészült hát a darab. Roppant eredeti, melynek műfaját a zeneszerző sem tudta meghatározni. Nem opera, talán nem is musical, tragédia, melyben táncolnak, danceshow, mely tragikus véget ér – és hatalmas elvárásokat támaszt szereplőkkel szemben: énekelni és táncolni, valamint színészkedni kellett egyszerre. A West Side Story vékony jégen haladt a siker felé.

Jelenet az előadásból.
Jelenet az előadásból.

Nagy kockázat hát, ha Novák Péter rendezése más recept szerint gyúrja össze a musical tésztáját, melyet annak idején olyan gondosan kevertek össze. A cselekmény ideje nem az ötvenes évek, hanem a jelen kor, de nem szírek és németek, nem arabok és magyarok állnak szemben egymással, hanem továbbra is latinok és amerikaiak a West Side-on. Nem Elvis-frizurával, színes öltönyökben, hanem fullcapben, punkfrizurával, kosaras-gördeszkás sportmezben, illetve rajos ingekben, Pink Floydos pólóban, bőrmellényben. Novák óvatos: nem artikulálja tisztán, hogy aktuális helyzetről is szó lenne, és ha haza is küldik a bevándorlókat a színpadon, egyből meg is nyugtathatjuk magunkat: ugyan, ez a tengerentúlon van, a messzi Amerikában.

Nem kérhetünk számon aktuális társadalmi üzenetet egy musicalen, de a műfaj nagystílűségét pótolandó, a színes, fancy táncjelenetekért és jelmezekért cserébe joggal számít valamire a néző, valami megrázóra lehetőleg, ha már ilyen szürke a színpad. Kisebb sebként éri a dramaturgiát, hogy a Cool című betétdalt Ice helyett, énekes híján, Riffnek kellett énekelnie, így már az első felvonásban elhangzott – pedig milyen feszültséget teremtene a dal a másodikban! Súlyosabb hiba, hogy a musical két döntő momentuma erőtlen maradt: Bernardo halála egyenesen elsikkadt a súlytalan jelenet alatt, s ha bírta még cérnával az Erkel közönsége, kivárhatott a zárlat végzetes, illetve végzetesen elsietett pisztolylövéséig, mely megadta a jelet, hogy mindjárt gyúlnak a fények, lehet hazamenni.

Pedig voltak dögös ötletek, ha nem is dögivel, rögtön például a nyitójelenet filmvetítése, melyről nekem Guy Richie „cockney” gengszterei jutottak eszembe. Üdítő volt Lőrinc atya monológjára (II. felvonás, 3. szín) ismerni a Rómeó és Júliából – elhangzott természetesen a Doki (Szabó Sipos Barnabás) szájából, sűrű sörösrekesz-lóbálás közepette. És jórészt üdítő volt a vulgarizmusok szertelensége is – aki pedig nem hitt a fülének, igen, az Erkel színpadán valóban elhangzott a "fostalicska" szó. Mert Leányvári Enikő szövege szerencsésen szlengesített, egyébként pedig vagánykodott ezerrel, kár, hogy engedett az olcsó kancsal utalások csábításának („Én mögétek állok, fiúk… nem úgy, és ne is reménykedj!”). Amellett, hogy Bozsó Péter (Krupke) kiváló, keményzsarus alakítását jól kiszolgálták a prózai sorok, egy-egy gengszterparódiába illő olcsó közhelyet nem úszott meg ő sem („a törvény én vagyok”).

Fotók: Nagy Attila. Forrás: PORT.hu
Fotók: Nagy Attila. Forrás: PORT.hu

Miklósa Erika egyébként kiváló mint Maria, sohasem zavaró operás ízű énekhanggal, Boncsér Gergely Tony szerepében hasonlóképp. A tenornak jót tett továbbá, hogy néhol énekesi kaliberének határait feszegette a kotta: a Maria magas hangjai stabilak nem voltak ugyan, de jól esett ez az ingatag pontosság mindenkinek. Megyesi Schwartz Lúcia érdekes ízt kölcsönzött Anitának, és egyetlen volt az illetékesek közül, aki a karakter latinságát is hangsúlyozni próbálta. Káldi Kiss András szerencsés stílusban szakadt el a megszokott Bernardo mosolyogtató kisfiússágától. Szépen helytállt a Jetek csapata is a Gee, Officer Krupke című dalban. Bajári Levente táncolt Tony szerepében – minden fontosabb szereplőt egy táncos és egy énekes alakított –, s mozdulatai nyomán még naivabbá vált a fiatalember, mint egyébként, de kiváló párost alkottak Boros Ildikóval (Maria). Gikovszki Zsuzsanna (Anita) egzotikus szexepiljével is kitűnt, Apáti Bence pedig mint Bernardo igazolta a vele szemben támasztott várakozásaimat. Annál kevésbé ragadtak magukkal az előadás tömegjelenetei: bár a Jetek bokszolós koreográfiája még invencióval kecsegtetett, később jóformán semmi nem jött létre a színpadon, mely legalább a talpunkat bizseregtethette volna. Ahogy a zenekari árokban sem, a Dénes István vezényelte zenekar ugyanis a korrekt mestermunkát alig meghaladó színvonalon, a latin és afroamerikai hevességet nélkülözve zenélt.

Ki akarna olyan musicalt nézni, amelynek első felvonása két holttesttel búcsúzik? – kérdezték a produkciós team tagjai 1957-ben, a West Side Story előkészületei közben. Nos, ez az a nehézség, melyet az eredeti alkotók mintaszerűen megoldottak, az Erkel Színházban mégsem sikerült.

Szerző: Csabai Máté
Helyszín:  Erkel Színház,  Időpont:  2015. szeptember 11.