A bizonyítványt Radnóti Sándor Széchenyi-díjas (2005) esztéta, egyetemi tanár (ELTE BTK), s ami e helyreigazítás szempontjából a lényegesebb, a nemrég megszűnt Holmi alapító szerkesztője s bírálat rovatának vezetője állította ki.

(Világ)Nézetem szerint súlyos, becsületet és jó hírnevet rongáló kijelentések nem vonulhatnak az ún. vélemény fedezéke mögé anélkül, hogy ki kellene állniuk a véleményt megalapozó tényekkel szembesítés próbáját. A „kritikai” fórumon a kurta, s a bizonyítást meg sem kísérlő, közlés azonban azt látszik igazolni, hogy tisztségek, díjak és intézmények („áruvédjegy”)brandja és karizmája helyettesítheti egy élet munkáját elkaszáló állítás okadatolását a nyilvánosságban. Noha éppen ez az aktus és gesztus magukat az intézményeket, tisztségeket, díjakat korrumpálja, amelyek megtestesültek a bizonyítványosztó gyakorlatában, ezért azt üzenve, hogy a magyar kulturális tér e meghatározó szegmensét, nyers érdekek, zsigeri vagy ideológiai antipátiák és az azokat leképező (hol formális, hol informális) hatalmi viszonyok irányítják.

Ha kitérnék válasz elől, magam is része lennék e rendszernek. S ha Radnótiéhoz hasonló terjedelemben – ez gyakori érve a helyreigazítások elutasításának –, akkor is. Ugyanis nem asszimilálódhatok a példához, amely részletes, megragadható tényeken alapuló elemzés nélkül jut értékeléséhez. S persze elismerném, hogy nincs legitimációm arra, amit több mint negyedszázada csinálok – visszamenőleges hatállyal. Ez a tét. Ezért a konkrét eseten messze túlmutató kérdés, hogy a Revizor hasábjain bizonyítványt osztó végül is kinek állította ki a bizony(h)ítványát?

Nem foglalkozhatom a recenzió állításaival és színvonalával, azonban felvezetését helyre kell igazítanom. A „jelen kiadás tudomásom szerint a ’66-os változatlan utánközlése” – írja Radnóti. Miért van szükség a „tudomásom szerint” mondatrész beiktatására? („Le style c’est l’homme même.”) A „jelen kiadás” II. kötetének, 616. lapján Zsoldos Sándor, a kötet szerkesztője, kitűnő szegedi filológus, „A kiadásról” szóló informatív miniesszéjéből egyértelműen kiderül, hogy nem utánközlésről van szó. A kiadónak (pontosabban Sándornak) komoly munkája fekszik a „jelen kiadásban”, s ezt Radnótinak nincs joga – ha fontosnak tartotta felvetni – kétségbe vonnia.

A kiadó kereste az eredeti kéziratot, mint erről az utószó 26. lábjegyzete tudósít. Nem hiába. Széchenyi Ágnes, a szó igazi értemében vett kolléga, a „jelen kiadás” megjelenése másnapján megkeresett Horváth Zoltán (Budapest, 1900–1967, Budapest) a Kezdetben volt a kertet elemző lektori jelentésével. (Amíg egy esetleges második kiadás Függeléke közölheti az értékes dokumentumot, addig a Múlt és Jövő folyóirat következő számában lesz olvasható a két kortárs és jó barát kapcsolatáról szóló esszé kíséretében, amire Ágnest fölkértem.)

Úgy tanultam, tisztességes felsorolni és értékelni azok munkáját, akik a kiválasztott témában előttem, vagy velem párhuzamban, szintén dolgoztak és publikáltak. Radnóti összefoglalásomból csak Török Petra nevét emelte ki, a már elment Vezér Erzsébet mellett. Szilágyi Judit, Menyhért Anna és Zsávolya Zoltán, s az 1966-os fogadtatásban résztvevő Földes Anna nevét elhallgatja. Ők Lesznai Anna irodalmi tevékenységére tették a hangsúlyt, s ezért célzottabban fókuszálhattak a regényre, mint Török Petra, akinek a kiindulópontja a képzőművészet. (Ezt az orientációt a doktori disszertációjának címe is megérzékíti: Ornamensé váltott sors – művészeti és irodalmi otthonteremtés Lesznai Anna életművében, Budapest, 2012). Erről Radnóti a disszertációt bíráló bizottság elnökeként is értesülhetett. A szerző minapi favorizálásból levon, hogy – hála a Holmi interneten hozzáférhető összes számának, könnyen ellenőrizhető – a folyóirat 25 éve folyamán sem Radnóti, sem az általa fel(nem)kért szerzők sem Lesznai Annának, sem Török Petrának nem szenteltek semmilyen figyelmet. Holott jelentős könyvek, kiállításkatalógusok jelentek meg Lesznaitól és Lesznairól a folyóirat fennállása (1989–2014) alatt – mint erről Radnóti az általa elnökölt disszertáció bibliográfiájában is meggyőződhetett, s amelyeket hiánytalanul, sőt kiegészítve viszontláthatott az utószavamban. „Jómagam szerepéről” annyit, hogy Török Petra Lesznai Annáról szóló tanulmányait publikáltam a Múlt és Jövőben (Gránit a siratófalban, ütem magyar ajkú dalban, Lesznai Anna Naplóiról és Formába kerekedett világ, a hatvani Lesznai hagyaték, 2001/1.), sőt, még az is előfordult, hogy egy könyv utószavát „átengedtem” neki. (Komor András: Fischmann S. utódai, Budapest, 1998, Múlt és Jövő Kiadó.)

Talányos Repiszky Tamás nevének és szerepének kitakarása. Ő Lesznainak rokona, nem egy felmenőjének alteregója szerepel a regényben. Mint a család eredetének (a középkortól) elszánt kutatója, a körtvélyesi kastélyról és vendégeiről feltehetően ő tudja a legtöbbet, mint arról a Radnóti által buzgón dicsért – s ezért feltételezhetően olvasott – Enigma-számból (Adalékok Lesznai Anna családtörténetéhez, 2007/52., 9–37.) tudni lehet. (Ennél gazdagabb merítésű, mint azt az utószavam feltűntette, nagyanyja, Madzsar Alice emlékkönyvében írt kismonográfia terjedelmű írása: A gyógyító mozgás művészete. Madzsar Alice emlékének, szerk. Zaletnyik Zita és Repiszky Tamás, Budapest, 2012.) Radnóti, ha már szerepeket és feladatokat oszt ki a nem általa kiadott könyv kapcsán, ami derék igyekezet, ezért is érthetetlen, hogy miért satírozta ki utószavamból a következőket: „Itt vallom meg, hogy az eredeti terveink szerint a regény első kötetében az ő kutatási projektjét szerettük volna közölni: a körtvélyesi kastély és a kastély vendégeinek történetét. Remélhetőleg ez a „projekt” elkészül – az impozáns anyag nagy részét már összegyűjtötte – s külön kötetben járul hozzá a nagynéni nagyregényének recepciójához.” (II/654.) Hasonlóképpen, ha Radnóti Markója Csilla tevékenységét ennyire nagyra tartja, nem lett volna-e hatékonyabb, már csak a hódolat címzettje szempontjából is, ha megemlíti, hogy ezzel nincs egyedül, még ha ebben meg is előzték? „E három regényről s a bennük feltáruló gazdag viszonyrendszerről Markója Csilla írt, bátran kimondható, kongeniális tanulmányt, amelyet a regény sztereóhatása kedvéért – persze, az elemzett regényekkel egyetemben – melegen ajánlunk elolvasni: Három kulcsregény és három sorsába zárt »vasárnapos«. Lesznai Anna, Ritoók Emma és Kaffka Margit találkozása a válaszúton, Enigma 52., 67–109.” – írtam az utószóban, s annak egy más helyén egy másik folyóiratszám kapcsán: „A szöveg előásása Markója Csilla érdeme. Maga is függelékben közölte egy grandiózus, felfedező, Komor András tanulmányát illusztrálandó, több más szöveggel, képzőművészeti írással egyetemben, amelyben felhívta a figyelmet Komor András, az úgy-ahogy ismert, a holokausztban elpusztult író, gazdag műkritikusi oeuvre-jére. Ebben az írásban, mint az alcíme is mutatja, kiemelkedő szerep jut az író Lesznai Annával való kapcsolatának is. Markója Csilla: A fejveszett pillantás. Lesznai Annától Komor Andrásig és tovább, Enigma, 72, 71–137.”

A kritikus olvasmányait és érdeklődését nehezen, illetve egyáltalán nem követhetjük, azonban egy folyóirat könyvbírálati rovatvezetőjéét annál inkább. Radnóti utánlelkesedése értékéből levon, hogy az Enigma két különszámáról szóló információt a Holmiban hiába keressük, pedig egy-egy erős folyóirat tematikus száma, könyv szerepet tölt be, ezért az irodalmi szemlék hírt szoktak adni róluk. (Markója nemcsak az említett esszé szerzője, de az enigmatikusan terjesztett és ezért enigmatikusan föllelhető Enigma folyóirat főszerkesztője is egyben.)

Mint láttuk, sem Radnóti, sem az általa irányított kulturális tér, nem vesztegetett szót Lesznai Annára. Mégis ironikusan kommentálja szerepemet, aki vele, azaz: a Holmival szemben közöltem Lesznai Annáról cikket, mégpedig az általa megnevezett „egyetlen Lesznai-specialista” tollából – sőt kiadtam magát a több mint ezer oldalas művet is. „A magam szerepét illetően” – idéz, majd az idézetet megszakítva, a biztonság kedvéért maga veszi át a szót: „érdemesebb megvárni, amíg mások mondják”. Bizony, kár volt az iróniát pazarolni, mert a mondat közepén rapid módon megakasztott megszólalásom, maga is iróniával folytatódott, ha öniróniával is: „A magam szerepe, hogy a már felbukkant, de újra lesüllyedt gyöngyszemet visszahelyezzem méltó – nemesfém – keretébe. Nagy, sőt: lehet, felelőtlen szavak. (Megszoktuk.) Egy 1300 oldalas könyvet megjelentetni, s olvasására buzdítani… ma a Gutenberg-galaxis felgyorsult hanyatlásakor? Ez, szinte – elismerem – provokáció.” Most, hogy a Holmi bírálat rovatának egykori szerkesztője a saját mondatommal szembesít, feltárul előttem e keserű irónia – „a villamossínek alól fölhangzó nevetés, sohasem őszinte” – forrása. Miért látom Lesznai Anna, s annyi más szerző újraolvasása, újra kánonba kerülése lehetőségét oly reménytelenül sötéten? A depresszióra az adott okot, hogy a Nyugat imázsában utazó irodalmi folyóirat 25 éve alatt, olyan, a Múlt és Jövő kiadta nyugatos szerzők könyvsorozatait zárta ki a nyilvánosságból – a nem reflektálás az! –, mint Somlyó Zoltán, Komor András, Molnár Ákos, Szomory Dezső (a sorozat 8 kötetéből egyet vett észre – „az igazat mondd, ne csak a valódit”), vagy Bíró Lajos, Komlós Aladár művei – e könyvek közül egy sem volt „változatlan újra kiadás”.

Radnóti recenziója egy lényeges elméleti kérdést is érint, ha nem is direkten. Ki a „hozzáértő”? A legilletékesebbként veti fel a problémát, hiszen egyetemi tanár, sőt, PhD-minősítésekről döntő bizottságvezető, de más, az irodalom ügyeiben sokszor sorsdöntő kuratóriumok egykori tagjaként is – Soros Alapítvány Könyvpályázati zsűrije, 1995–1999, Magyar Ösztöndíj Bizottság, 1997–2000, Kossuth- és Széchenyi-díj Irodalmi Albizottsága, 2006–2010, AEGON Művészeti Díj zsűrije 2009-ig. (Forrás: a Wikipédia Radnóti Sándor szócikke.) Radnóti azért ítélte el utószóírói szerepvállalásomat, mert 1. Nem vagyok hozzáértő. 2. Ismeretei szerint két „Lesznai-specialista” volt, abból egy meghalt, akkor jártam volna el helyesen, ha a túlélőt választom utószóírónak. Most tekintsünk el attól, hogy a Lesznai-„hozzáértők” terén végzett búvárlásaim számosabb élő „Lesznai-specialistával” ismertettek meg, sőt, az is dokumentálást nyert, hogy egyiküket fel is kértem az utószóra, amely sajnos nem készült el. (Ennek is van nyoma a Radnóti lapozta két kötetben, a várakozás miatt késett a könyv megjelenése, s ennek következtében a könyv tipográfusa – Kálmán Tünde – a tragikus fiatalon meghalt könyvtervező poszthumusz munkáját másnak kellett befejeznie.) Ha már egy „hozzáértő” van, vajon lehet még egy? Hiszen az az egy sem „hozzáértéssel” született, hanem élete során „hozzáértővé” fejlődött. Érdemes teoretikusan felvetni a kérdést, bárki nem képezheti-e magát hozzáértővé, ha kedve, vagy szüksége ezt diktálja? Nem az-e az egyedüli kérdés, hogy az utószót egy Lesznai-specialista írta-e? Erről semmi más nem nyújthat eligazítást, mint maga az utószó szövege.

Radnótival ellentétben későn csöppentem az akadémiai világba. Témavezetőmtől azt tanultam, hogy egy könyv, vagy egy cikk, olvasását és megítélését ajánlatos a lábjegyzetek átböngészésével kezdeni, s már ott akár abba is hagyni. A felhasznált irodalom világos képet nyújt a szerző témaismeretéről és irányultságáról. Ezekután a megbírált írás szövege még azt is elárulja, hogy a lábjegyzetekben szereplő ismeretanyag szervesen beépült-e a szerző mondanivalójába, vagy csak, mint ez sajnos sokszor előfordul, érdemtelenül fitogtatja nem létező tudását. Csak remélni lehet, hogy Radnóti sem tett másként stallumaiban. Utószavamban – a mai napig, s míg a könyvkorpuszok fellelhetőek – ott állnak a lábjegyzetek, forrásmegjelölések (a szövegben kurzívval kiugratva). Ebből világosan kiderül, hogy az utószó szerzője vajon tanulmányaival jogot szerzett-e arra, hogy reprezentatív könyv végén utószóíróként szerepeljen, s nem hatalmi helyzetét csalárdul kihasználva tolta magát a dicsőségbe? Radnóti miért mulasztotta el a szövegemet és forrásapparátusát e kritériumok szerint megvizsgálni, s majd ennek alapján meghozni – „súlyos” – ítéletét?

Nem lehet egy könyvről írni úgy, hogy utószaváról – a recepció kezdő, sokszor a hangsúlyokat kijelölő aktusáról – nem ejtünk szót. Azonban minden megkritizált, vagy csak ismertetett, szöveg alapfeltétele, hogy megfogható ismertetőt nyújtson arról, ami benne áll. Csak ez lehet alapja bármely értékelésnek – legyen az dicsérő vagy lesújtó. Radnóti ennyivel elégedett meg: „Gondolatnak nem elég egy nagyszerű, de közhellyé koptatott Ady-sor („Minden egész eltörött”, helyesen: „minden Egész eltörött” – K. J.) unos-untalan ismétlése.” Akárcsak elméletileg is lehetséges a könyvben 25 nagy alakú oldalnyi (647–672.) szöveg esetében, hogy erről szólhatott volna az utószavam? Teljes felelősségem, sőt, büntetőjogi felelősségem tudatában jelentem ki a Revizor készítőinek és olvasóinak, hogy nem erről szól. (Noha a Leszai-regény regényideje, s maga az írónő életideje, akár egy ilyen megközelítést is megengedne – a „hozzá nem értés” és a „dilettantizmus” ódiuma nélkül. Ady, aki a regényben a nevén szerepel, nemcsak Lesznai Annának volt igen közvetlen barátja, de az apjának és második férjének, Jászi Oszkárnak is, ezért hangsúlyos részvétele indokolt. Jómagam a szerintem nem elégszer idézett Korrobori-cikkét idéztem.) Azonban Ady Kocsi-út az éjszakában című verse sem mottóban, sem forrásmegjelölésben nem szerepel utószavamban. A verssort valóban használom, akár más verssorokat is – és ha idézőjelben is, mert nem az enyém, de mégsem idézetként. A versek egyik funkciója, hogy soraik vagy strófáik belesimuljanak a beszélt és írott nyelvbe, s ami fontosabb: a gondolkozásba, észrevétlen emelvén a nyelvhez kötött kollektívum tudati színvonalát.

Ahogy a lábjegyzetek futó ellenőrzése, úgy az utószavam tárgya ismertetéséhez is segítséget nyújtottak volna a tipografikusan is kiemelt alfejezetek puszta címei is: 1. Zsidó arisztokrácia, mint különös látószög, 2. A Korrobori táncosai, 3. Művészetek mezsgyéin, 4. A nő, 5. A regény kihordása ideje nyomában. Ez akár megfejelhető lett volna az utószó indításával – annál is inkább, erre még rátérünk, mert a „hozzá nem értést” és „dilettantizmust” kiáltó fogalmazvány bizonyító apparátusába regényírók („óriások”) is bekerültek: „a magyar kultúrának nem támadtak, és nem kanonizálódtak, olyan nagyregényei, amelyek karizmatikusan megérzékíthették volna modern korának elbeszélését. Ilyen nagy ívű epikáknak az az irodalom fölé emelkedő funkciója, hogy a nemzet „kollektív emlékezetébe” (sőt: „kollektív tudatalattijába”) homogenizálja történetének egy-egy sorsdöntő korszakát.”

Radnóti, ha csak ezekből vonja össze az egy-két sort, valamelyes tájékoztatást tudott volna nyújtani, hogy mi a „vizsgált” utószó tárgya, „gondolata”. S ettől még, de csak ezután!, hangot adhatott volna, hogy őt idegesíti az ismert („elkoptatott”) verssorok szövegtestbe beemelése. Azonban minden alap nélkül legitimitás-hiányossá tenni más munkáját (életét) felveti a gyanút, hogy Radnóti letérni látszik a recenzióírás – az írás – tradicionális, kb. 3000 éve bevált talajáról, amely nem független műfaj, hanem valamilyen módon kapcsolódik megítélésre kijelölt szöveg tartalmához.

Az elrugaszkodás éppen abban a szövegrészben érhető tetten, ahol – végre! – valami megfogható konkrétumon keresett fogást. Így: „Társadalomismereti baklövés arisztokratáknak nevezni törzsökös és nem-törzsökös, ötágú koronás, azaz köznemes földbirtokosokat”. Mint a dilettantizmus és „hozzá nem értés” billogjánál, itt is sietősen, mondhatni mohón, nyilazza ki vádját, hogy minél előbb leterítse áldozatát, ahelyett, hogy időt adna – magának – megvizsgálni, akár a mai kor divatjának és lehetőségének „megguglizni” a nyílhegyre kent mérge összetevőit. Noha készen kapta az utószóban az ismeretek lelőhelyeit is, mert megjelöltem a magyar zsidó arisztokráciáról szóló tudnivalók és értékelések forrását: a Magyar Zsidó Lexikont (Budapest, 1929, szerk. Ujvári Péter), amelyet a legkomolyabb szaktudósok írtak és szerkesztettek. „Nemesek” címszó. A kérdés világszerte ismert kutatójának, William McCaggnek A History of Habsburg Jews, 1670–1918 munkáját szintén megadtam, annál is inkább, mert magyarul is megjelent 1992-ben a Cserépfalvi Kiadónál – a rendszerváltással megnyílt szabad könyvkiadás emlékezetes szenzációja volt. (Noha a Holmi nem tudott róla.) Az amerikai tudós szerint, a magyar zsidó nemesség egyedülálló jelenség az egyetemes kultúra történetben, ezért külön könyvet is szentelt a témának: Jewish Nobles and Geniuses in Modern Hungary, New York, 1972. (Lehet, legyen valami pozitív utóhatás, kiadom magyarul. Gondolhattam volna előbb is rá, épp a Kezdetben volt a kert új kiadásával párhuzamban.) Nem érteni egy témához (nem „hozzáértőnek” lenni), s mégis írni róla, felveti a jellem kérdését is, de a „törzsökös” és „nem-törzsökös” szavak/fogalmak Radnóti szövegében már olyan mély bugyrokba visznek le, amelynek elemzése alól, remélem, felment a helyreigazítás első olvasója, a Revizor szerkesztője. Inkább csak azt kérdezem, hogy ki elől rejtezik Radnóti az általános alany nem sok védelmet nyújtó, épp ellenkezőleg, leleplező lövészárkába? „A zsidó iparbárókat … nem tekintették főnemesnek” – állítja. Visszakérdezek: kik nem tekintették? A császár, aki egyúttal magyar király is volt? (Aki az osztrák zsidóknak 1867 előtt is adott főnemességet?) E funkciójában hasonlóan járt el, mint elődei az Árpád-háziak, az Anjouk és a Jagellók, akik hadi vagy más járatosságokba nyújtott kiemelkedő teljesítményért, s nemritkán anyagi szolgáltatásért, adták ugyanezeket a címeket és kiváltságokat. Radnóti milyen alapon vitatja el ezeket az érdemeket a zsidóktól? Még ha nem is biztos, hogy csak sértő információhiány az eredője, amivel állítását megtámogatja. Ugyanis köztudottan nemcsak ipari (a kor szóhasználatában: „közgazdasági”) érdemekért osztottak nemességet a zsidóknak. Volt, aki haditetteiért kapta, mint például báró Hazai Samu. Író is megkapta a címet. Báró Dóczi Lajosról (Sopron, 1845–1919, Budapest), az egyik első premodern magyar irodalmi csoportosulás, a Kávéforrás tagjáról csak hallott. (Számtalan klasszikusunkat fordította először németre, s német klasszikusokat magyarra.) Hegedüs Gézáról (Budapest, 1912–1999, Budapest) sok mindent el lehet mondani, csak azt nem, hogy „hozzá nem értő”, „dilettáns” és „baklövő”, irodalomtörténetében így ír róla: „Végre 1900-ban elérkezett a legnagyobb kitüntetés: a magyar arisztokrácia a maga soraiba fogadta a kiegyezés leghívebb bajnokát.” Az antiszemiták (a „törzsökösök”) nem fogadták a zsidó arisztokratákat, de még a polgárokat, sőt: proletárokat sem. Az ő „szemük” (Sartre) lenne Radnóti iránytűje, vagy az ő álláspontjukkal azonosul? Vagy: kinek kompenzál a mai kulturális és politikai erőtérben?

Azonban nem kell (ha nem muszáj) a szaktudomány mögé bújni. Maradjunk csak a Radnóti által ismerni vélt Hatvany családnál. Vidéken roppant kastélyt tartani, hasonlóképp a Várban (mindkét épület ma is áll, látogatható), kiterjedt mecenatúrát gyakorolni, csak a Mediciekhez hasonló – magyar viszonylatban mindenképp – képgyűjteményt összevásárolni (Lajos testvére, Hatvany Ferenc báró gyűjteményéről van szó) ez lenne a köznemesi tempó? Azért, mert ez Szabó Dezsőnek, Németh Lászlónak s még sokaknak nem tetszett, ezért vitatja el a nemes arisztokrata szerepet e rétegtől, akik roppant vagyonukat a nemzet, s ezen belül kiemelten a kultúrája, javára is kamatoztatták? Elég megnézi a nagy közgyűjtemények anyagát (és az azokat visszaigénylő perekét) szembetűnő, hogy legalább annyi műkincs származik zsidó, mint nem zsidó arisztokraták gyűjteményből. (Nemrégiben a Nemes Marcell-kiállítás, és kitűnő katalógusa, szolgáltatott erre példát.) Közhelyszerűen ismert a zsidó és nem zsidó arisztokrata családok összeházasodása, ezt még a Kádár-korszak történészei is kiemelték. (Épp az utóbbi években remek emlékezések sora jelenik meg a Weiss–Chorin család tagjairól és tagjaitól – bizony, minden ízében arisztokrata életvezetésükről.) Amit Radnóti joggal a szememre vethetne, hogy ha már az utószavamban olyan bőven idéztem a Lesznai–Hatvany-levelezést, akkor írhattam volna e tárgy és szociologikum párhuzamos ábrázolásáról, azaz a másik zsidó-arisztokrata regényről, Hatvany Lajos Urak és emberekjéről (Budapest, 1927).

Radnóti, ha a recenzióírás (írás) évezredes hagyományaitól elrugaszkodása mozzanata közben – egyébként becsülöm a vagány va bank vakmerőséget, amely feltételezi, hogy nem lesz recenziójának és recenziója tárgyának azonos olvasója, vagy maga a Radnóti Sándor név/fogalom lenne maga a mindent elhomályosító va bank? – egy pillanatra fölpillant saját fogalmazványának a regénnyel foglalkozó bekezdéseire, az vajon milyen „társadalomismeretet” közvetít? A kastély, a cselédek, a lovak, a Budapesten fenntartott palota, s mindkét rezidenciára rendszeresen hívott vendégsereg? Ehhez még az utószóból sem kell észrevenni az információt, hogy Moskovitz Geyza, az ország legexkluzívabb klubjának, a Nemzeti Kaszinónak volt a tagja, igaz egyetlen zsidóként. S a regény lapjain megelevenednek az ettől az életformától élesen elkülönült köznemesi figurák is, ők a kastély leggyakoribb vendégei. (S nem a tulajdonosai, fenntartói.) Sőt: maguk az „iparbárók” is (mintájuk a Hatvany-Deutsch család, ahonnan Lesznai anyja származott), hogy markánsan megkülönböztessenek a Moskovitz- (a regényben Berkovics-)féle, a történelmi magyar – e korszakban agrárius – arisztokráciához asszimilálódó modelltől. Lehet, Moskovitz Geyzából csak egyet termett a magyar-zsidó együttélés kurta elbeszélése, de ő volt Lesznai Anna apja, s ezért a regény egyik központi figurája. Aki Lesznai Anna Kezdetben volt a kert című kulcsregényével, akár recenzió szintjén is, foglalkozik – ettől nem tekinthet el.