Ketten Párizs ellen
2015.09.30.

Jobb, mint a Kossuthkifli: ez az egyetlen erénye a Ketten Párizs ellen című tévéfilmsorozatnak. Csak hát ez azért édeskevés. GERA MÁRTON KRITIKÁJA.

Nem mintha nem volna nagy vállalkozás, ami közben kissé lehetetlen is. Mármint Vaszary Gábor 1938-as ifjúsági regényét tévére vinni, nyilván elsősorban úgy, hogy a fiatalok is szeressék, és az idősebbek is egyetértően bólogassanak: jó volt a könyv, de milyen jó a tévéfilm. 


A helyzet az, hogy a tévéfilm nem jó, lassú, nem igazán humoros, és szinte egyáltalán nem adja vissza azt a kort, amit a szerző festett meg a múlt században. De talán nem is ez a fontos, sokkal érdekesebb, hogy megint itt egy elszalasztott lehetőség, és aki eddig úgy gondolta, manapság egyetlen regényből sem lehet jó tévéfilmet készíteni, most nyeregben érezheti magát. És megint lehet visszafelé mutogatni, hogy anno bezzeg havonta készültek csodálatos tévéfilmek. Ami persze nem igaz, az idő mindent megszépít. Én sem azért emlékszem, mondjuk, a Na végre itt a nyárra, mert filmtörténeti remekmű, hanem mert még mindig él bennem a kép, amint együtt nézi a család, és nem érdekelt, hogy esik a hó, hogy másnap iskola, tényleg úgy éreztem, hogy na végre, itt a nyár.

A Ketten Párizs ellen esetében nem érezni semmi hasonlót, pedig nem indul olyan rosszul az egész, az első rész még ügyes próbálkozás. Laza szerkezetű kis mese két fiatalról, akik leginkább lóversenyre költik szüleik pénzét, és latin helyett szívesebben morfondíroznak azon, mit fognak majd feltalálni. Az első fél óra tulajdonképpen nem is szól semmiről, de ez teszi élvezhetővé. Az olyan pillanatok, amikor Fesztbaum Béla megbízható túljátszással próbálja a latint oktatni, és még azt is látni, hogy a statiszták is nehezen bírták, majdnem elnevették magukat. Vagy amikor már a francia szótárt is rosszul írják meg, így nagyban mondják a sajtra, hogy az a sas. Papp Gábor Zsigmond leginkább ebben van otthon, majdhogynem összefüggéstelen jeleneteket rak egymás mellé, amik külön-külön működnek is.

Csak amikor jön az érdemi cselekmény, akkor ez már kicsit sem működik, a fiatalok elutaznak Franciaországba, és bár ne tennék. Ott vagyunk Párizsban, pardon, mégsem vagyunk ott, Budapesten vették fel a jeleneteket, a két színész itthon sétálgatott, később meg mögéjük vetítették a Notre Dame-ot. Persze, nem attól lesz valami jó, ha a valódi helyszínen forgatják, de most mégis azt érzi a néző, hogy ez így nagyon fapados, mintha néhányan készítettek volna egy amatőr filmet, és nem volt elég pénz elutazni a francia fővárosba.

Tényleg nem ez a legfőbb gond, hanem az, hogy érdektelenségbe fullad az egész, egyszerűen érthetetlen, miért volna számunkra fontos az, hogyan próbálnak meg átverni egy testvérpárt Párizsban. A hangulat elveszik valahol a díszletek között, és csak annyi marad, hogy két fiatal csinál ezt-azt a francia fővárosban, amit éppenséggel filmre vettek. És ez csak az első rész, még van hátra kettő.


De egyik sem lesz jobb, és ekkor mutatkozik meg a Ketten Párizs ellen legnagyobb hibája. Ami azt illeti, ez sokkal inkább a könyv hibája: Vaszary Gábor humorát nem igazán lehet filmre vinni, a nyelvi humor csak úgy működik, ha ízlelgeti a szavakat az ember. Így hiába ígéretes például a harmadik rész egyik jelenete, amikor a zenész habkövet keres Párizsban, és fogalma sincs, mi a szó francia megfelelője, ezért a földön fekve hableányt játszik – mindössze kínos vergődés lesz az egészből.

Annyira kínos, hogy láthatólag a két főszereplő se nagyon tud mit kezdeni a szereppel, idegenül mozognak a képernyőn, pedig Sándor Péter és Barna Zsombor alapvetően lazán hozza a két suhanc karaktert.

Egy régi és idealizált korban játszódik a cselekmény, a két világháború között, de ez a kor talán már olyan régi, hogy bemutatni sem lehet. A látottak alapján legalábbis erre lehet következtetni. De van egy nagy előnye a tévéfilmsorozatnak: felhívja a figyelmet Vaszary Gábor regényére. Abban legalább nem lehet csalódni.
 
Szerző: Gera Márton