A mester tematikus-formai monomániái (a lét elviselhetetlen könnyűsége, a véletlen és a szerencse szerepe az életben, az univerzum közönye, a hangulatkeltő/festő eső, a verbális akrobatamutatványok, stb.) természetesen most is mind terítékre kerülnek, hiszen a kérdés Woody Allen esetében már jó ideje az: milyen körítést ad ezekhez, milyen közegben és milyen műfaji keretek között beszél róluk. 

Nos, az Abszurd alak valamiféle zsánerhibrid lett – a könnyedebb hangvételtől, egy szerelmi fogócskától jutunk el a Bűnök és vétkek és a Match Point világát foglalkoztató morális kérdésekig, miközben a film igyekszik megtartani a vidámabb hangulatú felütését, ami – a magyar címhez méltóan – lássuk be, elég abszurd kísérlet. Felemás is lesz a végeredmény.

A főszereplő, Abe Lucas (Joaquin Phoenix) filozófiaprofesszor, mellesleg gyakorló alkoholista (egy flaska mindig van a zakózsebében), aki egy Rhode Island-i fiktív egyetemi városkában vállal állást a tanszéken. Abe igazi sztár ebben a közegben, depressziója ellenére a múltjából származó pletykákkal (a felesége lelépett a legjobb barátjával; minden csinos diáklánnyal összejött az előző munkahelyén), és az olyan kijelentéseivel, mint „a legtöbb filozófia verbális maszturbáció” felkavarja az állóvizet. Igaz, ez nem különösebben érdekli őt: ha már kéznél van a házas kollegina, Rita (Parker Posey), és olyan nagyon akarja, megpróbálkozik vele, de nem sikerül (egy ideje már impotens is); és ha már annyira lelkes és a megmentő szerepében tetszeleg, a diákjával, Jillel (Emma Stone) úgyszintén valamiféle plátói szerelembe keveredik. 

Egyszóval ez a két narrátorral (Abe és Jill) üzemelő mozi kezdetben úgy fest, hogy egy bizarr szerelmi háromszög elbeszélése lesz, amelyben a vágy nem éppen titokzatos tárgya a pocakos, depressziós alkoholista filozófiatanár. Csakhogy a sztori hirtelen fordulatot vesz: Abe épp Jillel kajál egy étteremben, amikor kihallgatnak egy beszélgetést egy bíróról, aki –részrehajlásával egy gyermek-elhelyezési perben – tönkreteszi egy család életét. Az addig életunt, a nők iránt közömbös filozófiatanár azonnal megvilágosodik: ha elteszi láb alól a bírót, jót cselekszik az emberiséggel, és célt nyer a saját élete, ráadásul le sem bukik, hiszen semmi köze a férfihoz. És megtörténik az újjászületés: érzelmileg, szexuálisan, intellektuálisan. Azt nem mondhatjuk, hogy erkölcsileg is, hiszen – bár történik a filmben utalás Dosztojevszkijre – csak a bűnig jutunk el, amit nem követ a bűnhődés. Sőt, a maga bizarr módján Abe Kanttal és Kierkegaard-ral támasztja alá a tettét, nem beszélve arról, hogy végre jól érzi magát a bőrében. 

A film azonban itt siklik félre. Nem azért, mert egy gyilkosságot nem lehet könnyedebb stílusban megjeleníteni (számos fekete komédia jó példa erre), hanem mert Jill állandó jelenléte, aki az idealista, morális vonulatot képviseli a történetben, tényleg kezd súlyt kölcsönözni a filozófiatanár tettének, aki így át is lép az intrikus szerepkörbe. Túl ezen: a mozi befejezése tipikus egyszer használatos poén, ami messze nem katarzist, legfeljebb derültséget vált ki a nézőből. Ehhez kapcsolódóan pedig az egyik narrátor szerepeltetése válik dramaturgiai értelemben problematikussá – erre azonban sajnos nem térhetünk ki anélkül, hogy le ne lőnénk a poént.  

A helyszín kiválasztása, Rhode Island viszont telitalálat (az operatőr immár ötödszörre: Darius Khondji) – attól, hogy a szereplők amerikai környezetben mozognak, megszabadulunk a képeslap jellegtől, ami az európai helyszíneken játszódó Woody Allen-filmeket többnyire jellemzi. A kampusz környékének, az unatkozó, pletykákra éhes kollégáknak és a lelkes diákoknak az ábrázolása intim és belterjes világot teremt – ezt külön kihangsúlyozza a hamisítatlan új-angliai hangulat: a historikus atmoszféra és az Atlanti-óceán partvidéke, ahol nem véletlenül játszódik pár jelenet. 

Összességében tehát elmondható, hogy Allen a negyvenötödik játékfilmjében (döbbenetes szám) megpróbálkozott valami újítással, de mintha nem tudta volna eldönteni, mit is akar valójában. Az Abszurd alak kriminek nem elég izgalmas, vígjátéknak túl filozofikus, drámának pedig Woody Allen Light, vagyis kissé felszínes. És mégis: a hangulatos miliőnek, a mindig remek színészeinek és egy-két hamisítatlanul szellemes „verbális maszturbációnak” köszönhetően, ha nem is az emlékezetes, de a szórakoztató filmjei közé mindenképpen bekerül.