Placcc 2015
2015.09.17.

A PLACCC Fesztivál 2015 szeptemberében három hétvégén keresztülgyűrűzve értelmezi át Budapest tereit. SZEMERÉDI FANNI ÍRÁSA.

A lényeg most is, hogy a különböző művészeti ágak összefonódásának segítségével az ismert vagy ismertnek vélt, unalmas vagy megszokottságuk miatt már láthatatlan utcák, terek, házak, kapualjak, buszmegállók, járdaszegélyek más értelmet, többféle jelentést kaphassanak; hogy a bámészkodó vagy cselekvő ember új minőségű kapcsolatot teremthessen a környezetével; hogy még soha meg nem látott, fel nem fedezett részletek bújjanak elő a nagyváros zegzugaiból. Az idei első hétvége külvilágban tett bolyongásai izgalmas belső utazásokká váltak.  

Képek a Playmobile-ból
Képek a Playmobile-ból
2008 óta minden évben ősszel a PLACCC elfoglalja Budapestet (vagy épp Pécset): a város képzőművészek, színészek, rendezők, táncosok, dramaturgok, művészeti csoportok alkotásainak, kísérleteinek, játékainak terepévé válik. Idén a fesztivál első hétvégéjére a szervezők titkos helyszíneken zajló, idegenekkel megvalósuló intim beszélgetéseket, valós környezetben zajló virtuális eseményeket és sétáló galériát ígértek. Aki belevetette magát a budapesti rengetegbe, és a batyuba beszuszakolt némi kísérletező- és játékkedvet, nyitottságot, az előtt a város – és önmaga is – új fénytörésben tűnt fel. 

A különféle projektek kiagyalói játékszabályaikkal eltérő mértékű beavatkozásokat eszközöltek, s a szabályok mentén a játékosok / kísérleti alanyok / nyomozók / felfedezők hol szabadon, hol szigorúan meghatározott útvonalakon bonyolódhattak bele az eseményekbe és egymásba. Ki tudja, hogy a város gyanútlan lakói, járókelői ebből mennyit érzékeltek, de a résztvevők alaposan megdolgozták a városhoz és magukhoz való viszonyaikat. 

A Dollár Papa Gyermekei a Bánkitó Fesztiválon már nagy sikert aratott CLOSENESS projektet helyezte Budapestre. Ördög Tamás és Kiss-Végh Emőke színészek Arthur Aron pszichológus kísérletét folytatják, mely szerint „36 kérdés kölcsönös megválaszolását követően bármely két idegen nagy valószínűséggel szerelembe esik”. Az érzelmi próba(tétel) kereteit megteremtő szervezők nem avatkoznak bele a folyamatba, csak az alapokat teszik le, és utána engedik a párokat maguktól működni. Ami biztos: valahol a belvárosban, mondjuk, egy kapualjban két idegen három borítékot kap 36 kérdéssel; melyeket meghatározott sorrendben meg kell válaszolniuk egymásnak, és utána négy percre szavak nélkül a másik szemébe nézni. Ha bármelyik kérdésre a pár bármelyik tagja nem akar válaszolni, a játék véget ér. 

A kérdések nagy része (Számodra miből állna egy „tökéletes” nap? Mi életed legszebb emléke? Mit jelent számodra a barátság?) elsőre talán egyszerűnek, túl általánosnak vagy akár közhelyesnek tűnik, de a több órányi beszélgetés nem várt sebességgel zavarba ejtően intimmé, személyessé, majd a zavar múltával magától értetődővé, természetessé és elmélyültté válik. Több hónapnyi ismerkedést, rácsodálkozást, elfogadást, közelséget halmozunk fel egy ültő helyünkben, szünet nélkül. Van, akinek a legnehezebb a négy perc mélycsöndes szemezés, mert még soha nem nézett ennyi ideig senki szemébe. 


Egyszeri és szokatlanul bensőséges beszélgetés alakul ki, amit nem zavar meg a dokumentáció kényszere: a párok között zajló beszélgetések szabadon választott helyszíneken titokban zajlanak. Sem fotó nem készül (bár a lehetőséget megkapjuk rá), nem figyelnek beépített emberek, és be sem kell számolnunk a történtekről. Persze, egyfolytában ott motoszkálnak az ember fejében a kérdések: mi pontosan a Dollár Papa Gyermekeinek a szerepe? Valóban véletlen sorolás útján állnak össze a párok a jelentkezési lapon megadott minimális információk alapján, vagy a szervezők gondos munkája hozza össze az ismerkedni akarókat a megfelelő idegennel? Mi a projekt folytatása, tanulsága, eredménye (mindez azért merül fel, mert el sem hiszem ezt a fajta ajándékba kapott titkos szabadságot, amiben a cél „csak” az, hogy két ember nyomot hagyjon a másik életében, azzal, hogy magát és a másikat értelmezgeti; és ezt a különleges élményt megtarthatja magában titoknak, tapasztalatnak, dolgoznivalónak). Hogyan tekintsünk a történésekre: pszichológiai kísérletként, társkeresőként, színházként, mindháromként ebben a sorrendben? Egyértelmű válaszok szerencsére nincsenek, a mechanizmus rejtve marad, köszönet a nagylelkű tervezőknek, akik nyomán szokatlan intimitás teremtődhet meg két idegen között – függetlenül attól, hogyan folytatódik a történet a játék után.    

Szorosabb szabályok, másfajta tempó, izgalmak, agypezsdítő munka és a nyomozás, kódfejtés, jel-hajszolás, játékba merülés magafeledt öröme vár a PlayMobile című játéklaboratóriumban, azaz a valós helyszíneken, élő személyekkel zajló számítógépes játékban. A berlini machina eX csoport inspirációja nyomán a Tünet Együttes, az S’39 Hybrid Design Manufacture, a Dinamó Budapest és a k2 Színház által kitervelt „kaland-szoftvert” egy öt-hat tagú, akár ismeretlenekből álló csapat tölti be magának – vagy magát tölti be a játékba –, hogy másfél órára egy pergő mentál-akciófilm szereplőjeként hol életet mentsen, hol egy őrült terv megvalósulása ellen harcoljon. A tempó szédületes: tizenöt percünk van, hogy megnyerjük a Halál elleni sakk-játszmát, további három, hogy odaérjünk a buszmegállóba, ahol egy gyanús figura továbblök minket a cselekmény útján, a gurunál lassíthatunk, de a hackert észrevétlenül követni a lomtalanítás közepette, és utána egy hatalmas visszaszámláló nyomása alatt jelszavakat keresgélni: ez megint felturbózza a ritmust, és olyan izgalommal tölti el a játékosokat, mintha bombát kellene hatástalanítani. 

A képek forrása: PLACCC Fesztivál
A képek forrása: PLACCC Fesztivál
Hát majdnem. Minden klasszikus feszültségfokozó-közhely felvonul, és tényleg működnek! Ismeretlen hangot hallani a telefonban, valakinek csak a hátát látni, míg szaladunk utána, egy fekete bőrdzsekis, napszemüveges figura utasításait követni (és a közben érkező sms kiegészítő vagy ellenutasításait is beépíteni), egy sötét teremben UV-fényben könyvlapokra firkált üzeneteket bogarászni: tényleg izgi! És az orákulum tényleg egy bérház legfelső emeletének eldugott folyosójáról nyíló, fakó albérletben teázgat! A kaland-szoftver fejlesztői valószínűleg imádják a logikai játékokat, a krimiket, A Foucault-ingát és a Mátrix-trilógiát. Mi is. Úgyhogy a pillanatok alatt összeverbuválódott csapat lelkesen fejt meg rejtvényeket, számol fejben, zenél szavakkal, köt össze áramköröket, zseblámpázik és dönt végzetes kérdésekben: „igen vagy nem”? 

Az egész játék bináris alapokon működik: nulla vagy egy, piros vagy zöld a lámpa, vagy jó a válasz vagy nem, vagy igaz egy nyom vagy hamis. Na de melyik? A jelek hemzsegnek a szinte átláthatatlan káoszban (rendszerben?). Persze a nyomozás hevében már mindent jelnek látunk (vajon a kapualjban álldogáló, mackónadrágos, magában hangosan beszélő, Kinder-tojás-dobozkát szorongató, ősz hajú néni a játék része, vagy „csak” a város és a valóság ajándéka?). Vajon megbízhatunk-e a hackerben, ellenségünk-e a játékkészítő, miért fontos, hogy 250 a sör, és van-e kedvünk igazán játszani, mikor maga a játék a tét? A kaland közben észrevétlenül betöltődik egy szem-nyitogató program a fejünkbe: elkezdjük másképp látni a város részleteit. A hatás hosszan tartó: hazafelé inkább sétál a delikvens villamosozás helyett, mert kedve kerekedik időt szakítani arra, hogy friss szemmel nézzen a városra – ami így hirtelen megtelítődik titkokkal, történetekkel, kedves és bizarr részletekkel.                 

A közterek használatának, birtokba vételének, átalakításának újabb útjait nyitja meg a Szatyor Art Space Városnézés. Public Art dokumentációk című kiállítása (a tárlat kurátora Kenéz Réka), melyhez ezen a hétvégén filmvetítés is kapcsolódott. A Bartók Béla úti kiállítótérben láthatjuk többek között, ahogy egy köztéri szobor kelléket kap, hogy életre kelhessen (Antal Balázs), megjelenik a Borsos Lőrinc művészpár önkormányzati lakáskérelmi szoborpályázata, a Nem Mi Voltunk! Crew 7. kerület mindennapjait megörökítő emléktáblái (pl. az „Ismeretlen eredetű brit hányás” plakett) (Videó itt), Sárai Borbála Luca Ültess! projektjének videója, melyben közlekedési táblák tartóoszlopaira kerülnek élő növények, Soós Károly kultikus utcai matrica-gyűjteménye, Sugár János „Elnézést”-útjelző táblái és Szűcs Attila planking-sorozatának köztéri darabja. A kiállítás november 8-ig még megtekinthető, és még két hétvége hátra van a PLACCC-ból! Ki az utcára!