Beszélgetés Mátyássy Áronnal
2015.09.16.

Thrillerből sosem elég, tartja a közízlés legalább Hitchcock óta, most pedig végre hazai thrillert is nézhetünk a moziban. A Víkend kapcsán a műfaj magyar és amerikai hagyományairól, falnak szaladó sikeremberekről, és a mitizált Erdélyről is beszélgettünk Mátyássy Áron rendezővel. SOÓS TAMÁS INTERJÚJA.

Revizor: Sokáig „az első magyar thrillerként” emlegettétek a Víkendet. Tény, hogy Magyarországon nincs nagy hagyománya a műfajnak, de azért készült pár thriller – ezek közül egyiket se tekintetted előképnek?

Lengyel Tamás, Mátyássy Áron és Győri Márk a Víkend forgatásán
Lengyel Tamás, Mátyássy Áron és Győri Márk a Víkend forgatásán
Mátyássy Áron: Nem. De jeleztem a marketingeseknek, hogy nem értek egyet a címkével és nem is tartom jelentős marketingfogásnak, mert volt már a Kontroll, A vizsga, az Utolér, a Mielőtt befejezi röptét a denevér, de akár a Ház a sziklák alatt is tekinthető ilyesfajta filmnek. A Víkend kapcsán sokat gondolkoztam azon, miért nincs hagyománya ennek a műfajnak itthon. A magyar film a hatvanas évek óta karizmatikus rendezők sikereiből állt, akik sajátos, szerzői filmes világgal rendelkeztek, erre pedig ráépült egy filmes képzés, ami befolyásolta, hogy milyen típusú filmek készültek és milyen típusú rendezők juthattak forgatási lehetőséghez. Magyarországon ezért ez a műfaj a kísérleti filmesek terepének számított, nem véletlen, hogy például Tímár Péter készített thrillert [a Mielőtt befejezi röptét a denevért], aki kezdettől fogva különböző műfajokkal kísérletezett. Vagy mondhatnám a Defektet, ami tévéfilm volt, ezért nem nehezedett rá annak súlya, hogy művészetet kell csinálni. Az a fajta thriller, amelyik megelégszik azzal, hogy egy sztorit izgalmasan és érthetően elmeséljen, évtizedeken keresztül nem jelentett szellemi és művészi kihívást Magyarországon. Mostanra viszont felnőtt egy új generáció, amelyik a moziból tanulja a filmezést, könnyebben hozzájut a művekhez, ráadásul megváltozott a filmgyártási háttér is, könnyebb elkészíteni az első filmet, ezért több ilyen jellegű film születhet.

R: Ezek szerint amerikai filmeket néztél a Víkendhez referenciaként?

MÁ: Alapvetően igen, hiszen nekik sokkal nagyobb a rutinjuk ebben, eleve ilyen műfajokban gondolkodnak, és már kikísérletezték, hogyan működnek a legjobban. Sokat néztük például a Nem vénnek való vidék elejét, ami fantasztikusan egyszerű és mégis hatásos képekkel mesél, vagy az első Rambót azért, hogy milyen snittekkel kell megcsinálni egy üldözést az erdőben. Nekünk nem volt még gyakorlatunk abban, hogyan kéne nekifogni egy verekedésnek és egyáltalán mennyi idő azt leforgatni. Folyamatos tanulást jelentett ez a film, és figyelni kellett rá, hogy ne csússzunk ki az időből. A thrillert az információadagolás, -visszatartás és az időzítés működteti, amit a legkevésbé lehet iskolában megtanulni. Legalábbis amikor én a főiskolára jártam, nem voltak ilyen jellegű óráink. Már a forgatókönyvben is sokat csiszolgattuk, hogyan adagoljuk az információkat, mikor mennyit mondjunk el. Olyan szerkezetet szerettünk volna létrehozni, amiben szilánkokból, töredékekből áll össze, mi is történt valójában. A forgatókönyvet több helyen is túlbeszéltnek éreztem, ezért elkezdtünk nyesegetni belőle, de amikor így összeraktuk a filmet, sokat látott filmgeekek is azt mondták, hogy nem teljesen érthető. Kiderült, hogy ebben a filmben ki kell mondani bizonyos dolgokat. Ez egy drámában szájbarágósnak tűnhet, itt viszont igény volt rá, hogy legyenek állítások, amiket a néző igaznak fogad el, hogy elhiggye, a történetben éppen így állnak a dolgok.

R: Az Utolsó időkben azt a témát jártad körül, hogyan sodródik a körülmények összejátszása folytán olyan helyzetbe egy jobb sorsra érdemes hős, hogy nem lát más cselekvési lehetőséget, mint a gyilkosságot. A Víkendben ha nem is a tetteik, de a szituáció feletti irányítás csúszik ki az emberek kezéből – mintha a kontrollvesztés érdekelne téged ezekben a bűnügyi történetekben.

MÁ: Abszolút. A Víkend forgatókönyvének elolvasása után sokakban felmerült az aggály, hogy a történetben nincs olyan pozitív karakter, akit szeretni lehet. A mesterem, Grunwalsky Ferenc – aki nagyon szabadon gondolkozik a filmkészítésről, és eredeti magyarázatot tud adni mindenre – azt mondta erre, hogy a néző úgyis annak fog drukkolni, aki bajban van. Ez nagy tanulság volt, és onnantól kezdve nem izgultunk azon, hogy vannak-e szimpatikus karaktereink, hiszen az is egyfajta nézői kötődést vált ki, ha valakit sarokba szorítanak, megaláznak, megzsarolnak stb. Engem nagyon érdekel az, amikor egy váratlan helyzet szétveri azt a rendezett és tüchtig életet, amit megálmodtunk magunknak, és kapálózni kezdünk. Az Utolsó időkben a srác még klasszikus áldozat volt, egy antik hős, aki mindent megtesz, hogy szembemenjen a sorsával, mégis belesodródik abba a helyzetbe. A Víkendben az izgatott, hogyan lehet ábrázolni egy magabiztos személyiség széthullását. Hogy mi történik akkor, ha ezek a városi sikeremberek, akik következmény nélkül leparkolhatnak a rokkantak helyére a terepjárójukkal, elkerülnek egy olyan vidékre, ahol ennél sokkal kisebb dolgoknak is következménye van, és gyakorlatilag nekiszaladnak egy falnak. Itt többé nem működnek azok a viselkedési formák, amikkel dominánsak tudnak lenni a városi vagy az üzleti életben, hanem sokkal nyersebb, mondhatni archaikus törvények uralkodnak.

R: A Víkendben hangsúlyos az erdélyi táj és az erdélyi közösség szerepe is, amiről sokak fejében romantikus kép él. Ti igyekeztetek ezzel szembemenni?

MÁ: Igen. Én azt tapasztaltam, sokszor az erdélyi emberek nem kérnek a mitizálásból, miközben a magyarok úgy érzik magukat Erdélyben, mintha egy vadregényes történetbe kerültek volna. Mi egy másfajta, veszélyes környezetet szerettünk volna megteremteni dramaturgiailag, ahol a városiaknak újra kell gondolni a dolgaikat. Ebből kifolyólag a közösségnek is fenyegetőnek és keménynek kellett lennie. Olyan világot akartunk létrehozni, ahol nem az számít, mit mondasz, hanem az, amit teszel. És ha tettél valamit, azt bevallod-e vagy sem. Nem akartuk azt állítani, hogy ez egy éteri, paradicsomi állapot lenne – ez egy nyers és durva világ, minket pedig a két világ kölcsönhatása érdekelt.

Jelenetek a Víkend című filmből
Jelenetek a Víkend című filmből
R: A magyar rendezőknek nagy kihívás, hogyan tudnak stílust csinálni a pénztelenségből, mert a látványra gyakran nem jut elég a költségvetésből – mondtad egy korábbi interjúdban. A Víkendben mennyi kompromisszumot kellett kötnötök?

MÁ: Csak az idő volt az ellenségünk. Ha 3-4 nappal többet forgathattunk volna, bizonyos dolgokat nyugodtabban tudtunk volna megcsinálni. De utólag azt érzem, alaposan körüljártuk mindegyik problémás részt, ahol nagyon fontos a látvány, és meg tudtuk csinálni azt, amire jelen pillanatban képesek vagyunk. Nincs hiányérzetem ilyen szempontból.

R: A (második) osztályfőnökötök, Grunwalsky Ferenc azt tanította nektek a főiskolán, hogy a filmkészítés origója a kép – míg ti eleinte a színészt tartottátok annak. Több filmmel a hátad mögött mi a véleményed erről a kérdésről?

MÁ: Főiskolás korunkban nagyon izgatott minket, hogyan kell színészekkel dolgozni, mert a film onnantól kezd el narratívaként működni, hogy bekerül a színész a képbe. Azóta nagyon sok tapasztalatot gyűjtöttem színészekkel, és úgy látom, ők szuperül teszik a dolgukat. A lényeg a jó casting: össze kell szedni azt a pár színészt, akiknek a legjobban áll a karakter, és az adott életpillanatukban a leginkább összhangban vannak azzal, amit a vásznon látni szeretne a rendező. Ez egy jó alapot jelent, de a film attól lesz film, hogy audiovizuális élményt nyújt, ezért nagyon figyelek a képi megvalósításra. A film legfontosabb része, milyen képi és hangi eszközökkel hat a nézőre, ezért nem mindegy, hova kerül a kamera és milyen hangulata van egy képnek.

R: A filmjeidet (Utolsó idők, Átok, T.Ú.K. – Tanár úr kérem) gyakran dicsérik a jó színészi játék miatt. Hogyan állsz a színészvezetéshez?

MÁ: Én alapvetően a szereplőválogatásban hiszek. Ehhez sokan rosszul közelítenek, és úgy érzik a komoly életpályával bíró színészek, hogy be kell menniük és bizonyítani kell a tehetségüket. Én azt szoktam hangsúlyozni nekik, hogy a casting inkább egy segítségnyújtás a rendezőnek, hogy lássa megelevenedni a papíron vázolt karaktereket és mondatokat. Akkor tudok dönteni, ha látom, hogy megszületik a találkozás a színész és a karakter között. A szereplőválogatás a folyamat legmisztikusabb része, de miután kiválasztottuk a színészeket, nagyon bízom bennük, és hagyom őket dolgozni. Szeretem, ha hozzáadják a saját ötleteiket a karakterhez, mert a film kollektív munka, és sokkal eredményesebb, ha a teljes stáb beleteszi a kreatív energiáit, és nem a rendező próbál meg mindent kontrollálni.

A képek forrása: MAFAB
A képek forrása: MAFAB
R: A magyar filmekkel szemben gyakran hangoztatott kritika, hogy a színészek nem tudnak bennük hitelesen megszólalni.

MÁ: Ha félre van osztva a szerep, és a színész nem érzi magát otthonosan a karakterében, akkor nehéz hitelesen megszólalnia. Akkor történhet ilyen, ha a színész zavarban van, vagy magára van hagyva. Kell egy rendező, aki megbeszéli vele, hogyan használja a hangját, a testét, de ha bizonytalanságot érez a rendezőn vagy a forgatókönyvön, abból baj lehet. A rendezők sokszor autoriter eszközökkel próbálják korrigálni a bizonytalanságukat, erőből próbálják megoldani a szituációt, és nem magukban keresik a megoldást. Ha az ember ideges, és kiönt egy pohár vizet, az még nem jelenti azt, hogy alapvetően béna – így kell elképzelni a színészeknél is, ha nem jól csinálnak valamit. De valamilyen szinten szubjektív, hogy a nézők mit fogadnak el hitelesnek. Én is olvastam a kommenteket a Víkend trailere kapcsán, ahol az emberek öt mondat alapján vontak le következtetéseket, de szerintem hitelesen szólalnak meg a filmben a színészek, különben nyilván jeleztem volna ezt nekik.

R: Kívülről nézve a pályádat úgy tűnik, egyre inkább műfaji filmekben gondolkodsz. Jobban tetszik neked a mostani, filmalapos rendszer, amely inkább a műfaji filmkészítést preferálja?

MÁ: Én nem látom annyira egyértelműnek, hogy azt preferálnák, hiszen a Filmalap próbál minél többféle filmet csinálni. Nekem inkább az tetszik, hogy több pénz van filmkészítésre, mint korábban, átláthatóbb és reálisabb költségvetésből, picit nyugodtabb körülmények között tudunk dolgozni. Számomra a Filmalap által javasolt forgatókönyvfejlesztés is nagyon hasznosnak bizonyult. Nem volt semmilyen kényszer, egyedül is dolgozhattunk volna rajta, de Ruttkay Zsófi, Pálfi Gyuri filmjeinek a dramaturgja sokat segített a munkánkban. Fontos volt, hogy a Filmalap nem ugrotta át ezt a részt, és nem gondolták azt, hogy „a Mátyássy filmszemle-díjas, csináljon, amit akar”. Ehelyett azt mondták, hogy tök jó, amit elképzeltünk, izgalmas lesz, de még nem az. És ez a filmnek is jót tett.
Szerző: Soós Tamás