Dübörög a szív
2015.09.11.

A jelentősebb napokat is látott Jonathan Demme új rendezése tulajdonképpen nem is játékfilm, sokkal inkább zenés-érzelmes, módjával drámázó, tényleg szórakoztató szabadidős program, tehetséges művészektől – mindenkinek, aki szereti. Meryl Streepet! KOVÁCS GELLÉRT KRITIKÁJA.

Abban ugye megegyezhetünk, hogy ami a jelenkor Hollywoodjának legünnepeltebb színésznőjének nem áll jól, az nincs is – márpedig azok a fonatok, melyek e rockermami-szerepben elfoglalják a sztár frizurájának egyik felét, tényleg elég hihetetlenül néznek ki. 

Ha Streep így akarja hordani, így hordja, és kész – aligha akad ezen a bolygón olyan józan ítélőképességű filmfogyasztó, aki el merné vitatni bármit megoldó képességét. Hisz nincs az a hajviselet, ami rajta kifoghatna. Illetve, s most ez az örvendetesebb hír, Meryl Streep még mindig az a színész, aki el tudja hihetni, hogy bármilyen csacskaságot képes élvezni. Mégpedig úgy, hogy attól, hogy neki jó, nekünk is jó lesz. Így már meg is vagyunk vezetve – de mit tehetnénk, élvezzük! 

Most például azt, ahogy különböző gitáralapú slágereket és átdolgozott frisebb popdalokat énekel egy picike kocsmában, a bandájával, három felnőtt gyermeke (Mamie Gummer, Sebastian Stan, Nick Westrate) és ex-férje (Kevin Kline) pedig tőle sok-sok mérföldre éli már régen az úgynevezett normálisak hétköznapjait. Ricki (lánykori/civil nevén: Linda) azonban nem egy olyan tékozló anyuka, aki, mondjuk, szétdrogozta volna az életét – „egyszerűen csak” a rock meg a roll, a reménytelenül kergetett befutás fontos(abb) volt neki, mint gondoskodó anyukának lenni. Ám mire a Dübörög a szív igazán, khmm, beindul, vagyis elkezdődik az úgynevezett cselekmény, addigra mi már csak azt a Rickit látjuk, akit igazából mindenki szeret, csak még nem árulhatják el nekünk. De azért el kell játszani a nagy egymásra találást, hogy nekünk jó legyen! 

Jelenetek a filmből
Jelenetek a filmből
Meryl Streep gitározik, Meryl Streep énekel. Meryl Streep beszól a koncertjén Obamának, aztán elutazik, ott a lányát osztja ki (aki tényleg a lánya, ugye), aztán Meryl Streepnek szólnak be a fiai, aztán volt férjének a felesége (Audra McDonald). Aztán Meryl Streep hazamegy, megint gitározik, beszól a pasijának, aki visszaszól. Aztán Meryl Streep elutazik vele együtt, a fináléban pedig az összes családja Meryl Streepet ünnepli – de csak miután eljátszott egy-két újabb klasszikust! No, hát ennyi Meryl Streep ugye alig fér el egy bekezdésben, de hát mit tegyünk, ha a moziban meg igen. Ott még kevés is! Vagy azt írom inkább: nem sok.

Persze, igazságtalan lennék, ha azt állítanám, hogy a többiek nem szerethetőek, mert azok, tulajdonképpen mindenki az. Elvileg dögunalmas, mindenhonnan ismerős karakterek, de kellemes őket nézni. S néha ők is mondanak igazibb dolgokat, mint például kedvenc karakterem, Ricki szólógitáros fickója, Greg (a zenész-színész Rick Springfield), aki  valami olyasmival rakja helyre barátnőjét, hogy: „A gyereknek nem kell szeretni a szülőt. Neki viszont kötelessége szeretni a gyerekét. Ezért szülő. Ezért lett szülő.“ S akkor azt hiszem, e ponton mindenképpen térjünk vissza oda, hogy ezt a mozgóképet mégiscsak egy igazi direktor csinálta ám, s ez is látszik.

A képek forrása: MAFAB
A képek forrása: MAFAB
Na de hol van ebben a filmben Jonathan Demme? Például a legelején, mert hogy Ricki zenekara rögtön az első jelenetben ugyanazt a dalt (Tom Petty and the Heartbreakers: American Girl) adja elő, mint amit A bárányok hallgatnak-ban a kocsijában dudorászik Brooke Smith, közvetlenül azelőtt, mielőtt elrabolná Buffalo Bill, azaz Ted Levine! Igen, persze, attól még nem lesz karakteres egy mozi, hogy a rendező magától idézget, de talán ebből is látszik, hogy Demme játéknak fogja fel ezt az egészet – ha már igazi téttel bíró munkák jó ideje nem kerültek ki a kezei közül. Sőt, tulajdonképpen a Dübörög a szív még semmiségnek is önismétlő, elvégre 2008-ban Demme már előjött egy filmmel, melyben volt fekete bárány, család, lagzi, meg minden: a Rachel esküvője komolyabb hangvételű dolog volt, ez kétségtelen, de a kényelmesnél kicsit erősebben rímel Streep mostani mutatványára. 

Szóval, mindent összevetve az tényleg rossz hír, hogy van itt nekünk egy igazán megbízható direktorunk, lelkes stábbal (a forgatókönyvíró Diablo Codyt még nem is említettem), akik megelégedtek ragadós jókedvükkel, azt lefilmezték, s lényegi izgalmak nélkül bevontak minket a mulatságba. De csak azért nem lehet ennek felhőtlenül örülni, mert (bár lényeges a kiegyensúlyozottság és a felszabadultság, terápiának se utolsó) az ilyen fontos alkotókat nem ezért tartjuk. A hakni persze nem ördögtől való – csak a nagyszínpad mégiscsak izgalmasabb terep lenne egy ilyen társaságnak.