A zsűri a legjobbnak a Szabadkai Népszínház Szomorú vasárnap című produkcióját ítélte, továbbá díjazta a magas színvonalú társulati munkáért, a remek színészi alakításokért, valamint Kovács Márton invenciózus zenéjéért a komáromi Jókai Színház népszínművét, A bort.
Négy előadás a vár nagyszínpadán, kettő kamaratermi, egy speciális körülmények között. Három klasszikus musical, négy zenés játék. Három külföldi, négy magyar darab. Hat zenéje ismert, egy produkció ősbemutatónak számított az évadban. A halmazképző játékból már csak egy kategória hiányzik: invenciózus-nézhető és ötlettelen-nem nézhető előadások. Utóbbiból volt a több.
 Jelenet az előadásból |
A Kassai Thália Színház Hyppolit, a lakájában a helyi operatársulat egy tagja vendégként lépett fel, az ő hangi adottságaiban természetesen nem is találunk semmi kivetnivalót. Karakterében annál inkább: a Tóbisz Titusz alakítottam kályhaezüsttel befújt, oldalt punkosan tüskésített frizurájú szenilis kéjenc Makáts főtanácsos szájába adni a Holdvilágos éjszakánt amolyan egyre redukált három tenor-paródiaként meglehetősen egyedi ötlet. Az előadás felvonultatott még ötletszerűen megjelenő, a kettőt jobbra-kettőt balra nehézségű koreográfiát nehézkesen követő, itt-ott felbukkanó táncos lányokat (szám szerint kettőt), karót nyelt nagypapára hasonlító címszereplőt, rikácsoló, löttyedt dívát, kis hangú bonvivánt, tenyeres-talpas bárgörlt és mirelit főhősnőt, bár a szöveg szerint ő szüzességét egy hónapon belül elveszteni óhajtja. Schneider Mátyás szerepében Dudás Péter tette elviselhetővé az előadást, amelyben a vendéglátós zenei alapra énekelt dalokat ide-oda teszegették, a szünet előtti finálét egész egyszerűen kihagyták (illetve áttették a második felvonás elejére), sőt olyan elementáris poénok is hallhatók, mint a teniszpálya helyett mondott penisztálya.
 Jelenet a kassai előadásból. Forrás: thaliaszinhaz.sk |
A tánckar képessége és a lépések bonyolultsága, valamint az énektudás Nagyváradon sem sokkal kifinomultabb, mint a Felvidéken, ám a Godspell betétszámaiban úgy frazíroznak, mintha biztonsággal lépnének fel nemhogy az utcasarki kocsmában, de mondjuk a londoni Ronnie Scott’s jazzklubban is. Az előadásból nem derül ki, mit mesélnek, s hogy ki az a végig szorulásos-szenvedő arcot vágó figura, akit aztán egy görögtüzekkel díszített keresztre felkötnek. (Nesze neked, kereszténység.)
 Jelenet a szabadkai előadásból |
Budapesten is vendégszerepelt a Csíki Játékszíntől a La Mancha lovagja című előadás, ám annak csak az első húsz percéről tudnék beszámolni, mivel az el nem talált hangok oly magas arányt mutattak, a színészi játék pedig annyira nem volt meggyőző, hogy inkább elmenekültem. És itt álljunk meg egy szóra. A tavalyi fesztiválon a társulattól a Hegedűs a háztetőn szerepelt az off programban, abban Tevjét az a Fülöp Zoltán játszotta, aki idén Cervantes/La Mancha szerepét játszotta. 2007-ben Fülöpöt az akkori szakmai beszélgetésen Ascher Tamás és Máté Gábor a Tevjék Tevjéjének kiáltotta ki, a társulatot és a rendezőt, Parászka Miklóst az egekbe menesztette. Az idei szakmai beszélgetésen Parászka arról beszélt, milyen érzés onnan magasról – ekkorát zuhanni. A csíkiek egy év alatt nem lettek rosszabb színészek, nem lett rosszabb a hangjuk. „Mindössze” annyiról van szó, hogy bármennyire is predesztinálja Fülöpöt arcéle a szerepre, nem a megfelelő darabot választották, és hiányoztak a feszültséggel teli helyzetek, a nem csupán kétdimenziós sablonokra kidolgozott figurák.
Másképp volt elviselhetetlen (de annyira talán nem, hogy a színészeket teljesen alkalmatlanná kellene minősíteni, mint ahogyan az egyik zsűritag tette) a visszhangos Rákóczi-stúdióteremben játszott kortársmagyar, a Paravarieté a marosvásárhelyi Yorick Stúdiótól, azt azonban mindenképp meg kell jegyezni, hogy a háromtagú zenekar játéka legalább egy kis életet lehelt az előadásba.
Furcsa egy olyan produkcióval szemben fenntartásokat megfogalmazni, amelyet épp invenciózus zenéjéért díjaztak. A komáromi Gárdonyi-népszínmű, A bor Kovács Márton szerezte ritmusmuzsikája számomra monotonnak bizonyult. Mivel a dalokat kevés dallamhangszer kísérte, és az ütések, zörgések és a cipősarkak koppanása kántálásnak hangzott. Aki szereti a metronómot, rossz ember nem lehet?
A Rocky Horror Show-t illetően e fórumon néhány hónapja kifejtett véleményem nem változott. Bár az újvidékieké az egyik legjobb hangú társulat, és évek óta musical-műhelymunka folyik a színházban, sőt Szerbiában a műfajt a szabadkaiakkal és a szerb színházakkal szemben is nagyobb arányban tartják műsoron, előadásaik ennek ellenére mégis csupán olyan produkciók, amiken érződik, hogy alapvetően prózai színészek hozták őket létre. Ezért aztán nem korrekt rajtuk a kifejezetten zenés színházak kifejezetten zenés színészekkel létrehozott produkcióinak színvonalát számonkérni.
 Pálfi Ervin és G. Erdély Hermina a Szomorú vasárnapban. Forrás: szabadkaiszinhaz.com |
És ha már Szabadka, akkor jöjjön a legjobb zenés előadásnak minősített háromszereplős Seress Rezső-életjáték, a Szomorú vasárnap, amelyet olyan pici, fehér függönyökkel határolt, egyszerre reális és képzeletbeli térben adtak elő, hogy ha az első sorban ülők a lábukat kinyújtották volna, a szereplők járását is akadályozták volna. A darab eddigi előadásaiban Seress-korú színészek játszották a dalszerző, felesége és a pincér szerepét, Kovács Frigyes rendező azonban három fiatalt választott. Pálfi Ervint, aki Seress-sel ellentétben se nem kicsi, se nem csúnya, G. Erdélyi Herminát, aki nem először bizonyította, hogy tökéletes díva, és hogy az ujja köré tekeri és elolvasztja a férfi nézőket, és Szőke Attilát, aki odaadó figyelemmel és kivételes alázattal vett részt az előadásban. Ez a darab nem annyira musical, mint inkább zenés játék: drámai töltetű Seress-dalok illusztrálják – a jelen esetben ergonomikusan húzott – történetet. A félig festett arcú bohóc keserédes tragédiája a Szabadkai Népszínház előadásában a minden körülmények közti otthonmaradásról szól. Szórakoztató és megrendítő ars poetica országhatároktól és koroktól függetlenül.