Körös-völgyi sokadalom. Kiss Zoltán felvétele |
A háromnapos népművészeti fesztivál leglátványosabb része mindig a menettánc, ami Gyulán egy kanyargós úton vezet a művelődési háztól a várig. A hosszú szakaszt, mint ahogy az másutt is lenni szokott, sorfalat álló, majd a felvonulókkal együtt vándorló tömeg övezi, ám aki jól ismeri az itteni terepet, a mellékutcákon elébe vághat az eseményeknek, és így akár kétszer, háromszor is megnézheti a produkciót. A fürgelábú kisgyerekes apák sportja ez, bár láttam köztük kocogó idősebbeket is.
Körös-völgyi sokadalom. Kiss Zoltán felvétele |
A célállomás tehát a vár, aminek környéke ilyenkor egy török kempingre emlékeztet a sok csúcsos-süveges sátorral a gyepen, de persze az itt táborozók között – a sok idegen szó ellenére – nyoma sincs a hajdani ostromlóknak.
Pedig sokáig volt törökje a városnak kisebb-nagyobb megszakításokkal, legutóbb például Abdula, a csudálatos cukrász, aki a múlt században érkezett Gyulára, s akinek a fagylaltja és dobostortája sokat javított a két nép kapcsolatán. Abdula a 70-es évek végén még élt, majd halála után hosszú időre török édesség nélkül maradt a város, aminek fájó hiányát pár éve a városban letelepedett albán pék enyhíti.
Körös-völgyi sokadalom. Kiss Zoltán felvétele |
Édesség és sütemény persze a vár tövében is akad, ahol nemcsak a kemencés lángos környéke árasztja a ráadás-meleget, hanem egy alapjáraton működő kovácsműhely is. Árgyelán János kétegyházi mester egymás után készíti a patkókat, s árujára azon melegében vevő is akad. Városlakó létemre nem átallom kétségbe vonni a lóláb méretét, de gyerekkori falusi nyaralásaimnak hála, jól szólok: „pónilóra való”, erősít meg, mert ez a kisebb készíthető jól az utazó műhelyben. Árgyelán mester 1959-ben kezdte a szakmát, már nyugdíjas, de körmölésre még ma is viszik hozzá a lovakat. Egy pillanatra sem áll le, gyorsan kell dolgoznia, mert a vas hamar elhűl, ötször kell melegíteni, míg a patkó elkészül.
A fatálak, kalapok, gyöngyfűzések, textilek jól ismert sokaságán áttörve, távolabb, a fák árnyékában megpillantok néhány gyereklovagoltatásra trenírozott pónit, kötélre fűzve, megadóan róják a monoton köröket, mit sem sejtve János mester áldásos működéséről.
Közben az árnyékmentes színpadon népviseletbe öltözött fiatal lányka beszél tiszteletreméltó kitartással régi szokásokról, utána a „Viharsarki táncosok találkozója” program keretében a vidék tánccsoportjai váltják egymást magyar, szlovák, román ritmusokra ropva.
Régi-új fotó. Kádár Ferenc felvétele |
Engem mégis egy barnás képeslapokkal telerakott tábla köt le, amelyen külön rekeszekben ámulatba ejtő régi fotók reprodukciói sorakoznak. Többek között a szúrós szemű Rózsa Sándor portréja, továbbá esküvői és mindenféle alkalmi beállítások, mint például a háromkirályok útját megidéző „Csillaggal járás” nevű karácsonyi népszokás szereplőit lencsevégre kapó fotográfia. A jeles események megörökítése szokás volt már a múlt század elején is, ám a hétköznapi, uram bocsá, munkaalkalmakat rögzítő fotók készítése ekkor még ritkaságszámba ment. Itt mégis gazdag választékot találunk belőlük, s általuk komplett történelmi alulnézet kerekedik például a 30-as évekről a cséplőgép előtt felsorakozó aratók, a falusi szekerezők, vagy a náluk jobb kedélyű, házi disznóvágáshoz készülődő komák láttán.
Kádár Ferenc fényképész először csak ük- és dédapja arcképét reprodukálta, aztán úgy elkapta a múlt megőrzésének szenvedélye, hogy sorra bújta a múzeumi szekrényekben pihentetett fotótárakat, s a mai napig bővíti gyűjteményét. Nem csupán árusítja ódon hatású képeslapjait, de ügyes vásári ötlettel élményszerűvé is teszi világukat: háttérnagyságúra nagyított kép elé állva bárkit visszafényképez a múltjába.
Körös-völgyi sokadalom. Kiss Zoltán felvétele |
Az est leszálltával sem oszlik a nép, miért is tenné, a környezet festői, s bár a levegő hűvösebb, enni-, inni- és látnivaló akad bőven. Az alkalmi pódiumon kilenc fiú a „méhkeréki tapsost” járja, a tószínpad nézőtere lassan megtelik, mert a fiatalok után a 60 éves fennállását ünneplő Balassi Táncegyüttes műsora kezdődik. Persze, van egy kis csúszás, de ez senkit sem idegesít, hiszen ezek sem üres percek.
Árgyelán mester egy csupasz villanyégő fényénél – stílszerűen a végvári vitéz lovasszobra alatt – még mindig patkókat kalapál, pedig már alig lát. Nekem is ügyelnem kell, hogy az íjászok díszletében hasra ne essek, szerencsére ők az alkony beállta előtt már összepakoltak, így legalább a magyarok nyilaitól nem kell tartanom.
Kapcsolódó cikkünk: Nyári fesztiválok 2008