Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

SZERESSÜK EGYMÁST

Szép vagy, gyönyörű vagy, Magyarország – Zsidó Kulturális Fesztivál
2015. szept. 4.
Amikor Bánfalvi Eszter előbb a capella, majd zongorakísérettel elénekli a Szól a kakas márt, az az érzésünk, hogy 2015. szeptember 1-jén Budapesten, Magyarországon vagyunk. CSÁKI JUDIT ÍRÁSA.

Gyarmati István
Gyarmati István

Gyarmati István remek muzsikus, az isten is arra teremtette, hogy korokon és világokon átíveljen a zongorajátéka, hogy színészek énekét kísérve megidézzen „holt költőket”, vagyis zeneszerzőket, most éppen történetesen zsidókat, akikről persze a kutya sem tudta vagy vette figyelembe, hogy zsidók, mindaddig, amíg a történelem el nem intézte ezt. A műveikről, dalaikról sokan ma sem tudják, hogy zsidó származású ember szerezte őket; nagymagyar szívvel bömbölik slágerré lett szerzeményeiket, a szelídebbek esküsznek, hogy népdalt fütyörésznek – de vajon mit is bizonyít ez…

Nem többet, csak annyit, hogy ezek a szerzők magyarok; magyarok, mint mi, akik ezen az estén ott ültünk a Goldmark Teremben, a Zsidó Kulturális Fesztivál Szép vagy, gyönyörű vagy, Magyarország című estjét nézve-hallgatva. Gyarmati István „kávéházi embert” játszik, ő a házigazdánk ezen az estén; a színpad is kávéház-részlet, három asztal, székek, kávéscsésze, pohár víz. És a három színész: Bánfalvi Eszter, Csákányi Eszter és Fesztbaum Béla.

Csákányi Eszter
Csákányi Eszter

És a megidézett szerzők: Zerkovitz Béla, Darvas Szilárd, Kellér Dezső, Kozma József, Seress Rezső, Kálmán Imre, Molnár Ferenc, Lajtai Lajos és mások ugyancsak közönségbarát húrokat pengetnek: Mi muzsikus lelkek, Tanulj meg, fiacskám, komédiázni, A két szemét még most is látom, Fizetek, főúr, Gyere, Bodri kutyám… A Szeressük egymást, gyerekek című örökzöldet már együtt énekli a közönség (nyilván még az első sor jelentésébe sem belegondolva) Fesztbaum Bélával, aki ekkor a zongoránál ülve adja elő – amúgy jól, csak túlságosan hosszúra nyújtva – az estben az ő mini-estjét, a Seress Rezső-blokkot; és a két színésznő fegyelmezett és figyelmes üldögélését látva lehetetlen nem észrevenni a szerkesztés tanácstalanságát, zavarát.

Tovatűnt az érzés, hogy ez az összeállítás itt és most beszél hozzánk; hogy észre akarná vétetni velünk, hogy az andalító nóták nem pusztán nosztalgiázásra alkalmasak. Úgy érezzük magunkat, mintha a hetvenes években egy chicagói „magyar ház” emigráns közönsége lennénk, aki boldogan lubickol az óhaza ismerős melódiáiban. Ebből a kontextusból még a szövegeivel megidézett Bächer Iván sem lóg ki, aki pedig a legtöbb írásában nem feledkezett el arról, hogy hol és mikor élt.

A három színész és Gyarmati István énekben és szövegben is minimum háromfelé húz. A nosztalgiázás-elringatás Fesztbaum feladata, aki előadásmódjával nagy elődöket (például a Budapest Orfeumban Benedek Miklóst) is idéz; Csákányi és Bánfalvi „újragondolt” (de legalábbis „gondolt”) előadásmódot favorizál; Gyarmati István pedig igyekszik összefűzni a széttartó elemeket. Ez egy alkalmi est, mondogatjuk magunkban, amikor úgy érezzük: ez a műsor, így, ahogy itt és most hangzik, egyetlen próbát sem ért meg. Senki a világon nem gondolta végig, van-e nagy egész, s ha lenne, miről kéne szólnia az egymás mellé biggyesztett, nagyjából random sorrendbe szerkesztett daloknak, a puszta egyvelegen túl.

Fesztbaum Béla
Fesztbaum Béla

Kell a rendező, mert nagyon hiányzik. Ez sugárzik a Szép vagy, gyönyörű vagy, Magyarország című dalból is, amelyet Csákányi Esztertől már hallottam: a Nemzeti Színház búcsúestjén, amikoris minden belenyúlás, forszírozott aktualizálás nélkül mégiscsak belehasított a hatalmas színházi térbe. Most pedig, ezen az estén – amikor ugyancsak nehéz a Goldmark termet magát is leválasztani a városról-országról, ahol létezik, mert mintha a szomszédságában lenne az egész Keleti pályaudvar – alig néhányan hajtjuk le szégyenkezve a fejünket a mosolygós-meggyőződéses (tényleg, milyen szép vagy, én hazám) előadásmódban hangzó szöveg hallatán…

És ha már Csákányi Eszter: láttam én őt annak idején a Szkénében Hubay-Vas-Ránki Egy szerelem három éjszakája című művében Melittát, a bírónét játszani; és emlékszem arra a hátborzongató intonációra, amellyel elbúcsúzott Budapesttől. Itt, most az est vége felé ez a dal is előkerült, fájdalmasan zavarodott és semleges előadásban, kicsi szövegzűrrel (Pertis hegedűje például tényleg eltűnt) – és nem, nem a színésznő hibája, hanem a rendező hiánya okozta.

Bánfalvi Eszter
Bánfalvi Eszter. Fotó: Kálosi Tamás
Mert hát az „újragondolást”, a mára hangolást ambicionáló Bánfalvi Eszter karcos-dacos Ilyen vagyok, ilyen című dalában és a többiben is fel-felvillant egy érdekes és különleges színházi este esélye. A nosztalgia ugyanis a művészetben mindig a jelenre reflektálva bír jelentéses lenni – lásd retro –, önmagában állva csak lóg a levegőben. A közönség persze így is szereti. De hát mire mentség ez manapság?

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek