Narcos
2015.10.18.

Pablo Escobar belenéz a kamerába, sejtelmesen mosolyog, elkezdi sorolni a körülötte álló rendőrök nevét, közben szól a latin zene, és az ember azt érzi, már régen túlléptünk a House of Cards zsenialitásán. GERA MÁRTON KRITIKÁJA.

Vagy ha nem is léptünk túl, a tanulság továbbra is az, hogy a Netflix egyszerűen nem tud hibázni. Pedig könnyű lenne elrontani a saját vállalásukkal, miszerint kéthetente egy újabb sorozattal vagy évaddal jelentkeznek. Nyilván egyszer majd megszűnik a varázs, nem lesz olyan vonzó, hogy egyszerre kapjuk meg a teljes évadot. Persze, azt hiszem, nem is ez a vonzó, hanem hogy mertek szakítani a hagyományokkal, nem várakoztatják a nézőt, hagyják az idegesítő reklámokat, tényleg csak az van, ami igazán számít: a minőség. 

Wagner Moura
Wagner Moura
Mindenki megtalálja, amit keres, mert nem ragadtak le a House of Cards-féle karriertörténeteknél. Noha a Narcos lehetne éppenséggel az utóbbi sorozat dél-amerikai változata is. De a lényeg sokkal inkább az, hogy Kolumbiában forgatnak, és innen beszélnek az Egyesült Államokról is, drogról meg egyéb galádságokról, nagyjából arról az időszakról, amikor az USA elveszíti ártatlanságát. És közben mindenki süllyed vele.

Még az a zsaru is, akivel indul az egész sorozat, aki olyan álmos hangon sorolja, hogy manapság mindent tudnak rólunk, tudják, kik vagyunk, kivel beszéltünk. Mi meg rögtön a kormányra gondolunk, és csak három résszel később derül ki, hogy rosszul gondoltuk, a nyolcvanas évek Kolumbiájában a drogbárók látták el ezt a feladatot. Pontosabban Pablo Escobar, aki köré a  cselekmény szerveződik. Haladunk előre, a mosolygós gengszterből lesz az őrült gyilkos, aki már egyáltalán nem a pénzért öl. Ő csak a háborúban tud létezni, mondja az egyik embere, és rátapint a lényegre. Csak közben ez mit sem számít, módszeresen irtja a saját sleppjét is, a néző meg gondban van, mert ő azért mégsem egy Frank Underwood: kezdetben van valami forradalmi romantika körülötte, majd jön a fordulat, és már tényleg csak gyűlölni lehet. Nem tudom, ez volt-e a rendező célja, mindenesetre a dolog működik: Wagner Moura ügyesen teszi ellenszenvessé Escobart, egyre kevesebbet szól, elég egy pillantás, a mamelukok már tudják, mi a dolguk.

Megöli a leendő elnököt, milliók siratják, a háttérben meg egy nemzet süllyed el. Bár az már korábban elsüllyedt, leginkább, amikor a kokain kikerült az utcákra, amikor pénzt osztogattak a szavazatokért. Escobar pedig csak néz maga elé, megkérdezi, mennyi a jelenlegi vagyona, és elégedetten hátradől abban a tudatban, hogy a tizedik leggazdagabb ember a világon. 

De folyton azt érzem, hogy elsősorban nem róla szól a sorozat, nem véletlenül úsznak be vágóképként archív felvételek az országról: történelmi lecke ez, de mesterien előadva. Olyan lazán kezelik a történetet, hogy még egy narrátor is belefér, akinél nem azt érezni, hogy csak azért rakták ide, mert kellett egy ilyen is. Folyton kibeszél a történetből; mesél, de leginkább úgy, mintha egy délutáni csevegésen volnánk. Ehhez még jön Pedro Bromfman zenéje a latinos beütéssel, meg azzal, hogy a legváratlanabb pillanatokban csendül fel. Beleeresztenek egy teljes tárat a miniszterbe, majd következik a kolumbiai himnusz.

Egyfelől tehát van ez a játékosság, másfelől viszont a komoly téma. És egyik sem kerekedik felül a másikon: miközben látjuk a drog hatásait, sorolják az adatokat, hány ember életét követelte a kokain, valahol mégiscsak egy macska-egér harc ez. Tipikus zsánerhelyzet, a rendőr üldözi a gazfickót, és a végén úgyis a rendőr nyer. Most azzal a kiegészítéssel, hogy a rendőr is elbukik, mert ebben a világban nem lehet győzni. Mondanám, hogy erről szólt a True Detective is, csak itt nincs különösebb filozofálás, egyszerűen megmutatják, mi történik. Nagy vágyakkal indul neki Kolumbiának Steve Murphy, a drogügynök, persze, leginkább csak csalódások érik, ez már nem az a világ, ahol tökkelütött csempészeket kell üldöznie. A játékot itt komolyan játsszák, és a legmeglepőbb, hogy Steve milyen gyorsan alkalmazkodik. Az ötödik részben már nem érti, miért bújtatják azt a lányt, aki segített nekik. Annyival elintézi az igazságügyi miniszter meggyilkolását, hogy ő megtett mindent, odaadta a golyóálló mellényt.

Pedro Pascal
Pedro Pascal
Valahogy senkit sem lehet igazán kedvelni, mindenki bemocskolódik, és végén már ott tartunk, hogy Escobar az egyetlen következetes figura, mert hát ő nem ígért semmit, mindig is pénzt akart szerezni. Dél-Amerikában vagyunk, tűz a nap, ömlik az alkohol, de ez egyáltalán nem a szappanoperák világa, itt nem szélsőséges jellemek csatája dúl. Dráma ez, egy ország drámája, ahol azért megkapjuk a karriertörténetet és a történelmi adatokat is. Olyannyira megkapjuk, hogy ami engem illet, minden egyes név után rohanok a Google-hoz, keresem, ki volt például Luis Carlos Galán. Mert arra vigyáztak a készítők, hogy ne történelmi sorozatot kapjunk, az elején ki is írják, minden egyezés a valósággal a véletlen műve. Haha.

Lehetne azzal jönni, hogy a Narcos az év sorozata, de egyrészt vannak még versenyzők – hamarosan érkezik például a Fargo második évada –, másrészt pedig nyilván lesz, akit nem ránt be ez a miliő, akit kicsit sem izgat egy drogbáró felemelkedése és bukása. Mondjuk, ő csak magára vethet.
 
Szerző: Gera Márton