Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

MEGTALÁLNI A PILLANATOT, AMIKOR MEG KELL SZÓLALNUNK

Beszélgetés Kovács Mártonnal
2015. aug. 31.
Sorozatunkban a Színikritikusok díjának idei várományosait szólaltatjuk meg. Kovács Márton, a Szakértők Zenekar vezetője állandó zeneszerzője Mohácsi János darabjainak. Az e föld befogad avagy SZÁMODRA HELY az idei évad egyik meghatározó előadása volt. MARTON ÉVA INTERJÚJA.
Revizor: Néhány napja láttam egy kortárs kiállítást, melynek kurátora édesanyád, Kovalovszky Márta volt. Szüleid művészettörténészek. Mennyiben hatott az a fajta nagyon szabad gondolkodás, amit ők képviselnek?
Kovács Márton: A mai napig nagy hatással van rám, amit a székesfehérvári múzeumban élhettem meg. A szabadságról való gondolkodást adta nekem. A kiállítások nem pusztán a képzőművészetről szóltak, hanem a kortárs irodalomról és zenéről, amelyek együttesen rajzolnak meg egy korszakot. Bár nem színházi embernek, nem zenésznek készültem, de amikor így alakult az életem, ez sokat segített a színház megértésében.
R: Mi volt az a meghatározó élmény, találkozás, ami a színházhoz kötött végül?
KM: Véletlen folytán kerültem a pécsi Bóbita Bábszínházhoz, ahol akkori zenekarommal egy ír horror mesejátékban zenéltem. Sok helyre utaztunk az előadással, amit nagyon élveztem. Majd jött az újabb felkérés, Kiss Anna Hol van a világ vége? című könyvéből Rumi László rendezett egyszemélyes előadást Szabó Zsuzsának. Nagyszerű és meghatározó munka volt, festettem díszletet, ötleteket adhattam, sok mindent közösen találtunk ki. A zenélés mellett a világosítást és a hangosítást is csináltam. Izgalmas volt, hogy egyedül működtethetem a masinériát.
R: Jelenleg is sokféle feladatod van. Zenét szerzel, játszol, énekelsz, olykor prózai szerepet osztanak rád. Ahhoz, hogy a zene szerves része legyen az előadásnak, kell, hogy részese legyél az egész alkotói folyamatnak?
KM: Nagyon sok próbát végigülök, nézem, mit csinálnak a színészek, a rendező. Menet közben forr ki a végleges változat, amikor látom, mire kell reagálnia a zenének. A rendezők is gyakran hozzátesznek a születő zenéhez. Fontosnak érzem, hogy egy színpadon játszó zenekar tudjon együtt menni az ott történő dolgokkal, reagáljon arra hangerővel, intenzitással. A mi zenénk nehezen kottázható le, a színész ritmusa, játékmódja estéről estére alakítja.
R: A zenének csak a vázát írod meg, s a többi színpadi improvizáció?
KM: Minden este érvényesnek kell lennünk, ezért alkalmazunk irányított improvizációt. Adott a zene, a tempó, egy hangsor, de meg kell találnunk a megfelelő pillanatot, amikor meg kell szólalnunk.
R: Hogyan definiálnád azt a zenei stílust, gondolkodást, amit a Szakértő Zenekar játszik?
KM: Nagyon sokat tanultam a szabad improvizáció egyik legjelesebbjétől, Márkos Bercitől. Azt, ahogy a zenészek feszülten figyelnek egymásra, hogy mikor kell megszólalnom, s az meddig érvényes. Nagyon sokfélét, a zene komplex struktúráját kell tudnom, hogy működjön. Témát viszek, egy vázlatot, egy struktúrát, egy elképzelést, s ehhez teszi hozzá mindenki a maga elképzelését. Folyamatos a tanulás. 
R: Izgalmas volt a Parasztopera Fesztivál, ahol a kötött szövegű és zenéjű darabot az egyes társulatok egészen máshogy vitték színre. Ez a különbözőség a kézjegyeket is megmutatta?

KM: Darvas Bencét, a Parasztopera zeneszerzőjét nagyon tisztelem, mégis hozzá kellett nyúlnunk az eredeti műhöz, amikor Mohácsi János vizsgaelőadásnak rendezte meg Kaposváron, hiszen fontos volt, hogy mindenkinek legyen szerepe. Ezért kórusokat kellett a darabba illeszteni. Terry Riley amerikai zeneszerző In C című darabját Kákonyi Árpáddal és a Szakértőkkel játszottuk az Örkény Kertben. Riley ötvenhárom ütemet írt, amit akárhány zenész akármennyi hangszeren előadhat. Valaki elkezdi, a többiek átveszik a zenélést. Felvételről láttam egy afrikai előadást. Váratlanul felállt az egyik nő, s gyönyörű afrikai dalokat kezdett énekelni. A mű ezt is elbírja, mindenki hozzáteszi a maga gondolatát. Számomra hatalmas élmény ez a szabadság, miközben minden abban a szellemiségben működik, ahogy a mester megírta.
R: Mit jelent számodra ez a szabadság?
KM: Nagyon fontos számunkra. Nem végeztem Zeneakadémiát, zenetanárként diplomáztam, így rengeteg dolgot nem mélységeiben tanultam. Sokszor nem tartok be szabályokat, nem köti a kezemet ez a tudás. Próbálok erényt kovácsolni a nem tudásból és persze folyamatosan tanulok is. 
R: Korábban kevés olyan kőszínházi előadás készült, ahol a zene is főszerepet kapott, ahol a zenészek folyamatos jelenléte, reflexióik ennyire meghatározóak lettek volna. Új formát, új lehetőséget hoztatok a színpadra?
KM: Ezt nem tudom megítélni, de arra, amit mi csinálunk, nem nagyon láttam példát. Az ötlet Mohácsi Jánostól származott. A Nemzeti Színházban úgy rendezte meg az Ördögöket, hogy végig a színpadon akart tartani minket. Bár az előadás bukott, ennek ellenére nagyon szerettem. Hosszú, bonyolult szövetű darab volt, elejétől a végéig zenéltünk benne. Jó pár évvel később felvételről megnéztem, s rájöttem, hol csúszott el, hol nem sikerült, de nekem fontos állomás volt. Utána rendezte meg János A képzelt beteget, ahol más módon fogalmazta meg a folyamatos jelenlétünket. 
R: Mit kellett megtanulnod színházból?
KM: Hogy mikor érdemes megszólalnod. Tudsz-e érvényeset mondani. Ülök a próbákon, s próbálom felfedezni, mit bír el a szöveg, milyen lehetőségeink vannak. Meg kellett tanulni, hogyan él együtt az ember a jelenetekkel, a szövegekkel, a színészekkel. Mikor húzzunk alá valamit, mikor ellenpontozzunk. 
R: Sok színházban, több rendezővel dolgozol. Dolgoztál klasszikus szerzők darabjaiban és olyan előadásokban, amelyeket a Mohácsi testvérek jegyeznek. Ahány rendező, annyiféle jelenlét?
KM: Akikkel én dolgoztam – Mohácsi János, Ascher Tamás, Rusznyák Gábor, Bezerédi Zoltán – nagyon nagyra tartják az élő zenét, ugyanolyan fontos elemnek, mint a szöveget. Bezerédi révén kerültem a kaposvári színházba: a Somogy zenekarral népzenét játszottunk a Sárga csikó általa rendezett előadásában. Azóta néhányszor dolgoztam vele, főként népzenei feldolgozásokat kért tőlem. Mindegyikükkel más. Ascher Tamás Osztrovszkij Erdő című művének előadásába hívott meg először. Hihetetlenül pontos füle van, nagyon érti a zenét, nem tűri a pontatlanságot, a hamisságot. Gorkij darabját, a Fényevőket megszenvedtük, szinte az utolsó pillanatig változott a zene, de hajszálpontosan tudott instruálni, eldönteni, mi hova kerüljön. Nagyon sok munka volt abban, ami végül benne maradt az előadásban. A zenélés másfajta mérlegelését tanultam meg Aschertől. Az lett fontos, hogy a kevés megszólalás végtelenül tiszta és pontos legyen. Mohácsinál is fontos a pontosság, csak nagyobb ívű hömpölygése lehet a zenének. Rusznyák Gábor maga is zenél, a Parasztopera első változatában ő zongorázott. Együtt nőttünk fel Kaposváron, félszavakból értjük egymást. 
R: A Szakértők Zenekar többnyire az előadások zenéit adja elő koncertjein, és ilyenkor más kontextusba kerülnek a dalok. A koncerteken szabadabban játszhattok? 
KM: A kétezres évek elején, Kaposváron jött létre a Szakértők. Születtek nagy számok, amelyekben az egész társulat részt vett, s vonzó volt, hogy a zene önmagában is megállja a helyét. A POSZT-on léptünk fel először, ami akkor hatalmas kivonulás volt számunkra. Ebből alakult ki a rendszer, a zenekar. A színészek boldogan lépnek fel velünk, hiszen nekik is más ez, mint az előadás. Ilyenkor mindent beleadhatunk, hosszabban szólózhatunk.
R: A Sárga liliom emblematikussá vált. Több lett, mint egy dal, sokaknak az egyszervolt Nemzeti Színházat, kultúrpolitikát és sok ehhez kapcsolódó dolgot, érzelmet jelent. Szinte minden évben jelölnek díjra titeket. Ez az előadásnak és a zenének is szól. Szétválasztható a kettő?
KM: A Szakértők elsősorban Mohácsi Jánoshoz kötődik. Ő adta a nevünket, a koncertek előtt mindig kikérem a véleményét. A zenekarral nagyon ritkán tudunk együtt játszani, ezerfelé élünk és dolgozunk,  nem csak a színházi múltunk, hanem a közös zenei ízlésünk,  hasonló gondolkodásunk, és a jó zenélés lehetősége is összeköt minket. Ez, ami az előadásokon túl mi vagyunk.
R: Beszippantott a színház? 

KM: Be, de nem tudom, később mi lesz, meddig működhet ez. Függ attól, hogy invencióval meddig bírom, hogy ez a fajta zenehasználat hogyan fejleszthető tovább. És kérdés persze az is, hogy hívnak-e zenét írni. Látom, ha kevesebb a pénz, a zenén lehet spórolni. Amihez értek, amit csinálunk, az nem olcsó mulatság, és azt sem tudom, hogy azon a néhány rendezőn kívül, akikkel dolgozom, van-e még akit izgat, amit én tudok.
R: Úgy tűnik, a színházi kritikusok nagyon hamar „felfedeztek”, értékeltek benneteket.
KM: Látom az érdeklődést, érzem, fontosnak tartják, hogy az előadásokban a zenészek ott ülnek, zavarják vagy hozzátesznek az előadáshoz. A kritika egyik fokmérője, hogy megjelenik-e benne a zene. Fokmérője annak, hogy hatásosan dolgoztunk, hozzáadtunk az előadáshoz. Vannak, akik érzékenyebbek a zenére, s van, akit kevésbé izgat. 
R: Szinte nem volt olyan bemutató, amelyen ne lett volna ott Koltai Tamás. Van emléked róla?
KM: Nem ismertem, köszönőviszonyban voltunk. De mindig nagyon meg voltam tisztelve, amikor láttam őt. Nagyon érzékenyen közelített a mi előadásainkhoz is. Írásaiból azt érzékeltem, mindig nagyon pontosan tudta, mi volt a szándékunk. Akár jót írt, akár nem, pontosan érzékeltük, nem akárki nézi az előadást.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek