Beszélgetés Trill Zsolttal
2015.08.30.

A Színikritikusok Díjának egyik várományosával, Trill Zsolttal beszélgettünk, aki a Nemzeti Színház Ibsen Brand című előadásának főszereplőjeként kapta a jelölést. PROICS LILLA INTERJÚJA.

Revizor: Olvasol kritikát?

Trill Zsolt: Ha kezembe akad, olvasok. Pontosabban, ha a feleségem vagy a gyerekek a kezembe adják. Ez nem azt jelenti, hogy nem érdekel, hanem azt, hogy alig használok internetet.

R: Ezek szerint olyan nagyon azért nem izgat a kritika.

TZs: A színész életében az egyik legfontosabb kritikai helyzet a próba, amikor még csak a rendezővel és munkatársaival szemközt dolgozik. A másik, amikor előadásonként hatszázvalahány kritikus figyel. És előadás után ismerősökkel, ismeretlenekkel – akik időnként meg szoktak szólítani – beszélgetünk, ekkor számos visszajelzést kapok.

R: A kollégáidtól – rendezőktől, színészektől – jövő kritikákat, gondolom, relevánsnak találod. Te magad mennyire tudod, hogyan sikerült egy munka? Tudod-e, éppen hogy állsz szakmailag?

TZs: A színész állapotáról nagyon sokat mond a fizikalitása. Ezt szinte kívülről meg lehet figyelni – ami egy elemi kontroll. Nincs olyan intellektuális színház, aminek az alapja nem a színész fizikuma. Én sem tudok kibújni a bőrömből, mindig az leszek, ami éppen vagyok: vannak határai a személyiségemnek, amelyeket azonban ki lehet tágítani. Akkor gondolom sikerültnek a munkámat, ha a személyiségemet tudjuk mélyíteni, magasítani, szélesíteni.

Brand
Brand
R: Jól értem, azzal nem foglalkozol különösen, ki mit mond vagy ír, te dolgozol tovább? Nincs rossz pillanatod, amikor nyűglődsz a kudarcok miatt?

TZs: Persze, hogy van, de amit már kudarcnak élek meg, azért csak magamat tudom hibáztatni, úgyhogy ilyenkor igyekszem megkeresni az okát: vajon elég nyitott voltam-e, vajon akartam-e kellőképp?

R: A sikert vagy a kudarcot nehezebb megélni?

TZs: Mindkettőt. Meghatározó, mikor hangzik el ez vagy az, mert nem mindegy, milyen állapotomban talál el. Egy színházat ugyanígy nem mindegy, mikor, milyen kritika ér.

R: Gondolom, van olyan kritika, ami akár jókor is jöhet, mégsem esik jól.

TZs: Ha engem előrevisz egy kritika, akkor azt el tudom fogadni, akkor is, ha rosszul esik.

R: Milyen kritika visz előre?

TZs: Amikor Vidnyánszky, Rizsakov, vagy, ahogy legutóbb Zsótér, saját magát is kritika alá vonja, és engem is, akkor az előre visz.

R: Mondjál példát!

TZs: Rizsakov volt már, hogy azt mondta, most valami mást szeretnék tőled látni – miközben én igyekeztem. Ez azt jelentette, nem tetszik neki, nem elégedett velem. Nyilván nem örültem ennek, de tudtam, hogy ezzel nekem segít, engem ösztönöz. Vagy amikor Zsótér azt mondja, nem leszel Latinovits. Ezen gondolkodnom kell, mi mindent is mond ezzel. Kényszerítenek arra, hogy kutassak magamban. De lehet ilyen egy megírt kritika is, ha nem azt érzem benne, hogy rosszindulatú – márpedig sokszor az.

R: Miből gondolod, hogy sokszor rosszindulatú az írott kritika?

TZs: A fogalmazásból érzem, az írás hangulatából. De akkor is elgondolkodom rajta. A rosszindulat bánt, bár azt hiszem, még az is előrevisz. A dicsérő kritika pedig teher, mert felelősséget rak a nyakamba: nem lehet legközelebb rosszabbnak lenni. Attilával és a beregszászi társulattal annak idején ezért is volt nagyon könnyű és szabad a színházcsinálás: nem kellett megfelelni semminek, nem kellett kiszolgálni senkit. Már a debreceni helyzetünk is sokkal felelősségteljesebb volt, a Nemzeti pedig, ha lehet még szintet lépni, sokkal inkább az. Ezt nagyon nehéz feldolgozni. És nem sikerülhet minden, de azt is ki kell bírni – együtt, és ennek ilyenkor nagy jelentősége van.

R: Próbálom érteni a rosszindulatot, amit mondasz – mire gondolsz?

Vitéz lélek
Vitéz lélek
TZs: Nyilván az is van egy szöveggel, mint bármi mással, ahogy az írójának, az olvasójának a kondicionáltsága is döntő, így mindenki azt ír bele egy szövegbe vagy azt olvassa ki belőle, amit képes. És számos munka kapcsán voltam részese olyan beszélgetésnek, amely ugyanarról az előadásról szólt, és szakmabeliek akár tökéletesen ellentétes meglátásokról számoltak be. Játszottuk Moszkvában a Három nővért, Rizsakov egyik színésznője azt mondta utána, hogy neki ez nem tetszett, Rajkin, az egyik nagy orosz színész fantasztikus előadásnak találta, de annyit megjegyzett, hogy nem voltam formában, Rizsakov pedig messze elégedett volt. Pedig ugyanazt az előadást nézték, egészen hasonló szakmai háttérrel rendelkező emberek – van ilyen: tudomásul kell venni. Belülről nézve minden előadásnak más a matematikája, amit nekem mindig meg kell fejtenem, és hogy ez a megfejtés kinek találkozik az igazságával, kinek nem, az valóban a másik félen is múlik. Ebben mindkét fél részéről rengeteg szubjektív elem van. De nekem jelenleg az a legnagyobb feladatom, hogy tudjak, merjek változtatni a bevált megoldásokon. Ebben a helyzetben, ha lehet, még fontosabbnak érzem a kritikát, a visszajelzést.

R: Sokan azt mondják, és te is mondod: a színházcsinálók egymásnak relevánsabban jeleznek vissza, ami egyfelől nyilvánvaló, másfelől azt látom, hogy a bemutatók után a kollégák lelkesen gratulálnak, együtt örülnek a csapattal, és egyszerűen nem szokás megmondani az alkotóknak, ha valami nem tetszett.

TZs: Igen, ez valóban így szokás. Kívül is, belül is – a szakmát körülvevő közegben is. Senki nem őszinte. Ez a legnagyobb tragédiánk. De nem egyszer volt olyan élményem is, hogy valaki leírt egy általam is játszott előadásról valamit, ami egyszerűen nem volt igaz. Engem se erre, se arra nem lehet átrázni, hiszen nálam jobban nem tudja senki, mi történik akkor, amikor én játszom. Majd ezután valaki azzal szöges ellentétben leír valamit. És erről nem beszélünk, mert megharagszunk egymásra, megbántva érezzük magunkat, képtelenek vagyunk figyelni és őszintén kimondani néhány alapvető dolgot. Ha valaki látna bennünket [Szűcs] Nellivel vagy Kristán Attilával próbálni, közelünkbe nem jönne többet, mert bár mi nem bántjuk egymást, mindent kimondunk, ugyanis van egy cél, ami sokkal érdekesebb annál, minthogy haragszunk-e egymásra vagy sem. Nem lehet nyali-fali módon dolgozni, hiszen nem azzal tudjuk egymást megbecsülni, ha elhallgatjuk, amit valójában gondolunk, mert az nem ér semmit. Amikor azt mondja Törőcsik Mari, hogy el ne hízzon, akkor azonnal hallom, hogy ez rendkívül fontos kritikai mondat, amivel a javamat akarja. És azt hiszem, az is érdekes ebben, hogy ez nagyon konkrét – konkrét dolgokban nehezebb tévedni, mint mondjuk ideológiákban.

R: Rendezőkkel szoktál kritikus lenni?

TZs: A rendszeren belül, ami egy előadás lesz majd, pontosan nem tudom, mit csinálok, és annyira nem is tudom megragadni, mi a bajom, ha van, hogy a gyakorlatban ez nem jellemző – bár szoktam gondolni ezt-azt. Ha megfogalmazom a kifogásaimat, akkor már régen rossz. Ez persze nem azt jelenti, hogy ne vitatkoznék munka közben egy rendezővel, vagy ne tenném nyilvánvalóvá azt, hogy mást gondolok bizonyos dolgokról, de ezek nem lényegi és a munka egészét problematizáló dolgok. A színész, miután igent mond egy munkára, megbízik a rendezőben.

R: Nyilván, egy színész mit tehet mást – ami visszás is, sőt elnézve egyik-másik színészt, az embernek eszébe jut, hogy némelyek sorozatosan nem kapnak jó munkát, pedig mi mindent beléjük lehet látni. Mások pedig éveken át akár nagyon szerethetően is dolgoznak, izgalmasabbnál izgalmasabb feladatokat kapnak – mintha a rendező biztonságáról is szólna az ilyen állandósult munkakapcsolat.

Ahogy tetszik
Ahogy tetszik
TZs: Ilyen is van, de én azt látom jellemzőbbnek, hogy a rendezők felajánlanak dolgokat, amit mi, színészek oly gyakran meg se próbálunk, mert tele vagyunk gátlással, szorongással. A nagy rendezők pedig nem próbálják hosszan győzködni a színészt, ha mi a felajánlásukra nem merünk a bizonytalan felé keresgélni. Ezért a végeredmény bonyolultabb is annál, semmint hogy a kizárólag a rendező tehetne arról, milyen lesz egy előadás. A kockázatot a színésznek kell vállalni – és nem mindig vállaljuk.

R: Te Vidnyánszky-színész vagy. Milyennek látod a pályáját?

TZs: A Beregszászi Színházat a semmiből kezdtük megcsinálni – Attila maradhatott volna Kijevben, a tehetsége és munkabírása miatt, feltehetően ott is hasonló pontján tartana a pályájának, mint ahol most tart –, hogy az a társulat megszületett, kizárólag az ő érdeme. Nem hiszem, hogy elfogult lennék vele…

R: Egészen biztos, hogy az vagy.

TZs: …a közös szakmai életünkben különböző időszakok váltották egymást: nem voltunk mindig felhőtlen viszonyban, ezért gondolom, hogy meg tudom ítélni: ugyanis rengetegszer láttam dolgozni, és abból tudom, hogy a tehetségének köszönheti azt, amit elért.

R: És nem gondolod, hogy tehetsége szerint más is elérhette volna azt, mint ő?

TZs: Persze, nem ő az egyetlen tehetséges ember, ahogy egyébként voltak mások is ebben a helyzetben, és lesznek is. A Nemzeti Színház vezetéséhez azonban nemcsak tehetség kell, hanem akarni is kell ezt a munkát. Én például nem lennék erre alkalmas, mert nekem nincs ilyen ambícióm és elképzelésem. Attila nem azért lett a Nemzeti igazgatója, ahogy az sokszor elhangzott: mert egyik politikai oldalhoz vannak kapcsolatai. Neki elképzelései vannak a színházcsinálásról, ami erre a munkára késztette. Nemrég például elmondta a társulatnak, hogy ami megjelent az újságokban, hogy mennyi pénzt kaptunk, az nem éri el a korábbi vezetések alatti költségvetéseket, és mi ebből fesztivált is csinálunk, olyan hagyományt teremtve, ami akkor is folytatható, amikor már nem ő lesz a Nemzeti vezetője – ő ugyanis nem magában gondolkodik, hanem az egész magyar színházi életben. Mellékesen, amit Attila csinál, az orosz színházcsináláshoz közelebb áll, mint a magyarhoz, ami mondjuk legfeljebb a szakmának érdekes, mert egyébként jó színház van, vagy kevésbé jó. Rossz, netán.

R: Ahogy mondod, az egész magyar színházi életben gondolkodik, de én máshogy látom az igyekezetének következményeit, mint te. Már hiába is kesergek azok után, akik ugyan sokszorosan bizonyítottak, még sincs számukra hely. Nem akarok veled vitatkozni, mert ezügyben nem sok mindenben értenénk egyet, de nem erről ültünk le beszélgetni.

TZs: Én erre annyit tudok mondani, hogy valamikor alternatív színész voltam, és nem is változtam: most is, minden színpadon alternatív színész vagyok. Egyébként pedig nem látom át jobban ezeket a szakmapolitikai dolgokat, mint bárki más, mert soha nem beszélgetek ilyesmiről Attilával. Ami a társulat előtt elhangzik, annak nyilván részese vagyok, de nem vagyok tájékozottabb csak azért, mert régóta és sokszor együtt dolgozunk.

R: Mit kezdesz azzal, egyáltalán van-e ilyen jellegű dilemmád, hogy te egy erős ember színésze vagy immár?

Szűcs Nellivel a Fodrásznőben. Fotók: Puskel Zsolt, PORT.hu
Szűcs Nellivel a Fodrásznőben. Fotók: Puskel Zsolt, PORT.hu
TZs: Nem tudok mit csinálni. Már a főiskolán is ő foglalkozott velünk, és aztán, ahogy mondod, Vidnyánszky-színész lettem, hiába is tiltakoznék ez ellen. Amit tanultam, annak kilencvenkilenc százalékát tőle tanultam. De amikor lehetőségem van mással dolgozni, akkor én dolgozom azzal a mással, ő nem áll mellettem, nem fogja a kezem. Az már én vagyok. De igen, ez egy helyzet most: itt van ez az erős ember – aki mellett nem maradna senki, ha nem lenne legalább olyan tehetséges is, mint amilyen erős. És az a körülbelül tíz év beregszászi lét, ami a nincstelenségében olyan szabad volt, és olyan felszabadító, és ami talán azóta is meghatároz engem, az is hozzá kötődik. Felváltva tisztítottuk az egy darab vécét, amikor fesztivált csináltunk ott – nekem most is ugyanez a viszonyom a színházhoz. És ha majd menni kell a Nemzetiből, és rosszabb körülmények között fogok dolgozni, akkor is ez lesz. Nekem az érzés, amikor felmegy a függöny, mindenhol ugyanaz. De pár éve rendszeresen eszembe jut az a beregszászi társulat, ami a szó legnemesebb értelmében társulatként működött – vágyom egy hasonló helyzetre, egy olyan társulatra, ami az volt. Vannak persze nagyszerű kollégáim, remek rendezők, akikkel jó együttdolgozni, és talán nem is teszek érte semmit, hogy olyan társulatban lehessek, mint amit emlegetek, de nagyon szeretném újra átélni azt, ami ott, Beregszászon volt. Lehet, hogy egész életemben erre fogok vágyni, és soha nem fog sikerülni. Hiába próbáltunk most is olyan jól Zsótérral, ez csak egy csapat volt, a társulaton belül.

R: De mi az, ami ott olyan jó volt, és amit keresel?

TZs: A Három nővérben, amikor mindenki végig a színen van, és nekem például Szoljonijként tizennégy mondatom van, de eszembe sem jut, hogy mellékszereplő vagyok, vagy bárki bárhogy hátrányt szenved, mert akkor tudom, hogy egy társulat vagyunk mindannyian. Most mintha ez szedne szét minden csapatot, hogy ki az, aki előbbre van, mint a többiek. És Zsótér megteremtette a Brandban ezt a nekem régről ismerős szakmai egyenértékűséget. Talán ezért jár a fejemben, hogy erre vágyom a legjobban.

Szerző: Proics Lilla