Kaposvári Nemzetközi Kamarazenei Fesztivál
2015.08.27.

A kaposvári fesztivál negyedik napjának esti hangversenye – a délelőttivel ellentétben – a fesztivál teljesen új, kamarazenekari arcát reprezentálta. Öt alkotás szerepelt a műsoron, s ebből négyben működött közre a rezidens Erkel Ferenc Kamarazenekar. MALINA JÁNOS ÍRÁSA.

Apollon Musagète Quartet
Apollon Musagète Quartet

A „kakukktojás”, a kamaradarab, amely a koncertet megnyitotta, azonban semmiképp sem volt jelentéktelen – sem a kompozíció, sem pedig az előadók tekintetében. Az Apollon Musagète Quartet ugyanis Anton Webern egyik legkorábbi művét, a Langsamer Satzot szólaltatta meg, amit a fennmaradt kompozíciók közül mindössze három hangszeres darab és néhány korai dal előz meg. A Langsamer Satzot ugyan nem lehet szerzője igazán jelentékeny alkotásai közé sorolni, ám Webernnek valóban minden üteme érdekes, s a későbbiek igézetében lélegzetünket visszafojtva figyeljük, hol árulja el magát a jelentés/jel aránynak ez a koronázatlan világcsászára. Nos, meglehetősen áttételesen, tudniillik a zenei szövet és folyamat megformálásának rendkívüli érzékenységében; maga a Wagner–Strauss–korai Schoenberg fejlődésvonalból eredő harmóniai nyelv és tonalitás-állapot azonban még nem teszi lehetővé, hogy ez a máris egyedülálló érzékenység a későbbi szélsőséges tömörséggel párosuljon.

A Kunst der Fuge-részletek előadásával már korábban is fergeteges sikerrel bemutatkozó Apollon Musagète azonban ennek a mégoly korai műnek a megszólalását is jelentős élménnyé avatta: a játék, az intonáció, a hangszínek, az összhangzás, a dallamformálás, a zenei tagolások valószínűtlen tökélyével és kidolgozottságával. Kaposváron nem szokás, hogy egy hangversenyt ugyanaz a művész vagy ugyanazok  a művészek játsszanak végig; de most már másodszor fogott el bennünket az erős vágy, hogy ezzel a nagyszerű együttessel – valamikor? – kivételt tegyenek.

Kaptunk viszont más jót a folytatásban. Nevezetesen egy kifejezetten izgalmasan összeállított – korszerű kifejezéssel: magas repertoár-értékű – válogatást a kamarazenekari repertoárból, egy kivétellel annak is a ritkábban játszott részéből.

A sorozat Ysaÿe Harmonies du soir (op. 31) című, kamarazenekarra és vonósnégyesre komponált művével indult – ennek a szokatlan összeállításnak logikus helye van a szerző különböző vonós szólistákra, illetve kombinációikra, valamint vonószenekarra alkotott műveinek sorában. Az egy zenei folyamatban egyesülő két hangszercsoportot Dubóczky Gergely vezénylése hangolta össze hatékonyan és precízen, nyugalmat és biztonságot árasztva. Maga a – Baudelaire költeménye nyomán kibontakozó – programzenei mű pedig, hiába, hogy mindvégig csupa vonós hangszer szólt, hála a szordínók folyton változó használatának is, egy pillanatra sem vált érdektelenné, és új meg új színekkel, hangzásminőséggel töltötte ki a többszörös, kitűnően felépített tetőponton át a tökéletes nyugalomig eljutó zenei folyamatot. Az Erkel Ferenc Kamarazenekar (művészeti vezető: Áldor Lili) játékában, mint a fesztivál során napról napra, lépten-nyomon elmélyültség és kidolgozottság és magas fokú koncentráció nyilatkozott meg.

Zempléni Szabolcs
Zempléni Szabolcs

Vivaldi egyetlen, g-moll hangnemű két gordonkás koncertje szintén nem hallható nagyon gyakran – különösen nem két olyan művész szólójával, mint amilyen  Perényi Miklós és Várdai István. Az igazság az, hogy a kimeríthetetlen invenciójú Vivaldinak ez a versenyműve a kevésbé átütők, a kiszámíthatóbbak közé tartozik. Ezért azonban kárpótolt minket az a rendkívüli élmény, hogyan tud két ennyire más vérmérsékletű, más-más hangminőség-, sőt hangerő-ideállal rendelkező művész: az őserejű Perényi és a hozzá viszonyítva rendkívül karcsú, már-már nőies csellóhangú, úgyszólván a gamba hajlékonyságát és hangideálját megcélzó Várdai ilyen lélegzetelállító szinkronban és bensőséges kapcsolatban együtt muzsikálni.

Mozart második, K 417-es kürtversenye következett a szünet után, Zempléni Szabolcs szólójával. Ebben a darabban kezdett fontos szerepet játszani a zenekar koncertmestere, Lesták-Bedő Eszter szuggesztív és meghatározó jelenléte. A Vivaldi-versenyműhöz hasonlóan – mozarti mértékkel – ez a darab is a rutinszerű, a szórakoztató jellegű kategóriába sorolható; és miért is ne szeretnénk az ilyesfajta zenét is. Ennek az egy műnek az esetében azonban mintha az előadás is valamelyest elszürkült, rutinszerűbbé vált volna – s ebben talán a kiváló Zempléni Szabolcs pillanatnyi fáradtsága is szerepet játszhatott.

A záródarab azután megint valami egészen mást, újat hozott zeneszerzői és előadói szempontból egyaránt. A mű, Grieg Holberg korából című vonószenekari szvitje, a nagyszerű norvég egyik legizgalmasabb, legeredetibb, karakterekben és meglepetésekben igen gazdag kompozíciója, amelyben egyfelől tapasztalhattuk, hogy Lesták-Bedő a teljes zenei megformálás felelősségét is messzemenő természetességgel és magas színvonalon képes viselni, másrészt az estnek ebben a „legszimfonikusabb” műsorszámában a kamarazenekar a legnagyobb kihívással szemben tett tanúságot szólamainak homogeneitásáról és csiszoltságáról, az egymásra való figyelés rendkívül magas fokáról és egyáltalán, az együttes imponáló érettségéről és kamarazenei kvalitásairól.

Szerző: Malina János
Helyszín:  Szivárvány Kultúrpalota, Kaposvár,  Időpont:  2015. augusztus 16.