Lőrinc László: BLATTNER. Egy bábos életútja
2015.09.30.

A közhelyes „hiánypótló” jelzőt joggal használhatjuk Lőrinc László Blattner Géza-monográfiájára, amely nem csupán dokumentálja és értékeli, de kulturális és történeti kontextusba is helyezi az életművet. PAPP TÍMEA RECENZIÓJA.

A Legyen ön is milliomos! vetélkedőben a „Melyik művészeti ághoz kapcsolja Blattner Géza nevét?” kérdés minden bizonnyal negyvenmillió forintot érne. És valószínűleg nagy bajban lenne a játékos, ha már egyetlen jokerre sem hagyatkozhatna, igaz, az sem biztos, hogy bármelyik segítséggel sokkal többre menne. Persze, ha nagyon megengedőek és optimisták vagyunk, bízhatunk abban, hogy a kultúra iránt fokozottan érdeklődőnek hirtelen felrémlik, mintha lenne egy ilyen díj, és játékosunk azonnal rávágja a helyes választ, hogy bábművészet, hazaviszi a summát, a tévénézők egy életre megjegyzik, hogy Blattner bábos volt, és mindenki boldog. Szép, szép ez a forgatókönyv, de ne rugaszkodjunk el ennyire a realitástól. Mert Blattner Géza egyáltalán nincs benne a kulturális köztudatban.


Könnyen ráfoghatnánk, hogy ennek az ismeretlenségnek egyetlen oka van, nevezetesen az, hogy bár számos magyar munkatárssal dolgozott – akik amúgy Párizsba emigrált magyarok voltak –, Blattnert élete és karrierje túlnyomó része Franciaországhoz köti: 1893-ban született, 1925-ben érkezett Párizsba, 1967-ben hunyt el. (Gyakorlatilag a véletlen műve, hogy a szülővárosában, Debrecenben.) Onnan a privát csatornákon, leveleken túl ritkán jutottak haza hivatalos hírek, az előadásoknak magyar szemtanúi alig vannak, a korabeli hazai sajtóban beszámoló szinte nem található még Az ember tragédiája 1937-es világkiállításon aratott sikereiről sem. Oka lehet ez, valóban, de mint a monográfus munkamódszerének leírásából kiderül, nem kizárólagosan.

A legnagyobb nehézséget ugyanis az jelenti, hogy az életműről kizárólag leírások, kritikák, fotók, naplóbejegyzések, levelek, sok évvel későbbi visszaemlékezések és néhány fekete-fehér filmkocka maradt meg. Saját élmények híján ennyiből, darabszövegekből, csak részben, ráadásul szétszóródva fennmaradt bábokból, André Kertész képeiből rekonstruálni előadásokat, szűkebb értelemben bábszakmai, tágabban pedig kultúrtörténeti kontextusba helyezni az oeuvre-t felér egy nyomozással. „Az ember tragédiája, érthetően, a magyar utókor legnagyobb érdeklődését kiváltó Blattner-előadás (sic!) volt, mégis, viszonylag kevés biztosat lehet tudni róla. A színpadrendszer felépítéséről, teljes színpadképekről, bábjelenetekről nincs kép, csak egyes történeti színek terveiről, de ez sincs meg mind, és ezekről sem lehet tudni, hogy a tervezés melyik fázisát képviselik, illetve hogyan viszonyulnak a végül megvalósulthoz. (…) Nem maradt meg egyetlen teljes bábu sem, csak két fej, és ellentétben annyi más Blattner-fellépéssel, kritikáknak és visszaemlékezéseknek is szűkében vagyunk (…)” – és nem a 157. oldalon részletezett eset az egyetlen a nehezített pályán, ahol a puzzle darabkáit egyenként kell egymáshoz illeszteni. Lőrinc László viszont jó detektív, és sikerrel veszi az akadályokat.

Nagyon pontos és nem csupán adatolt, de színes korrajzot ad a hazai és az európai bábos századelőről, magyar és külföldi avantgárd színházi és képzőművészeti törekvésekről, a bábos törekvések élőszínházi, prózai vagy operaszínpadi továbbéléséről. Élményszerűek a leírások a budapesti Művészi Bábjátékáról, Blattner első magánbábszínházáról; a húszas évek Párizsáról, ahová ismeretlenül érkezett, hogy útközben és ott Európa összes működő bábszínházát tanulmányozza, a Montparnasse magyar és nemzetközi kolóniájáról; a húszas évek végének Franciaországáról, ahol a munkaügyi minisztertől a tengeri jogra specializálódott ügyvédig oly sokan próbáltak rajongva a báb műfaja érdekében tenni; a harmincas évek világkiállítástól pezsgő fővárosáról, ahol az Arc-en-Ciel bábszínház csúcsra ért; a negyvenes évek háború sújtotta vidékéről, ahová sokakkal együtt menekült; majd az ötvenes-hatvanas évek Franciaországáról, amelyet vándorbábosként járt. Releváns kitekintést ad más művészeti ágakra, az irodalomra, a képzőművészetre vagy a táncra, ha az szükséges, és amikor a francia cserkészmozgalom vagy a magyar kultúrpolitika kerül szóba, ott is megágyaz minden részletnek.  

Ebbe a koloritba helyezi a történet szereplőit, részletesen bemutatva a viszonyrendszerben a kisebb-nagyobb epizodistákat is, akikről a szakmai életrajz mellett némi – intimpistáskodástól mentes – magánemberi jellemzést is kapunk, és az egyes előadások rekonstrukcióján túl a civil hétköznapok világába is bepillanthatunk. Mindezeken túl nem marad adós Lőrinc a bábtechnikai magyarázatokkal sem, ezáltal – az élénk műszaki fantáziával rendelkezők nagy örömére – Blattner szabadalmaztatott találmányai, újításai, különböző billentyűs bábjai, összehajtható bábjai nem csupán említések vagy felsorolás szintjén maradnak. Máshol, ha szükséges, dramaturgiai magyarázatokba is bocsátkozik, így világítva rá, mondjuk, arra az alapvető dinamikára, amely a műfajt jellemzi, nevezetesen a halott anyag és az élő mozgató közti feszültségre, vagy az egyes technikák és anyagok adta lehetőségekre és korlátokra a mozgatás, az elbírt szövegmennyiség, a humor tekintetében.

További erénye a kötetnek, hogy a Blattner-rejtvényt megfejteni akarja, nem pedig bombasztikus feltételezésekkel teli regénnyé írni. Minuciózus utánjárással kipukkasztja az olyan légvárakat, mint hogy Blattner Chagall korábbi lakását bérelte volna (59.), vagy egy fotón, amely az Arc-en-Ciel társulatát és néhány nézőt örökít meg, Szergej Eizenstein is ott állna (88–89.). A Tragédia világkiállításon elért sikere nem csorbul, ugyanakkor az aranyérem is egész más olvasatot kap, ha tisztában vagyunk a díjazás módszerével, a kiosztott díjak mennyiségével. Aranyéremből például 3798-at osztottak ki, ebből 61-et kapott magyar kiállító. Hogy Blattnert hozzászámították-e, nem tudni, az viszont biztos, hogy rajta kívül csak egy Chesnais nevű bábost ismertek el, ő egy díszoklevelet és két aranyérmet kapott (170.).

Különösen fontos fejezet az utolsó, amely a rendelkezésre álló információkra alapozva megkísérli kijelölni Blattner Géza helyét a bábtörténetben. Honfiúi és -leányi öntudatunkat simogatják a jól hangzó „modern magyar/francia/európai bábjátszás atyja” állandó jelzők, Lőrinc László viszont a lexikonokat és egyéb szakkönyveket is végigbogarászta, hogy „kilóra” is megmérje az életművet. Így viszont már jóval végletesebb az eredmény: leghosszabb szócikktől épp-csak-említésig terjed. A végkövetkeztetés óvatos és az eddigi kutatói hozzáálláshoz illő: „Túlmutat e könyv keretein kimutatni Blattner pályájának pontos GPS koordinátáit a huszadik századi bábos életutak és törekvések eme dzsungelében.” (216.) Ami viszont egyértelműen állítható: volt egy nyughatatlan ember, aki képtelen volt meglenni a báb nélkül, aki a világ tragédiáira – második világháború, 1956 – bábbal reagált, aki állandóan kísérletezett, aki izgalmas előadásaival, bábkezelésével és bábhasználatával nagyon magas színvonalú bábszínházat hozott létre Párizsban, ráadásul első avantgárd társulatként.
 

Lőrinc László Blattner-monográfiája műfajából és témájából nem lesz bestseller, mint ahogyan a kötet főhősének előadásai – jórészt – nem voltak azok. De épp az életrajz hézagosságából adódó regényesség tehetné izgalmas színházi vagy filmes alapanyaggá.
Szerző: Papp Tímea