Kaposvári Nemzetközi Kamarazenei Fesztivál
2015.08.23.

Az idei, hatodik kaposvári kamarazenei fesztivál, tudjuk, alapvető változásokat hozott, mindenekelőtt a művészeti vezetésben. MALINA JÁNOS ÍRÁSA.

Az alapító és egyébként kaposvári születésű Kokas Katalin (és az ő személyén keresztül meghatározó, bár informális szerepet játszó Kelemen Barnabás) helyébe Baráti Kristóf és Várdai István került művészeti vezetőként. A személyi változás egy nem jelentéktelen koncepcióbeli váltással is együtt járt: a fesztivált ez évtől ugyanis inkább „kamarazenei és kamarazenekari” fesztiválnak kellene neveznünk. Most mindenesetre egy olyan hangversenyről szeretnék beszámolni, amely tökéletesen beleillett volna a korábbi koncepcióba is, s amely az általam a fesztiválon töltött négy nap alatt a kamarazenélés legmagasabb csúcsait meghódító hangversenynek bizonyult.

Dudu Carmel
Dudu Carmel

Az augusztus 16-i, vasárnap délelőtti hangversenyről van szó, a korábban is megszokott rövidebb, szünet nélkül megrendezett matinék egyikéről. Fellépett ezen a két művészeti vezető, s egy szám erejéig a zongorista Farkas Gábor is; az Erkel Ferenc Kamarazenekar mellett ők hárman „vitték a hátukon” a fesztivált, amelyen természetesen mindhárom hangszernek: a hegedűnek, a gordonkának és a zongorának is felléptek más játékosai, közülük kettőnek ezen a hangversenyen is. A műsoron három darab szerepelt: Clara Schumann 1853-ban hegedűre és zongorára írt Három románca (oboa-átiratban), Mozart F-dúr oboanégyese, s végül Robert Schumann Esz-dúr zongoranégyese. Mint mondani szokás: három darab, három világ.

A Három románcot, Clara Schumann mindössze két (fennmaradt) kamarazenei kompozíciójának egyikét, a számunkra a Fesztiválzenekar vendégjátékosaként is ismerős izraeli oboista, Dudu Carmel és Farkas Gábor adta elő. A kétségkívül magas repertoár-értékű és különösképpen szépen formált, hosszan kígyózó dallamai révén egyénien ható darab azonban végeredményben nem igazán érdekes, és messze alatta marad szerzője nem is egy megragadó zongoradarabjának. A két előadó azonban mindent megtett a mű érdekében: Carmel a fent említett kantilénák mesteri megformálásával és minden más módon is igazolta klasszisát; Farkas pedig ideálisan érzékeny és simulékony kamarapartnerként.

F-dúr oboakvartettjénél talán még maga Mozart sem írt elbűvölőbb zenét; ugyan alkalmi kompozícióról és ennek szellemében egyértelműen szórakoztató (divertimento-) zenéről van szó, s Mozartnál máshol is megtapasztalhatjuk a különbséget az ímmel-ámmal, illetve a szívvel-lélekkel teljesített megrendelés között. Az oboakvartett viszont messzemenően a második kategóriába tartozik, és ezért az előadók számára is hálás feladatot, igazi kihívást jelentett. Dudu Carmel, Koh Gabriel Kameda (hegedű), Szűcs Máté (mélyhegedű) és Várdai István (gordonka) számára mindenesetre ez a mozarti színvonalú könnyűzene is alkalmat szolgáltatott arra, hogy a hallgatónak megadja a tökéletesen összecsiszolt előadás ritka élményét; Carmel ezúttal úgy játszott, mint hangszerének megtestesült szelleme (amiben a legkönnyedebb virtuozitás is benne foglaltatott), társai pedig szinte megbabonázva követték őt.

Szűcs Máté
Szűcs Máté

A kivételes zenei élmény azonban az utolsó darab, egy ugyancsak kivételes remekmű előadására maradt. A Schumann-kvartettet Baráti Kristóf (hegedű), Szűcs Máté, Várdai István és Finghin Collins (zongora) játszotta. Talán nem én voltam az egyedüli a hallgatóságban, aki úgy érezte: most először mutatkozott meg számára a mű a maga teljes jelentőségében. Az ember eleve hajlamos meghatódni azon, hogy két olyan átütően sikeres szólista, mint Baráti és Várdai, zenei tevékenysége igen jelentős hányadát a kamarazenélésnek szenteli. Az azonban bizonyos, hogy egyéniségük súlya a teljes produkción rajta hagyta bélyegét. Hadd tegyem hozzá mindjárt, hogy – amint arról többi hangversenyein is meggyőződhettünk – Szűcs Máté kvalitásai semmivel sem maradnak el a két világhírű partner képességei mögött. Brácsásnak lenni mindig hendikepet jelent – már csak a szólórepertoár viszonylagos kicsisége miatt is –, éppen ezért fontos, hogy regisztráljuk, ha valaki eme hátrányos helyzet ellenére is rendelkezik a nagyszerű előadó minden attribútumával. Feltétlenül elmondható ez Szűcsről is, akire nem is egyszer csodálkoztunk rá a fesztivál folyamán: milyen természetes biztonsággal lépett előtérbe és vált egy-egy részlet, zenei folyamat főszereplőjévé játékának zenei intenzivitásával, személyes kisugárzásával. Az előadók közül talán a zongorista volt az egyetlen, akivel kapcsolatban sohasem volt az az érzésem, hogy egy időre kiemelkedik az együttesből és megmutatja magát – ezért azonban a lehető legnagyobb érzékenységgel és beleolvadó-képességgel kárpótolt minket: valóságos habarcsa, összetartó anyaga volt az előadásnak, s ilyen módon mindenképpen egyenrangú (vagy éppen a legfontosabb?) tagjává vált az együttesnek.

Kivételes erejét az előadás a darab mély megértésének és a zeneszerzői intenciók elementáris erejű megvalósításának köszönhette. Már a lassú bevezető első pillanatainak földöntúli–megilletődött hangja rendkívül sokat ígért, de nem volt az az ígéret, amelyet túl ne teljesített volna ez az interpretáció a zenei szövet makulátlan megmutatásával, az első tétel megsemmisítő erejű tetőpontjával, a Scherzo szilaj akcentusaival, a lassú tétel szívszaggatóan szép szerelmi lírájával és semmibe vesző, éteri befejezésével vagy inkább elpárolgásával. Az előadásnak azt a döbbenetes intenzitását és szuggesztivitását, a minden korlátot szétszaggató schumanni eksztázisnak azt kiteljesedését pedig, amelyet zárótételben hallottunk, már előírni és elvárni sem lehet. Csak ajándékba kapni, egy egészen kivételes alkalommal.

Szerző: Malina János
Helyszín:  Szivárvány Kultúrpalota, Kaposvár,  Időpont:  2015. augusztus 16.