Földes Anna irodalomtörténészi, színházkritikusi működése és színházi alkotókról készített portrékötete tiszteletet parancsoló: az 1950-es évek elején kezdődött – elsősorban napilap-újságírói – pályán az 1958-ban megjelent Móra Ferenc-monográfia óta folyamatosan ötvöződik a napi színikritikusi tevékenység a szaktudósi ambícióval. Földes Anna – leírni is hihetetlen – több mint hatvan éve van jelen van írásaival a nyomtatott sajtó minden szegmensében, a napilapoktól kezdve (például: Magyar Nemzet, Népszabadság) a hetilapokon át (például: Irodalmi Újság, Nők lapja) a szakfolyóiratokig (például: Színház, Criticai lapok). Önálló kötetekké formált író-, színész- és rendezőportréi (az említett Móra-köteten túl például: Bródy Sándor /1964/, Jászai Mari /1981/, Színésznek született /1987/, Törőcsik Mari /2006/) mára a magyar nyelvű színházi szakirodalom forrásértékűvé vált művei. Műveltség, soha nem lankadó kíváncsiság, rendkívüli szorgalom, nem utolsó sorban pedig a saját gondolatok közlésének ellenállhatatlan igénye hatja át írásait.
Legújabb kötetében kizárólag magyar drámák színháztörténetéről készült írások szerepelnek, időhorizontja az 1984-ben publikált Fáklyaláng-tanulmánytól (41-57. o.) a 2014-ben készült Elsötétítés-kritikáig (192-95. o.) terjed. A kötetben közölt tizenkilenc írásból tizenhét a Criticai Lapokban jelent meg először, a fennmaradó kettő – a kötet legrégebben keletkezett írásai: 1984-ből, illetve 1987-ből – a Színházban. A több mint hatvan, munkával töltött évből harmincat kiemelni, s ezekből az évekből néhány kritikát, elemző, vagy színháztörténeti dolgozatot egymás mellé sorolni és kötetbe gyűjteni mindenképpen magyarázatot igényel. Milyen szempont(ok) szerint válogatott, milyen gondolati csomópont(ok) köré csoportosította a szerző a kötet írásait?
Első helyen a cím hivatott megválaszolni e kérdéseket: Ősbemutató után – Kortárs magyar drámák sorsa. Merész, már-már provokatív cím, hiszen így evidenciaként kell elfogadnunk, hogy Bródy Sándor 1908-ban keletkezett A tanítónője (13-26. o.), Szomory Dezső 1930-as Takáts Alicéje (29-38. o.), vagy Illyés Gyula 1952-ben írott Fáklyalángja (41-57. o.), Sarkadi Imre 1961-es Elveszett paradicsomja (113-125. o.) éppúgy kortárs magyar dráma, mint Háy János Gézagyereke (175-182. o.), vagy Parti Nagy Lajos 2014-es Fülkeforja (226-229. o.) – és akkor még nem beszéltünk Weöres, Örkény, Tábori, Kornis itt górcső alá vett drámáiról. Vagyis megkerülhetetlen lenne a definíció: mit tekint a szerző kortárs magyar drámának? A kérdésre adott válasz függvényében pedig ott a következő megválaszolandó kérdés: miért éppen ezeket a szerzőket, ezeket a műveket, ezeket a színháztörténeti pillanatokat tüntette ki figyelmével a szerző? Bennem, a „kritikus kritikusában” felmerül a kérdés, miért nem ír Földes Anna például Füst Milán Boldogtalanokjának Székely Gábortól Bodó Viktorig terjedő bemutatóiról, Szakonyi Károly időtállónak bizonyult Adáshibájáról, vagy Tasnádi István, Garaczy László, Kárpáti Péter, Térey János és mások magyar (és olyik esetben külföldi!) színpadokon szép karriert befutott drámáiról? Hiszen Földes Anna nyilvánvalóan látta ezeket az előadásokat, jól ismeri e szerzők életművét. Ha esztétikai, ízlésbeli kérdésről van szó, vagyis ha ezen szerzők drámáit egyszerűen nem szereti, azt is bátran vállalhatta volna. De egy rövidke fejezetet mindenképpen megérdemeltek volna a „kifelejtett” szerzők, művek és előadások. Az itt jelzett probléma arra is rávilágít, hogy nincs megnyugtatóan tisztázva a kötetben összegyűjtött írásokat összekapcsoló gondolat. Akár az Előszóban (6-10. o.), akár az utószóban (Magam mentsége, 231-232. o.) valamilyen magyarázatot lehetett volna adni arra, hogy miért éppen ezek a szerzők, miért éppen ezek az előadástörténetek kerültek a kötetbe.
Vegyes műfajú írások kerültek egymás mellé: van például komoly előtanulmányokra épített előadástörténet egy Szomory-drámáról (Takáts Alice hajdani és mai titka – a Vígszínháztól a Shure Stúdóig, 29-38. o.), Illyés Fáklyalángjáról (41-57. o.), komoly filológiai apparátussal készült, tanulmány-igényességű Weöres-portré (A túlélés iskolája a damaszkuszi úton, A kétfejű fenevad négy évtizedes történetéhez /79-97. o./), és van néhány oldalas előadás-kritika (Elsötétítés – a Rózsavölgyi Szalonban /192-195.old./, Fülkefor és népe /225-229. o./). Olvashatunk esszészerű előadáskritikát (Túlságosan döglött aknák /206-213. o./), valamint az itt felsoroltakból kevert műfajú, hosszabb-rövidebb írásokat (Fejes Endre Jó estét nyár, jó estét, szerelemjéről /99-111. o./, Sarkadi Imre Elveszett paradicsomjáról /114-125. o./). Az nem kérdéses, hogy Földes Anna leginkább Örkény István drámai életművében, bemutatóiban érzi magát otthon; a Macskajátékról, a Tótékról és a Pisti a vérzivatarbanról írott részek a kötet legalaposabban megírt, legsikerültebb részei (Miért éppen Örkény? /128-155. o./). Természetesen nem minden elemzéssel, kritikával, drámaválasztással és -értékeléssel értek egyet – Földes Anna szerintem messze felülértékeli például Fejes Endre álmélységekben gazdag, szirupos romantikázásba fulladó, lebutított Julien Sorel-átiratát, a Jó estét nyár…-t, és meggyőződésem szerint a mű és a produkció érdemeit messze felülmúló terjedelemben és mélységben foglalkozik a Szörényi-Bródy-Sarkadi-Ivánka-féle Kőműves Kelemen RAM-Colosseum-beli előadásával (198-203. o.). Ugyanakkor rengeteget lehet tanulni Földes Anna írásaiból: olyan előadásokról – például az 1961-es Elveszett paradicsomról – ír a szemtanú hitelességével, amelyek esetében minden értékelő vagy elmarasztaló szava forrásértékű. Illyés Gyula Fáklyalángjáról, Sarkadi Imre Elveszett paradicsomjáról és Weöres Sándor A kétfejű fenevadjáról készített tanulmányok egyik legfontosabb erénye, hogy egy letűnt rendszer, a szocializmus kultúrpolitikai-színházpolitikai szegmenséről, azon belül is a színházi kritikának a rendszer ideológiáját támogatni hivatott jellegéről mond alapvetően fontos dolgokat. Teszi ezt ráadásul az ebben a folyamatban aktívan résztvevő szereplő, a kritikus szemszögéből, aki ismerte a cenzúra működésének mechanizmusát, a kiskapuk megtalálásának útjait, s ismerte is azokat a kultúrpolitikusokat, akik e rendszer főszereplői voltak (Pándi Pál 1971-ből származó, napilapban közölt (!) „Sarkadi-apologetikája” például külön tanulmányt érdemelne! /118. o./).
A rendkívül alapos, polémikus hangvételű A tanítónő-fejezet esetében mindenképpen emelte volna az előadás-történetre koncentráló elemzés értékét, ha kiegészíti 2012-ben írott kritikáit Rusznyák Gábor 2013-as, rendkívül izgalmas, a háromféle lehetséges befejezés mindegyikét színpadra állító miskolci előadásának értékelésével. Hasonlóképpen növelte volna a Weöres-fejezet filológiai értékét, ha a szerző utal Radnóti Zsuzsa Kortársunk, Weöres című tanulmányára (Jelenkor 44. /2001/ 675-690), vagy ha az utóbbi években megjelent, nagyon fontos Weöres-szakirodalom kutatási eredményeivel is kiegészítette volna saját, 2010-ben lezárt elemzéseit (például Harmath Artemisz: Szüntelen jóvátétel. Újraolvasni Weörest. Budapest 2013. – kritikánkat ld. itt – a szerk.)
A kötet jegyzetapparátusa hol elismerésre méltóan alapos, tudományos tanulmányban is megállná a helyét (például az Illyés- vagy az Örkény-fejezetekben), hol zavarbaejtően következetlen, pontatlan, hiányos. Néhány feltétlenül javítandó példa: hiányzik a Bródy-idézet mellől a lábjegyzet (14. o.); ugyanitt nincs megjelenési hely a Hauptmann-könyvhöz (1.jz.); napi- és hetilap-cikkekre hivatkozásoknál hol jelzi az oldalszámot (feleslegesen!), hol nem: 128. jz.: nem jelzi, 129., 130. jz.: jelzi; 159., 179., 180. jz.: nem jelzi; 186., 188, jz.: jelzi, stb. Ennél komolyabb hiányosság, amikor elmarad a lábjegyzet ott, ahol – egy tanulmányban – erre mindenképpen szükség lenne: a sok példa közül csak néhány szöveghelyre utalok: (a Honderű kapcsán) „…a rendező – mintha csak dacból tenné – a bemutató hetében komplikáltnak minősíti a darabot.” (188. o.) – hol? mikor? Csurka Majálisáról megemlíti, hogy hosszas herce-hurca után engedélyezték bemutatását – és beszámol egy rendkívül fontos Tóth Dezső-találkozásról! –, de sem a bemutató dátumát, sem a társulatot, sem a színházat nem nevezi meg (209. o.). Az Előszóban utal Bayer József és Galamb Sándor drámatörténeteire, Ambrus Zoltán bírálataira, de nem közli a művek bibliográfiai adatait (6. o.). Ugyancsak helymegjelölés nélkül idézi Száraz György egy gondolatát (9. o.); egy oldallal később Hubay Miklós és Nádas Péter „nyilatkozatára”, illetve „tiltakozására” hivatkozik, de az idézetek forrását nem közli. Radnóti Zsuzsa Weöres-tanulmányára ugyancsak az ilyen esetekben szükséges lábjegyzet nélkül hivatkozik (97. o.). A Tóték kapcsán utal a bemutató idején került a boltokba egy, „…a magyar hadsereg oroszországi rémtetteiről kiadott dokumentumgyűjtemény…” de a könyvről semmilyen bibliográfiai adatot nem közöl (134. o.). És persze jó lett volna, ha egy élesszemű szerkesztő alaposan átolvassa e fontos kötet kéziratát, mert így elkerülhető lett volna a sok vesszőhiba, elütés, betű- és szókimaradás, helyesírási következetlenség.