Kolozsi Angéla: A színházat tudtam. Sejtettem. Reméltem. De a gyerekszínházra nem gondoltam. Voltak pedig gyerekszínházi nézőként élményeim. Bérletünk volt a Budapesti Gyermekszínházba. 

KA: Elméleti megalapozást. De befelé görcsölős, gyötrelmes időszakra emlékszem. Az eszemig el sem jutottam, mármint hogy azzal foglalkoztam volna. Lekötöttek a küzdelmeim, hogy a többiek szebbek, jobbak, ügyesebbek. Sok tehetséges osztálytársam volt, Csató Katától Erdély Mátyáson át Végh Zsoltig. A végén persze jelentkeztem színésznek a főiskolára, de nem vettek fel. Még kétszer nem vettek fel aztán. Közel két évtized múltán, sok-sok színházcsinálás után, az elmúlt években jutott eszembe, hogy most már kapiskálok valamit, most már talán felvennének színésznövendéknek. Miután leérettségiztem, véletlenül épp súgót keresett a Bábszínház. Két éve voltam már súgó, amikor vagy 15 év után egyszer csak újra beindították a bábszínészképzést a Meczner János igazgatta színházban. Bekerültem. Emlékszem, ahogy a kárpitosműhelyben kialakított osztályteremben ültünk, lehallatszott hozzánk az éppen zajló előadás. A Minden egér szereti a sajtot ment éppen, és hirtelen sajnálni kezdtem, hogy itt gyakorlom a bábmozgatást, ahelyett, hogy ott fent súgnék.

KA: A paraván mögött mászkáltam a színészekkel együtt, és imádtam őket, különösen azokat, akik nem tudták a szövegüket, de nagyszerűen olvastak szájról.

KA: Nagyon lassan. A bábstúdió sikeres felvételijével egy időben felvettek Gaál Erzsi induló osztályába a Nemzeti Színiakadémiájára is. Óriási dilemma volt, hogy most mit válasszak: a bábszínházat vagy az „igazit”? A Nemzetibe végül is azért nem mentem, mert féltem. Attól tartottam, hogy úgyis csak középszerű színész lennék. Akkor inkább maradok a bábszínháznál. Bár nem ezt akarom, de ez lesz nekem a jobb, mert ez a biztosabb, és talán kevesebbet szenvedek majd a közepességemtől – gondoltam.

KA: Élőszínháznak. Valóban, ma már a paraván mögötti teljes láthatatlanság ritka. De nekem lehet, hogy még kellett ez a tudat vagy ez a hiszem, amikor bábszínésznek tanultam a Bábszínházban. Hároméves volt a képzés, másodikban tanított minket Lengyel Pál, aki nagyszerű pedagógus volt. Ugyan nem sikerült megfelelnem neki, de nála értettem meg, hogy voltaképp nincs lényegi különbség a műfajok között. Emberekről és emberekhez szól minden színház. Akció, reakció. Akár báb van a kezemben, akár poharak, akár semmi. És itt sem lehet megúszni dolgokat vagy megállni félúton. Amikor végeztem, akkor is közepesnek éreztem magamat, de már nem akartam belenyugodni ebbe. Az élőszínház egyébként elejétől fogva belelógott a szakmai életembe. Szinte sosem játszottam paraván mögött, de nem bántam. Nincs is annál izgalmasabb, mint amikor az ember egyszerre animátor és színész, a báb mozgatója és partnere ugyanabban a pillanatban.

KA: Alapjában véve ilyen, igen. Bár napszakban különbözünk, mivel a gyerekelőadásokat délelőtt és koradélután tartjuk. De az élet tere itt is a színháztól a színészlakásig terjed. A Kovács Géza alapította zalaegerszegi színházban olyan nagyszerű kollégákkal kerültem össze, mint például Schneider Jankó vagy Tengely Gábor. Azóta is meghatározó barátok és alkotótársak. Ahogy a kecskeméti Tintaló Társulás tagjai is: Sipos Katalinhoz és Sisak Péterhez Zalaegerszeg után csatlakoztam. Együtt csináltuk például a Nem akarok többé boszorkány lenni!-t. Csodálatos próbafolyamat volt, minden apró részletnek nagyon tudtunk örülni. 

KA: Eleinte rémálom minden egyszemélyes. Rám tör, hogy én ezt egyedül nem bírom. Aztán amikor belejövök, és már jól megy, megijedek, hogy többé nem fogok tudni „emberkollégákkal” játszani. 

KA: Az sem egyszerű. Nem tartom magamat rendezőnek. Legfeljebb játékmesternek. 

KA: Előfordul, hogy a próbafolyamat közben derül ki. Néha csak a munka vége felé jövünk rá: nézd már, ez erről szól! A Kutyafül úgy kezdődött, hogy tudtuk: óvodásoknak szóló előadást kell készítenünk a Jászai Mari Színháznak. Pálfi Kata szerzőtárs és színésznő hozta az állatfigurák teljes nevét, amiket a kisfia talált ki. Ekkor még azt gondoltuk, hogy az állatokról szól majd az előadásunk. Én meg folyton arra szerettem volna magyarázatot, miért van színen a három színész, miért mesélnek, miért csinálnak ruhadarabokból állatfigurákat. Közben az élőszínházi kollégák meglehetősen tartottak a bábos formanyelvtől. Jaskó Bálint kicsit szkeptikusan kérdezte is: el fogják hinni a gyerekek, hogy ez a zokni egy egér? Engem könnyű elbizonytalanítani, de a harmadik színészünk, a bábszínházas Szolár Tibor ilyenkor magabiztosan rávágta: hát persze. Ettől mindig megnyugodtunk. Nagyon sokat segített Juhász Levente instrukcióérzékeny zeneszerzői működése is.

KA: Pedig nagy szükségünk lenne a kritikusokra. Vannak szakmai kapcsolataink, fontos élőszínházi kollégáktól kaphat az ember visszajelzést, de a kritikusok akkor sem pótolhatóak. A bábszínház, a gyerekszínház befogadhatósága pedig (elvileg) nem lehet életkori kérdés: ha valami jó, akkor annak a felnőtt néző, a kritikus számára is működnie kell. Akkor azt a kritikus is érezni fogja és tudja dokumentálni. Például amikor egy színházi pillanat nyomán a gyerekközönségben megképződik a sűrű csönd. Akkor mindig valami hiteles és igazi történt.  

KA: Hannus Zoli maga Körmöczi György! Egyébként a Kolibri Színház fogja bemutatni ősszel, és egyelőre nem ismerem a szereposztást. Ezt a Körmöczi György nevű angyalt tulajdonképpen anyukám álmodta egy éjjel, és a neve alapján én speciel hórihorgasnak, száraznak és szikárnak képzeltem. Gyöngyösi Adrienn azonban másmilyennek látta és rajzolta meg. Örülök, hogy ezzel a könyvvel nyílt egy újabb pálya. Most íróként szenvedhetek magamtól úgy, ahogy annak idején bábszínész hallgatóként. 

KA: Most épp drámainstruktor. Vagyis leszek. Hamarosan elvégzem a színiegyetemen a drámainstruktor szakot, a Kocsis Gergő, Molnár Piroska és Szőcs Artur indította osztályban, számos olyan kollégával együtt, aki a színipályán tevékenykedik már jó ideje. Nem tudom pontosan, mit jelent a drámainstruktor szóösszetétel. De a szakirányom neve: színjátékos. Erre tartok.