Az U.N.C.L.E. embere
2015.08.19.

Guy Ritchie olyan világba kalauzol, ahol a szuperkémek élre vasalt öltönyben és retro napszemüvegben kergetik a nácikat, Wartburggal üldöznek autót, és amikor csúcsra hág az izgalom, dögös olasz funky szól. SOÓS TAMÁS KRITIKÁJA.

De hiába a fiatalos lendület, azt nem lehet elhallgatni, hogy Guy Ritchie utóbbi filmjeiből hiányzott valami. Még csak nem is a hév, vagy a pimaszság – hiszen a Sherlock Holmes, amely zilált életű akcióhőst faragott a mesterdetektívből, karrierje legnagyobb fricskája talán –, hanem a merészség. Hiába mondták anno, hogy pusztán Tarantino és Scorsese tanítványa, korai munkáiban volt valami nagyon sajátos. A stílusa, a humora talán – és a mesélőkedve. Ahogy gyermeki örömmel lassította, gyorsította, kimerevítette a filmképet, mintha az MTV legújabb fenegyereke lenne; ahogy a karikatúráig elrajzolta és röhögtetővé tette pitiáner, londoni bűnözőit; ahogy brit argóból és infantilis humorból összetapasztotta szemtelen dialógjait; és ahogy a sok lúzer gengszter történetét a temérdek véletlennel kiszámíthatatlan, őrült agymenéssé kuszálta.

Mindebből mára csak a stílusérzék maradt, amit Ritchie jól csengő neveknek, Holmesnak, Artúr királynak, vagy most a hatvanas évekből feltámasztott titkosügynököknek kölcsönöz. Kár is lenne tagadni, hogy Az U.N.C.L.E. embere mennyire szexi, mennyire dögös: Fellini Rómája és a szuperkémek sikkje köszön vissza belőle, a duci Vespa-robogók, a böhöm Rolex-órák és a mini Leica-fényképezők vintázsvilága.

A film elvileg adaptáció, a maga korában (1964-68) nagy sikerű és azonos című tévésorozaté, ám Ritchie csak a koncepciót és az évtizedet köszönheti az eredetinek. A mai szemmel megmosolyogtató szériának két titka volt: korán, már rögtön a második Bond-film után ráfarolt a 007-őrületre, és a legfagyosabb hidegháborúban, nem sokkal a Disznó-öbölbeli invázió és a Kennedy-gyilkosság után egy intelligens, kedvelhető és szovjet (!) társat adott az amerikai főhősnek. A könnyed hangvételből és a szokatlan párosításból rövid úton kasszasiker született.

A szerepleosztás Ritchie-nél is maradt, legalábbis a Bondról koppintott, sármőr Napoleon Solo – az oroszból intelligens, tapintatos úriember helyett már dühkezelési gondokkal küzdő, robbanékony szépfiút fazonírozott. Kettősükben ma semmi polgárpukkasztó nincs, folyamatos zsörtölődésük, humorosnak szánt civakodásuk csak a buddy cop filmek fárasztó szócsatáit idézi. Feszültséget, erotikát egy berlini autószerelőlánnyal akarnak csempészni a felállásba, esetleg édeshármassá kerekíteni, árulással fűszerezni a kapcsolatokat, de Gabynek – az Ex Machinával befutott, bájos és tehetséges Alicia Vikandernek – elfelejtettek értékelhető szerepet írni.

Jelenetek a filmből
Jelenetek a filmből
Ami azt illeti, az egész forgatókönyvre ráfért volna még jó pár órányi fejlesztés. Az U.N.C.L.E. embere a hatvanas-hetvenes évek kémfilmjeiből véletlenszerűen egybevágott közhelyhalom, amelyben a CIA-s és a KGB-s ügynök egy titkos náci csoportot próbál megakadályozni, nehogy illetéktelen kezekbe juttassák a szerelőlány apja által kifejlesztett nukleáris fegyvert. Hülyeségből is lehet persze várat építeni, ez különösen jól megy mostanság Hollywoodnak, elég csak az idei kémfilm-paródiákra (A kémKingsman), vagy egy másik sorozat-feldolgozásra, a 21 Jump Streetre gondolni. Ritchie-nél azonban fáradt, közönyös már ez a gyakorlat, talán mert túl komolyan veszi a hercehurcát egy olyan történetben, amelynek minden más elemét gondosan karikírozza. Vagy talán csak a brit rendezőtől várt komplex, kavargó cselekményfűzés hiányzik, de nagyon.

Az U.N.C.L.E. emberének mérlege mégsem leng ki rossz irányba: ha jó karakterek és érdekes sztori nincs is benne, minden más, a zene, a stílus, a humor stimmel. Olasz popzene sosem volt még ennyire vadító, az agyonhasznált Feeling Good (Nina Simone) ennyire friss. Ritchie mindig is szeretett zenére vágni, kedélyesen pumpáló ritmusra akciózni, itt azonban a falig viszi a koncepciót és kurzusszerűen veszi végig a variációkat, hol infót késleltet, hol karaktert kommentál, hol pedig akciót ellenpontoz az olasz funky és soul ritkaságokkal, vagy a filmhez írt Laura Mvula- és elfeledett Tom Zé-slágerekkel.

A képek forrása: MAFAB
A képek forrása: MAFAB
Filmstílusát is a múltból meríti, a hatvanas évekbeli bűnfilmek, Az olasz meló és A Thomas Crown-ügy frissített, guyosított verzióját mutatja. Abba a korba kalauzol vissza, amikor még menő volt az osztott képernyő, de a leporolt játékszerekkel kedve szerint bűvészkedik, a saját, pergő ritmusára vág és zoomol, frissen tartja, élénkíti az akciókat. Láthatólag jobban is érdekli ez a stílusgyakorlat, minthogy izgalmat fecskendezzen a filmbe, ezért Az U.N.C.L.E. embere rosszabb pillanataiban felszínes stílusgyakorlat csupán. De amikor minden klappol, akkor nagyon szórakoztat.

És ami a legfontosabb: Ritchie a humorérzékére is rátalált az egész egyszerűen idióta második Sherlock-film után. Bár a feltörekvő sztároknak, Henry Cavillnak (Az acélember) és Armie Hammernek (A magányos lovas) nem állnak olyan jól gyors, ironikus replikák, Az U.N.C.L.E. embere mégis kifejezetten vicces, mert Ritchie a szituációs humort mélyíti, dolgozza, fejleszti addig, hogy azzal a komplett filmet eladja. Van benne valami rajzfilmesen burleszkszerű humor, melynek nyomai már A ravasz, az agy és két füstölgő puskacsőben és a Blöffben is felbukkantak, de csak most teljesedtek ki, a sikátor falai közé beszoruló kocsival, az egymást végeláthatatlanul kergető hajókkal, vagy az égből felrúgott labdaként lepottyanó bombával.

Hiába lehet tehát ráfogni, hogy a brit rendező már rég nem diktálja, hanem követi a divatot, és hogy Az U.N.C.L.E. embere is gyűrődésmentesen simul a retro-hipszter trendbe, ha Ritchie még mindig szórakoztat – kedélyesen, ízlésesen, és kirívóan lazán. Legjobb jelenetei – a trabantos hajsza, a villamos székes bénázás, a hajósüldözés alatti olasz vacsora – egyenesen felejthetetlenek. A legendás amerikai rendező, Howard Hawks szerint pont ennyi kell az üdvösséghez: három erős jelenet, és nulla gyenge. Csak Guy Ritchie-filmnek kevés ez egy kicsit.
 
Szerző: Soós Tamás