Pussy Riot, Stereo Akt és Space, DOT 504 / Sziget Fesztivál 2015
2015.08.19.

A jelen kihívásaival történő szókimondó szembesítés mellett a Szigeten találkoztunk formakereső előadással, ami a jövőbe akar látni, de olyannal is, ami a múlt rekonstrukciójának a lehetetlenségével foglalkozott. JÁSZAY TAMÁS ÍRÁSA.

„Mi kortárs művészetet csinálunk, a kortárs művészetnek pedig a közérthetőség a célja, az, hogy mindenki hozzá tudjon szólni.” Hasonlóan magvas és rokonszenves gondolatokkal örvendezteti meg a péntek ebédidőben véletlenül a Magic Mirror sátorba tévedőket a hírhedt orosz botrányzenekar, a Pussy Riot három tagja. A két frontember, Marija Aljohina, Nagyezsda Tolokonnyikova mellett a kreatív team tagja, az együttes menedzsere, Pjotr Verzilov válaszol Rényi Pál Dániel kérdéseire az interaktívnak beharangozott, valójában a többünk által áhított performativitástól fényévekre poroszkáló beszélgetésen. 

A Pussy Riot a Szigeten. Fotó: Mohai Balázs, MTI
A Pussy Riot a Szigeten. Fotó: Mohai Balázs, MTI
Rövid bemelegítés: először a pesti taxisofőrnek kellett bizonygatniuk, hogy a pletykák ellenére nem, sosem táncoltak meztelenül a moszkvai templomban, majd a Szigetre érve egy biztonsági ember elneveti magát, amikor közlik, hogy ők a Pussy Riot. Aztán rögtön belevágnak a közepébe: pár mondat után már az Orbán-Putyin-párhuzam taglalásánál járunk. A lányok készültek a magyar helyzetből, és hasonlót kérnek tőlünk is, vagyis azt mondják, hogy vigyázó szemünket Oroszországra vessük, ha tudni akarjuk, mi vár ránk itthon. Állítják: az oroszok nem értik, hogy ők mit csinálnak, a kormánynak a kritikai gondolkodással szemben képviselt következetes hadjárata sikeresen működik, nekik pedig nem maradt más választásuk, mint a politikai aktivizmus.

Ez utóbbi nem élőlánc szervezésében vagy petíciózásban merül ki arrafelé: tanulságos, amikor arról beszélnek, hogy Oroszországban már egy civil szervezet bejegyzése is kortárs művészeti aktusnak minősül, hiszen a hatóságok minden elképzelhető és elképzelhetetlen akadályt az alapítók elé gördítenek. A napi huszonnégy órában harsogott kormánypropaganda mellett ezért aztán a nyilvánosság párhuzamos fórumait kellett megteremteniük a Pussy Riot tagjainak. A kérdésre, hogy van-e kapcsolatuk az ellenzéki politikusokkal, azt mondják: már ott vannak, azaz beépültek soraikba, de mivel a törvényhozásban nem működik, mert nem működhet az ellenzék, ők az aktivizmusban hisznek.

Praktikus tanácsokkal is szolgáltak a velük rokonszenvezőknek: párperces, minden esetben a rendőrség által megszakított akcióikat heteken át készítik elő. Szükség van a körültekintő tervezésre, hiszen a moszkvai Vörös téren másodpercek alatt lekapcsolják az embert, ha olyasmit művel, ami ellenkezik a központi direktívákkal. Vajon vezet-e út az aktivizmusból a politika felé? Az orosz törvények szerint két, börtönben eltöltött év után tíz esztendőn át nem választhatóak a Pussy Riot tagjai, de ha ez az idő letelik, lehet, hogy belevágnának. Vagy – teszi hozzá egyikük nevetve – még inkább a forradalom után. 

A Stereo Akt és a Space előadása
A Stereo Akt és a Space előadása
Ahhoz, hogy forradalom legyen, szükség lesz azokra, akik majd megcsinálják. Gondolkodni és vitatkozni képes felnőtt állampolgárokra, akik nem csupán érzik, hogy valami gond van, de meg is tudják fogalmazni, hogy mi a baj, esetleg ötletük is van a gyógymódra. De vajon tudnánk épkézláb mondatokban fogalmazni, ha valaki hirtelen elénk tartana egy mikrofont, és őszinte választ várna a kérdésre, hogy mit kell tenni ahhoz, hogy megváltozzon a világunk? Jól kérdezni meg jól válaszolni tudni kell, a pesszimista énem viszont azt súgja, hogy a valódi változások elindításához most alsó hangon egy omnipotens mágusra lenne szükség. Egy olyan figurára, mondjuk, mint Óz, a csodák csodája: valakire, aki türelmesen végighallgatja nyavalygásunkat, utána meg rávezet a helyes útra. Ami mellesleg végig ott volt a szemünk előtt, csak nem vettük észre.

A magyar Stereo Akt és a holland Space közös, a Sziget Színház- és Táncsátra előtt és körül debütált projektje, a Hallgatlak! / We hear you!, ami végső formáját majd októberben a Trafóban nyeri el, valójában virtuális panasziroda. A fesztiválon délutánonként cirkáló riksába ülve bárki elmondhatta, mi nyomja a lelkét: a tablethez csatlakoztatott füles másik végén Ardai Petra kíváncsiskodott és kötözködött, hogy minél többet megtudjon az önkéntes panaszkodókról. Ezt követően Boross Martin a felvételeket végignézte, összevágta és megformázta, esténként pedig a sátor tövében startolt az interaktív performansz. 

A Sziget ereje kifogyhatatlan sokszínűségében rejlik, ám az alkotók kénytelenek voltak szembesülni azzal, hogy bizonyos nációk (pl. a hollandok) és témák (pl. a menekültügy) felülreprezentáltak a véletlen generálta mintában. A dolog még mostani, vállaltan kiforratlan formájában is ígéretes: az alkotók a kívánságteljesítő Óz közismert sztoriját erőlködés nélkül olvassák össze a személyes históriákkal. A projekt lényege a felénk divatos elhallgatás helyett a másik végighallgatása: érdekes tanulság, hogy a random riksautasok – akik között tanár, hivatásos katona, pálinkaszakértő, de még luxusprosti is akad – többsége komolyan veszi a lehetőséget, és valóban elgondolkodik azon, mit kellene tennie. Azaz tennünk.

A rövid esti előadásban dokumentarizmus és fikció, rögzített részek és váratlan reakciók, passzív színháznézés és nyílt színi aktivizmus jó ritmusban felesel egymással. A faggatózást az élő közönség sem ússza meg, nekünk többek között arra kell válaszolni, jó dolog-e a harag, szükség van-e rá, miért vagy mire vagyunk dühösek? A tudatlanság és a kegyetlenség, az általam látott két előadáson talán ez a két leggyakoribb válasz. És igazán jól teljesítünk mindkét téren. 

Erről végképp meggyőz a cseh DOT504 Collective Loss of Memory (Kollektív emlékezetvesztés) című végtelenül okos, lehengerlő és megrendítő előadása. Az önmagát Csehország első fizikai táncszínházi társulataként definiáló társulat tavaly ősszel bemutatott produkciója olyan, mint egy nemzetközi csúcstalálkozó: a szlovák Jozef Fruček és a görög Linda Kapetanea koncepcióját belga, finn, svéd, szlovák és izraeli táncos prezentálja. 

Az öt, eltérő alkatú férfi a teljesen üres térben egy rövid történetet mesél el, azonban nem akárhogyan: hiába töröm a fejem, nem tudok felidézni olyan (tánc)előadást, ahol csak az utolsó százhúsz másodpercben értettem meg, hogy miről szólt valójában az azt megelőző egy óra. Ezt persze senki ne úgy értse, hogy ennyi időn át tanácstalanul vakarja a fejét a néző: tiszta, éles, energikus, ugyanakkor titokzatos, mert az őket egymáshoz kapcsoló érintkezési pontokat mindvégig fel nem táró képekben fogalmaz az előadás.

A színpadon megpendített, aztán látszólag elejtett témák világosan körülhatárolhatóak: legtöbbnyire a férfiasság fogalmáról, határairól, reprezentációs lehetőségeiről tudunk meg vicces, groteszk, közönséges, érzéki részleteket. A nyitó képben két férfi birkózik, test a test ellen, hárman nézik őket mozdulatlanul. Az egymásnak feszülő izmok alá- és fölérendeltségről, komolyan vett játékról, szexualitásba sodródó sportról mesélnek. Az egyik fiú a mikrofonhoz lép, angolul hosszan ismételgeti: „Férfi. Légy férfi. Férfias. Férfiasan. Légy férfi.” Egy táncos odalép széken ülő, hosszú hajú társához, körültekintően megmossa kezét, lábát, majd a haját keni be vízzel, mintha fodrászkodna. Az utóbbi nadrágjából jókora műfallosz ficcen elő, majd hosszú monológba fog tekintélyt parancsoló férfiasságáról. Az öt férfi egymás mellé ül, egy mikrofont adnak körbe, vagyis tépnek ki egymás kezéből, rövid bemutatkozásaikból megtudjuk, hogy melyikük a legmagasabb, ki a leglágyabb, kinek van a legszebb haja, kinek van a legnagyobb… - és így tovább. A narcisztikus hímek folyamatosan vetélkednek, acsarkodnak, méricskélnek, értéktelen és hazug képet közvetítenek magukról kifelé, nekünk.

DOT504: Collective Loss of Memory
DOT504: Collective Loss of Memory
Csupa álca és megtévesztés ez az este: ne higgyünk a mosolygó arcoknak, kecses gyilkosok ülnek előttünk. A virágmintás harisnya meg a kockás has nem zárja ki egymást, legfeljebb különös, a széles vigyorral előadott emberölés meg egyenesen kényelmetlen látványosság. Ironikus és szatirikus jelenetek sora következik, nagyhangú mulatozás és diszkrét érintések, ütések és riszálások, rúgások és vonaglások, táncba forduló verekedés vagy épp verekedésből kikerekedő cirkuszi artistaszámok. Ahogy múlik az idő, egyre erősebben motoszkál a kérdés a nézőben: rendben, értem, de mégis mi végre mindez? 

A szolid struktúrával rendelkező, pazarul megkonstruált előadáson belül idővel aztán nem csak tematikus mintázat lesz azonosítható, de a mozdulatok, hangok, végig nem mondott mondatok is lassan elkezdenek mesélni egy történetet. Az öt táncos rendre párokba rendeződik, egyikük azonban mindig kimarad: bárkiből lehet áldozat vagy elkövető. Esetleg megfigyelő: valaki, aki csak néz, de nem avatkozik közbe. 

A katartikus zárlat előtt a mikrofon elől egymást ellökdösve beszélnek az elbeszélhetetlenről a táncosok. 2008. június 1-jén, úgy délután fél hat táján történt. Talán egy metrómegállóban vagyunk, vagy valahol egészen máshol. Nagy, fényes, üres tér, nem, mégis inkább kicsi, szűk, sötét kamra a helyszín – és így tovább, a végtelenségig, a szeszélyesen indázó mondatok egyfolytában elbizonytalanítanak a hogyant és miértet illetően. A magas, szinte krisztusi alkatú fiú végül szomorúan néz ki ránk, és többször, nyomatékosan azt kéri, jól jegyezzük meg az arcát. Azt meg, ami ezután történik, ha nem látjuk a saját szemünkkel, tán nem is hisszük el. Pedig így van: az embernél nincs kegyetlenebb állat.