True Detective 2. évad
2015.08.11.

Na, vége van. A már-már hisztérikus sikerű első szezon után legalább annyian érezték röhejesnek a szövevényes új sztorit és a színpadias világfájdalmat, mint ahányan a hatása alá kerültek. A kreátor, Nic Pizzolatto bizonyára sejtette, hogy ez lesz. KOVÁCS GELLÉRT ÍRÁSA.

Túlságosan népszerű volt a bemutatkozás. Ami persze nem baj, hanem tény. Matthew McConaughey és Woody Harrelson nagyot játszott, a sorozatgyilkosos vonal mindig lázba hozza a nézőket, lehetett kombinálni a finálét illetően (mint kiderült, egyébként szinte feleslegesen), s McConaughey figurájának létfilozófiai fejtegetései is tökéletesen alkalmasak voltak arra, hogy a fanok (akik között nem csak sorozatfüggők voltak) röpke idézeteket osztogassanak meg ezekből a közösségi oldalakon. 

Hiába tudták a tömegek, hogy a folytatás nem lesz folytatás, tehát nem lehet olyan, mint az első évad (sőt, az lett volna ám a baj, ha olyan lett volna), titkon mindenki  McConaughey-t és Harrelsont szerette volna visszakapni, azaz Cohle és Hart nyomozókat. Még az is, aki nem vallotta be magának. A sorozatokkal mindig ez van: saját hőseinknek érezzük a régieket, s gyanakvással figyeljük az újakat. Az utóbbiaknak annyit engedünk meg, amennyit az előbbiektől kaptunk. A True Detective tehát már indulásakor túlnőtt saját magán, ami egy antológia-szériánál sokkal nagyobb teher, mint egy hagyományos, legalább nagyjából állandó gárdával rendelkező produkciónál. A néző a tematika helyett a karakterekért rajong.

Ezeket a most megismerteket pedig inkább csak szánni lehetett. Ray Velcoro (Colin Farrell) az elcseszett életű korrupt bajszos, arcszőrzete leborotválása után kezdte megmutatni, miért is lehet az évad hátralévő részében úgy igazán megszeretni; Anni Bezzerides (Rachel MacAdams) legalább olyan szúros tekintettel nézett szembe Vinci városának betegebbik felével, mint amennyire szimbolikus volt, hogy késekkel felfegyverkezve is képtelen feldolgozni feldolgozhatatlan gyermekkorát. Paul Woodrugh-nak (Taylor Kitsch) szakmailag és emberileg is annyi titkot kellett magában tartania, hogy a nagy szorongás közepette képtelen volt rájönni, ki is ő valójában, s mihez kezdjen vele, ha egyszer rájön. Aztán ott volt még a másféle talajt vesztett, de nagyon is határozott gengszter, Frank Semyon (Vince Vaughn), aki ha épp nem nagymonológokba kódolta bele saját bukásának analízisét, vagy feleségével (Kelly Reilly) próbált úgy csinálni, mintha nem tudnák mindketten, hogy uralkodásuk/kapcsolatuk tán igaz se volt, ült szemben a többféle értelemben is adósként kezelt Velcoróval, s miközben film noiros farkasszemmel néztek egymásra, igyekeztek közösen kitalálni, miféle démonok is tombolnak épp a városukban. És mi köze lehet annak a sajátjaikhoz.

Jelenetek a sorozatból
Jelenetek a sorozatból
Sokan voltak, sok bajjal. Egyenként mindegyik karakter izgalmas, de így, együtt, sokkal inkább tűntek zavarba ejtő figuráknak egy sötét tónusú, magabiztosan hatalmas panorámafestményen. S ezek az emberek, ha megszólaltak, tényleg nem csak beszéltek. Kinyilatkoztattak. Életről, politikáról, bűnről és a lehetetlen bűnhődésről. Míg az első évadtól tökéletesen elfogadta, sőt imádta a nép McConaughey karakterének eszmefutattásait, a második etap kiégve is lángoló szenvedélybetegei nem kaptak nyílt színi tapsot – sőt, voltak, akik legszívesebben kifújolták volna őket kedvencnek megjelölt sorozatukból. 

A nyolc részes szezon háromnegyedéig tényleg olyan volt, mintha folyamatosan nagy levegőt venne a dramaturgia, s bár a legtöbb epizód vége felé azért mindig történtek ütős dolgok (minimum egy hatásos dalra összevágott szomorú montázs, esetleg egy bravúrosan levezényelt lövöldözés), a nagy katarzis csak nem jött, hiába vártuk. Beragadt volna? Hajlamos vagyok inkább azt gondolni, hogy Pizzolatto nem engedte, hogy kijöjjön.

Egyszerűen odavolt ezekért a sérült alakokért, akik valamikor jó emberek lehettek, de az sokkal régebben volt annál, mint amikor mi megismerhettük őket. A True Detective második évada sok szempontból következetes, s egy valami miatt igenis az első méltó követője: a Nyomozó előtt omlik térdre, bár a műfaja sokkal inkább elégia. Azt a zsarut dicsőíti és siratja, aki a legkülönbözőbb okokból semi másra se alkalmas, csak arra, hogy rendőr legyen. És Pizzolatto emlékműbe vési a közhelyeket. 

A képek forrása: MAFAB
A képek forrása: MAFAB
Az első évad szórakoztató, moziba illő ballada volt a zsarubarátságról – ami nyilván sokkal élvezetesebb, mint elcseszett sorsokat nézegetni egy jóval szerteágazóbb, egész szezonon keresztül. Ráadásul olyanokat, akik nem is felejtik el soha az orrunk alá dörgölni, hogy épp most miért is rohadt az életük. Arról szólt ez a történet, hogy van az a mélység, ahonnan már legfeljebb csak bakot tarthatsz a jövőnek. Nem egy nagy megfejtés, de valamiért mégiscsak működött. Hogy aztán, ez a hangulatát nézve súlyosan kiábrándult, stílusát tekintve különösen öntelt és túlkomponált, de valamiért mégicsak erős nyolc rész végül kudarcosan mesélt (netán Pizzolatto blöffölt), vagy csak nem látott ki saját didaktikus levertségéből, szinte már csakis ízlés kérdése. Érdekes volt. Remélem a kreátor folytatja, mert szerintem laknak még a fejében főszereplésre érdemes trúdetektívek. És van egy olyan érzésem, hogy azok is várják őket, akik nagyot csalódtak ebben az évadban.