Beszélgetés Epres Attilával
2015.09.01.

Számtalan színházzal a háta mögött az egyik állandóságot a Kőszegi Várszínház nyári játéka jelenti számára. Az Örkény Színházban most talán hosszú távon is otthonra lelt. Epres Attilával beszélgettünk váltásokról, konokságról, jó színházról, szerepekről. MARTON ÉVA INTERJÚJA.

Revizor: Mintha az egyetlen színház, melyet évtizedek után sem adtál fel, a Kőszegi Várjátékok nyári előadása lenne. Mi tart ott közel húsz éve?

Epres Attila: Lassan misszióvá vált, hogy Kőszegen mindig kell színházat csinálni. Az ott élők nagyon vágynak erre, sajátjuknak tekintik az ott létrehozott önálló produkciókat. Számomra is fontos a város, az ott élő emberek szeretete, ami vastagon benne van abban, hogy évről évre visszajárok. Nem mindegy, hol tölti az ember a nyári szabadságát. Ha ez még örömmunka is, jó dolog. Olyan kollégákkal, csodálatos nagy színészekkel dolgozom együtt Kőszegen, akikkel év közben nem találkozom. Mindig teljes erőbedobással dolgozunk, tudván, hogy kevés az idő, s ez nagyszerű élmény minden évben.

R: A vidéki színházak többségét megjártad, játszottál többek között Zalaegerszegen, Egerben, Miskolcon, Győrben, Szolnokon. A fővárosban előbb a Vígszínházban voltál, jelenleg az Örkény Színház tagja vagy. A váltások mit mutatnak a pályád tükrében: nyughatatlanságot, kiégettséget, elégedetlenséget, szerephiányt? Vagy annak a fejlődésnek a történetét, melyben hosszabb idő kellett a beérésre, a befutásra?

Diggerdrájver
Diggerdrájver
EA: Olyan alkat lehetek, aki gyűjti magában az érveket minden oldalról, s amikor több lesz a rossz, felülről, kívülről kezdi szemlélni magát, a helyzetét. S lassan megérik bennem a döntés. Nem szoktam panaszkodni, nem csapok szét magam körül, de ha az utolsó csepp is kicsordul, továbbmegyek. Elvtelenségekben vagy olyan kompromisszumokban, amelyek nem érintenek már meg, kár küzdenem. Van bennem türelmetlenség is, mert tudom, az élet véges. Nem lehet elpazarolni fölösleges, nem túl értékes munkával. Minden váltásnál emlékszem annak a boldogságára, örömére, amikor egy új társulatban az ember bizonyít. Nagyszerű, új energiát ad. Megismerni újfajta stílusokat mindig érdekelt. Ezért ha tehetem, sokat járok színházba, hogy lássak másfajta színházat, más kollégákat. Szeretek tanulni, szeretek új rendezőkkel dolgozni. Az a türelmetlenségemből fakadhat, hogy nem szeretek hosszan beleragadni olyan helyzetbe, ami súlyokat rak rám ahelyett, hogy új inspirációkat adna. Amíg jól érzem magam, addig maradok. Sok mindent kibírok, de azt nem szeretem, ha belecsúszik valami „dadaizmus”, önáltató viselkedési forma, amikor egy színház elkezdi mondani magáról, hogy igenis jók vagyunk, s nem tűrjük a rossz kritikát. Szeretem az őszinte helyzeteket.

R: Volt balhés távozásod is.

EA: Olyan is volt, de azóta higgadtabban intézem a váltásaimat. Mint egy kapcsolatban, ha az ember úgy érzi, már kihűlt, akkor nyitottabbá válik, s kezdi figyelni, hogyan lehetne az életet jobban élni. Én szeretek élni! És a szakmával kapcsolatban ugyanezt gondolom.

R: Lehet, hogy rosszul látom, de úgy gondolom, a Vígszínházban és az Örkényben eljátszott szerepeid hozták meg azt a markáns figurát, aki ma vagy a színpadon. 

EA: Az erős társulat, a meghatározó közösség, az egyet gondolás öröme számomra a legfontosabb. Amikor ez létrejön - amit mondanak műhelymunkának, társulati létnek, hasonló gondolkodású művésztársulatnak –, abban szeretek részt venni. Valahogy mindig azt gondoltam, hogy az előadás olyan, mint egy opera, s abba jól belehelyezkedni nekem ugyanolyan öröm, mint egy vivőr szerepet végigjátszani, s inkább magamra figyelni, mint a többiekre. Egy jó rendező keze alatt a darab megismerése a legnagyobb öröm. Akkor érzem, valami olyan történik, ami nem múlik el azonnal, pici nyomot hagy a lelkekben. Abban akkor érdemes részt venni.

R: Magad is voltál színházalapító Egerben, Valló Péter idejében. A színházcsinálás öröme, egy új, más szellemiségű színházépítés lehetősége vonzott akkor?

Anyám tyúkja
Anyám tyúkja
EA: Jó színházat csinálni volt a fontos. Amikor kezdett félrecsúszni, amibe akkor, a rendszerváltás idején, belejátszottak elvtelen barátkozások, oda nem való politikai dolgok, azok nagyon zavartak. Most is zavar, ha a politika vagy a barátságok beleszólnak a színházba. Úgy gondolom, nincs más elv, mint a minőségi munka és a gondolkodás. Számomra nagyon fontos, hogy szabadon, függetlenül és komolyan lehessen gondolkodni. Nem lehet kompromisszumokat kötni csak azért, hogy jól érezzük magunkat, hogy megfeleljünk. Amikor Egerből eljöttem, a színháznak már sok betegsége volt. Én nem tudok ragaszkodni városokhoz, helyekhez. Nem érdekel, hányan látnak. És Budapesttel szemben is nagyon sok jó ellenpélda van az én szakmai életemből is. Erre a legnagyobb példa Kaposvár, a szolnoki időszak vége is fantasztikus volt. Kecskeméten, Bodolay Gézánál is történt valami, ami feltette magát a legfelső polcok egyikére. A színház helytől függetlenül tud működni. Nem sok híja volt, amikor Jordán Tamás színházat alapított Szombathelyen, hogy elmenjek hozzá, mert mindig nagyon érdekelt, amit csinált. Bárhol az országban, ahol egy szellemi műhelyt elindítanak, van egyfajta olyan szellemi izgalma, ami mindennél többet ad. Ha a jó rendezőket vidékre is mozgatják, ugyanolyan jó előadásokat tudnak létrehozni. Az a rohangálás, ami az elmúlt időszakomat jellemezte, nagyon sok tapasztalattal is járt. Tudom, érzem, rengeteget tanultam belőle. S felvértezett a bajokkal szemben is. Rengeteg olyan próbafolyamatban, beszélgetésben vettem részt, ami sokat adott. A sokféle társulati létnek az is adománya, hogy az ember maga körül lát nagyszerűen próbáló színészeket. Egyfajta munkamódszert lehet elcsípni tőlük. S az ember ebből a tapasztalatból később bátrabban nyúl hozzá valamihez.

R: Egy-egy új, sikeres színházat legfőképpen az ott alkotó rendező nevéhez kötnek. A színész mennyiben tudja otthagyni kézjegyét a színházcsinálásban? Van olyan időszaka a pályádnak, amelyről úgy gondolod, színészi ottléted tevőlegesen tett hozzá ahhoz az időszakhoz?

EA: Ez szerencse kérdése is. Ha az embert jó szerep találja meg egy jó rendezőnél, érezheti magát felelősebbnek az adott évadért, az adott produkciókért. Hogy az alkotás folyamatában ő is részt vett, hozzátett valamit. S akkor lehet színészközpontú néhány előadás. Kérdés, hogy a közönség mennyire vevő minderre. Előfordul az is, hogy a közönség nem elég érett arra, hogy az adott színházat befogadja. Amikor egy társulat hirtelen nagyot erősödik, a nézők nem biztos, hogy tudnak vele menni.

R: Akkor mi visz előre?

EA: A konokság. A hit abban, hogy nekünk ezzel van feladatunk, hogy neveljük a még nem elég érett közönséget. Komolyabb színházi vezetők, színházi társulatot szervezők ebben gondolkodnak is, hogy egy kicsit előtte kellene járni a dolgoknak. Néhányaknak sikerült.

R: Magad is elég konok vagy. Milyen a rendezőideálod, kikkel dolgozol szívesen? Mikor csillogsz, mikor élsz?

Mindent anyámról. Fotók: Puskel Zsolt, PORT.hu
Mindent anyámról. Fotók: Puskel Zsolt, PORT.hu
EA: Lehet szeretni azokat a rendezőket is, akik csak a saját mániájukat nyomják, de hetek kellenek hozzá, hogy rájöjjünk, mit akar. Meg az a rendező is nagyon jó, aki az első pillanattól kezdve nagy bizalommal van. Egy nagyon fontos van, hogy ne hagyjon meghülyülni. Hogy pontosan lássa a korlátaimat, vagy azt, mikor kell kicsit visszanyesni. Mert én sosem rendelkeztem teljesen azzal a képességgel, hogy kívülről lássam magamat. Szemérmes vagyok, s ha nem piszkálnak, többnyire kevés. A jó rendező jól gondolkodik, pontosan tudja, mit szeretne látni, s jól tud kezelni, hogy felszabadultan játsszak. Alapvetően a rendezők eszét szeretem. A konstrukcióban gondolkodó rendezőket.

R: Dolgoztál a közelmúltban meghalt Ács Jánossal.

EA: Ő is elment… Nagyon hiányzik majd finom, szellemes okossága, humora, eleganciája, meg az a szeretet, amivel kritizálni tudott, ha csak megnézett is valamiben. Nekem ő az egyik utolsó, született színházi kobold volt, imádtam vele beszélgetni.

R: Mennyiben találtak meg azok a szerepek, melyek, mint a Tótékban az őrnagyé, úgy simulnak rád, mint a jól szabott ruha? 

EA: Azokat a szerepeket szerettem a legjobban, s ezek általában meg is szoktak találni, ahol a gonoszt, az antihőst játszom. Nagyon jó szerepek, mert valamit el lehet mondani a világ másik oldaláról. Ezek a figurák általában rettenetesen keményen gondolkodnak. S persze az alkatomból is fakad, hogy nem királyfikat játszom, hanem ravaszabb, keményebb, zsiványabb, kérlelhetetlenebb figurákat. Ez alól kivételt képez az a néhány őrült, akiket nagyon szerettem, mint Kamondi Zoltán egyik darabjában a transzvesztitát, akit alakítottam. Egy világ nyílt ki előttem, hogy így is lehet szívből játszani. S meg kellett tanulnom azt is, hogyan csinál az ember erősebb konstrukcióban kisebb karaktereket. Kőszegen a Makrancos hölgy e tekintetben nagy iskola volt számomra, ahol először játszottam igazi „fregolit”. De annak is megvan a maga öröme. Nem voltam abban sosem szerencsétlen, hogy milyen szerepet kapok. 

R: Az évadzáráskor mutattátok be Bagossy László rendezésében a Diggerdrájvert, mely úgy tűnik, abszolút rád íródott. Te kerested meg őt az ötlettel?

EA: Bagossy már évek óta keresett olyan témát, ami azzal a szörnyűséggel foglalkozik, hogy Magyarországról kiszivattyúzzák az értelmes embereket. Erre véletlenül bukkant a neten. Az első pillanattól engem látott meg a Diggerdrájver figurájában, s én örömmel mondtam igent. Számos kapcsolódási pontom van azzal az emberrel, ezért is tűnhet úgy, hogy az én választásom lenne. Véletlen találkozás, s nagy öröm.

R: Arról beszéltél, hogy nem szereted, ha a politika befolyásolja a színházat. Fontos, hogy olyan színházban legyél, amelyik a bemutatóival reflektál ezekre a kérdésekre? 

EA: A színháznak foglakoznia kell azzal, milyen egy társadalom általános mentális állapota. És ugyanilyen fontosnak gondolom foglalkozni azokkal az égetően fontos anomáliákkal, melyek a politika mezsgyéjén mozognak már, de úgy, hogy a politikát nem érintettük. Úgyhogy ha igazságtalan, elnyomó, szabadságot korlátozó világban élünk, arról a színpadon kell beszélnünk.  
Szerző: Marton Éva