Zilahy Lajos: Halálos tavasz
2015.08.06.

Ütem- és helyzetgyakorlatozásnak, a színészi játékfegyelem próbájának igazán remek, azonban előadásként már jóval nehezebben értelmezhető a Zilahy híres regénye-és-filmje nyomán készült szabadtéri produkció. LÁSZLÓ FERENC ÍRÁSA.

Volt idő, amikor Zilahy Lajos (1891-1974) számított a legnépszerűbb magyar írónak, s egyúttal alkalmasint a legbefolyásosabbnak is. Gömbös Gyula miniszterelnöksége idején ő hirdette meg az Új Szellemi Frontot, a mondott kormányfő az ő rózsadombi villájában tartotta meg rosszul sikerült randevúját a korabeli irodalom népies szárnyával, s 1945-ben Zilahyból vált a koalíciós napilap, a Szabadság főszerkesztője, no meg a Magyar-Szovjet Művelődési Társaság első elnöke.

Törőcsik Franciska,
Törőcsik Franciska, Lengyel Tamás

A húszas, harmincas és negyvenes években színpadi szerzőként is a legsikeresebbek közé tartozott, a Süt a naptól a véralapú fajelmélettel nyíltan szembehelyezkedő Fatornyokig darabok sorával jelent meg a hazai, s nem is kizárólag csak a hazai színpadokon. Színműveit ma már nemigen veszik elő, s drámaírói életművének mai árfolyamát jól érzékelteti, hogy a Városmajorban most nyáron életre hívott Zilahy-premier sem egy eredeti drámát, hanem az 1922-ben regénynek, majd a harmincas évek végén filmforgatókönyvnek megírt Halálos tavaszt bocsátotta a közönség elé. (Mely regényt és filmet, ellentétben a produkció sajtóanyagaiba, sőt immár a kritikákba is beszivárgó közkeletű tévedéssel, nem tiltották be annak idején.)

A választás, ami tehát Zilahy drámai életművének leértékelődése szempontjából érthető, másfelől éppenséggel talányos: az volt előzetesen, s bizony jószerint az maradt az előadás megtekintése után is. A szertelenül szenvedélyes történet ugyanis, amelyben dr. Egry Iván földbirtokos és kultuszminisztériumi tisztviselő búcsúlevelét írván mintegy visszatekint érzelmi életének és elhatalmasodó kártyaszenvedélyének stációira, valahogy nemigen kívánkozik színpadra 2015-ben. Úgy lehet, régimódi dramatizálással és színrevitellel egészen-egészen kínosan hatna, ám Garai Judit színpadi változatában és Hidvégi Nóra rendezésében sem meggyőző a végeredmény. Merthogy Hidvégiék szemmel láthatóan és füllel hallhatóan nagyon mai, s egyúttal roppant esztétizáló (mi több: karcosan szépelgő) előadást kívántak létrehozni, tele stilizált mozgásokkal, hanghatásokkal meg vetített háttérrel, no és frappírozónak szánt színpadképpel, melynek unpraktisch jellegét elsőre könnyű volt felismerni, míg ellenben a mélyebb értelmét több nappal az előadás után sem.

Törőcsik Franciska, Lengyel Tamás, Györgyi Anna
Törőcsik Franciska, Lengyel Tamás, Györgyi Anna. Fotók: Takács Attila, Budapesti Nyári Fesztivál

A színészekre mindenesetre jelentős terheket rakott a produkció, s az ő fegyelmezettségükre és ügyszeretetükre a legkevésbé sem lehetett panaszunk. Lengyel Tamás például rengeteg szöveget felmondva teljesítette narrátori és főszereplői feladatát, verte a színpadon itt is-ott is a láthatatlan blattot, szívta a nem létező cigarettát, s mindeközben nemcsak szokottan jóképűnek, de egyúttal a rokonszenvünkre is folyvást érdemesnek bizonyult. Györgyi Anna érezhető kedvvel karikírozta gesztusokban és hangütésben a rikító stílusú lányos anyát, s éppoly precízen táncolta és illegte végig Sipos Vera koreográfiáját, mint mindahány kollégája. Sipos Vera egyébként maga is részt vett a játékban (mint titkárnőből feleséggé előlépő jukkerlány), s Miklós Marcell társaságában ügyes, sőt bájos jelenetkéket abszolvált. Iván két szerelmét Törőcsik Franciska és Ullmann Mónika játszotta, ám kisebb-nagyobb mértékben mindketten egyértelműen megszenvedni látszottak a megválaszolatlan kérdést: tulajdonképpen mi is adja a célját és értelmét a Halálos tavasz mostani előadásának? Ettől függhetne ugyanis, hogy Ullmann Mónikának miként is kellene közelednie a maga Mária Magdolna típusú, szüntelenül megbocsájtó, öröktiszta nőalakjához, s a produkcióba utóbb belépő Törőcsik Franciskának Edit passzív-kiismerhetetlen, kontúrtalan figurájához.

Az előadás létrejöttét talán még leginkább Nyitrai László kísérőzenéje indokolhatta, amely Farkas Izsák „prímási” közreműködésével szólalt meg: keresetlennek ható, ám igen rafinált, hangulatteremtő erejű vonósfantázia gyanánt. Csakhogy ez önmagában mégsem bizonyult elegendő indoknak, s ezt az egyrészes, alig másfél órás játék nézői is így érezhették, akik – a taps obligát kitörése előtt – kínosan hosszúra nyúlt, enyhén értetlen csenddel fogadták a darab váratlan lezárultát. Az Egry doktor öngyilkosságáról hírt adó, s az estét berekesztő beszámolóban a fegyvert elsütő kézről ezt hallottuk: erőtlenül csügg lefelé. Mi tagadás, a darab befejezésével is valahogy így állt a helyzet.
rendezte:  Hidvégi Nóra,  Szereplők:  Lengyel Tamás,  Ullmann Mónika,  Györgyi Anna,  Törőcsik Franciska,  Miklós Marcell,  Sipos Vera,  Farkas Izsák,  Díszlet és látvány:  Klimó Péter,  Jelmez:  Juristovszky Sosa,  Videó és vizuális dramaturgia:  Balogh Balázs,  Világítás:  Vida Zoltán,  Zeneszerző:  Nyitrai László,  Koreográfus:  Sipos Vera,  Dramaturg:  Garai Judit,  Rendezőasszisztens:  Tóth-Gábor Anna,  Produkciós vezető:  Miklós Melánia