Volt idő, amikor Zilahy Lajos (1891-1974) számított a legnépszerűbb magyar írónak, s egyúttal alkalmasint a legbefolyásosabbnak is. Gömbös Gyula miniszterelnöksége idején ő hirdette meg az Új Szellemi Frontot, a mondott kormányfő az ő rózsadombi villájában tartotta meg rosszul sikerült randevúját a korabeli irodalom népies szárnyával, s 1945-ben Zilahyból vált a koalíciós napilap, a Szabadság főszerkesztője, no meg a Magyar-Szovjet Művelődési Társaság első elnöke.
 Törőcsik Franciska, Lengyel Tamás |
A húszas, harmincas és negyvenes években színpadi szerzőként is a legsikeresebbek közé tartozott, a Süt a naptól a véralapú fajelmélettel nyíltan szembehelyezkedő Fatornyokig darabok sorával jelent meg a hazai, s nem is kizárólag csak a hazai színpadokon. Színműveit ma már nemigen veszik elő, s drámaírói életművének mai árfolyamát jól érzékelteti, hogy a Városmajorban most nyáron életre hívott Zilahy-premier sem egy eredeti drámát, hanem az 1922-ben regénynek, majd a harmincas évek végén filmforgatókönyvnek megírt Halálos tavaszt bocsátotta a közönség elé. (Mely regényt és filmet, ellentétben a produkció sajtóanyagaiba, sőt immár a kritikákba is beszivárgó közkeletű tévedéssel, nem tiltották be annak idején.)
A választás, ami tehát Zilahy drámai életművének leértékelődése szempontjából érthető, másfelől éppenséggel talányos: az volt előzetesen, s bizony jószerint az maradt az előadás megtekintése után is. A szertelenül szenvedélyes történet ugyanis, amelyben dr. Egry Iván földbirtokos és kultuszminisztériumi tisztviselő búcsúlevelét írván mintegy visszatekint érzelmi életének és elhatalmasodó kártyaszenvedélyének stációira, valahogy nemigen kívánkozik színpadra 2015-ben. Úgy lehet, régimódi dramatizálással és színrevitellel egészen-egészen kínosan hatna, ám Garai Judit színpadi változatában és Hidvégi Nóra rendezésében sem meggyőző a végeredmény. Merthogy Hidvégiék szemmel láthatóan és füllel hallhatóan nagyon mai, s egyúttal roppant esztétizáló (mi több: karcosan szépelgő) előadást kívántak létrehozni, tele stilizált mozgásokkal, hanghatásokkal meg vetített háttérrel, no és frappírozónak szánt színpadképpel, melynek unpraktisch jellegét elsőre könnyű volt felismerni, míg ellenben a mélyebb értelmét több nappal az előadás után sem.
 Törőcsik Franciska, Lengyel Tamás, Györgyi Anna. Fotók: Takács Attila, Budapesti Nyári Fesztivál |
A színészekre mindenesetre jelentős terheket rakott a produkció, s az ő fegyelmezettségükre és ügyszeretetükre a legkevésbé sem lehetett panaszunk. Lengyel Tamás például rengeteg szöveget felmondva teljesítette narrátori és főszereplői feladatát, verte a színpadon itt is-ott is a láthatatlan blattot, szívta a nem létező cigarettát, s mindeközben nemcsak szokottan jóképűnek, de egyúttal a rokonszenvünkre is folyvást érdemesnek bizonyult. Györgyi Anna érezhető kedvvel karikírozta gesztusokban és hangütésben a rikító stílusú lányos anyát, s éppoly precízen táncolta és illegte végig Sipos Vera koreográfiáját, mint mindahány kollégája. Sipos Vera egyébként maga is részt vett a játékban (mint titkárnőből feleséggé előlépő jukkerlány), s Miklós Marcell társaságában ügyes, sőt bájos jelenetkéket abszolvált. Iván két szerelmét Törőcsik Franciska és Ullmann Mónika játszotta, ám kisebb-nagyobb mértékben mindketten egyértelműen megszenvedni látszottak a megválaszolatlan kérdést: tulajdonképpen mi is adja a célját és értelmét a Halálos tavasz mostani előadásának? Ettől függhetne ugyanis, hogy Ullmann Mónikának miként is kellene közelednie a maga Mária Magdolna típusú, szüntelenül megbocsájtó, öröktiszta nőalakjához, s a produkcióba utóbb belépő Törőcsik Franciskának Edit passzív-kiismerhetetlen, kontúrtalan figurájához.