Mission: Impossible – Titkos nemzet
2015.08.06.

Az új Mission: Impossible film nemcsak meglepően feszült, de kellemesen régimódi is – az év második kötelező akciófilmje a Mad Max után. SOÓS TAMÁS KRITIKÁJA.

Az önfeledt, de tiszteletteljes hitchcockozás nem újdonság a Mission: Impossible szériában, amit minden idők legnagyobb Hitchcock-rajongója, Brian De Palma indított el még ’96-ban. Referált is a mesterre, méghozzá a sajnálatosan elfeledett Londoni randevú vonatos krimijére, sőt a Hitchcock-film sztárjának lányát, Vanessa Redrave-et is gyilkossági ügybe keverte a maga párizsi expresszén. Négy évvel később a Hong Kong-i akciófilmzsenitől, John Woo-tól senki nem várta, de azért ő is kölcsönzött Hitchcocktól, méghozzá a Forgószélből, és nem is keveset. Ezek után aligha meglepő, hogy most is előkerül egy tekintélyes Alfred-idézet, elvégre az a Christopher McQuarrie írta és rendezte a Titkos nemzetet, aki a kilencvenes évek legjobb hitchcocki whodunnitját is (Közönséges bűnözők). McQuarrie A férfi, aki túl sokat tudott Royal Albert Hallbeli merényletjelenetére esküszik, ami annyira jó, hogy Hitchcock is kétszer forgatta le, egyszer 1934-ben, majd húsz évvel később, a saját filmjének amerikai remake-jében.

McQuarrie operára, a Turandot grandiózus előadására hangszereli át a jelenetet, de a feszültséget ugyanolyan precízen kottázza: a partitúrában jelölt hangjegy, a lassan srófolt suspense, a triplázott merénylőszám, minden stimmel. De leginkább Rebecca Ferguson, aki csábos női assassint alakít, és akinek köszönhetően végre méltó női partnere van Tom Cruise-nak. A címben említett másik hollywoodi filmklasszikust az ő neve emeli be a filmbe. Úgy hívják: Ilsa Faust. Hogy mi okból forgatják szegény Goethét a sírjában, azt ne kérdezzék, hiszen arról is csak okoskodni lehet, miért helyezték Casablancába az egyébként egy erőmű gigantikus hűtőrendszerében játszódó búvárjelenetet. Talán a szuperkémek közti barátság kezdete, talán a Cruise-ban lobogó küldetéstudat, tudja fene, de nem is érdekes. Hiszen Ilsa Faust ide, Tom Cruise oda: a Titkos nemzet jó film lett.

Elsősorban azért, mert McQuarrie a Mission: Impossible műfajkevercsének kémfilmes oldalát domborítja ki, és ezzel többször is meg tudja lepni a nézőt. Ismerjük a százmilliós blockbusterek leosztását: egyik oldalon a jó, másikon a rossz, kettejük közt pedig a világ exkluzív végveszélyben. A Titkos nemzetben itt Cruise, a másikon a Szindikátus, de van mellettük európai titkos ügynök, brit miniszter- és amerikai CIA-elnök is. Az izgalmat az hozza, hogy nem a világ, hanem Cruise van végveszélyben. Rá pályázik a Szindikátus, de a CIA még azt sem hiszi el, hogy létezik ez az árnyékszervezet, amely a csecsen terrorista akcióktól az ukrán válságig minden nagyobb konfliktus mögött ott áskálódik.

Persze, akkor is röhejes ez az összeesküvés-elmélet, ha a sarkiban hallja valaki két hosszúlépés között, és akkor is, ha az IMAX-teremben mondja Tom Cruise amolyan skyfallos komolysággal – a lényeg, hogy van némi köze a valósághoz, nem úgy, mint az őrült tudósnak, aki felrobbantotta a Kremlt, hogy világméretű atomháborút kezdeményezzen. Leginkább a Bourne-féle thrillersablon kandikál ki a sztori mögül, a magára hagyott szuperkém – azt nem mondanánk, hogy drámája, de legalább – dilemmája. A probléma: mit tegyen az ügynök, ha már a hazájának sincs rá szüksége, és úgy egyáltalán: mit ér az ügynök élete, ha a főnökei is olyan piszkosan játszanak, mint a terroristák?

Vannak még egyéb kérdések is a Titkos nemzetben sorsról és szerencséről, elhivatottságról és felelősségről, ám ezeknél súlyosabb és fontosabb a rendező afelett érzett öröme, hogy a műfaji toposzokkal zsonglőrködhet. Élvezettel halogatja, hogy kibökje, ki melyik oldalon áll, és ha végre megmondta, akkor is elbizonytalanít még egy kicsit. Nagyrészt azon múlik a trükk, hogyan szerkesztik a jelenetet – hogy szánnak-e plusz percet és snittet arra, hogy felrakják a tétet, és kérdést vagy kételyt ébresszenek a nézőben. Mint amikor Cruise függ a kínzókamrában: még nem lépett be a csontkovács, hogy megdolgozza egy kalapáccsal, de már sejteni lehet, hogy mindjárt bordaközépen csapják. A nő – Ilsa – csak áll vele szemben, oldalra lép, mintha mondani akarna valamit, de nincs rá módja. Instant a kémia – a Cruise–Ferguson-közti –, és a feszültség is, hiszen nem a tarkopasz verőszerzet a lényeg, hanem a rejtély, és az, amit ki sem mondtak.

Jelenetek a filmből
Jelenetek a filmből
Az MI-filmeknek egyébként is az a sármja, hogy három-négy grandiózus, a végletekig kidolgozott akciószekvenciára épülnek, szemben a mai, szétaprózott és túlpörgetett akciófilmekkel. Van idő megalapozni a suspense-t, és van lehetőség variálni az izgalmakat. Belefér, hogy az egyik csavaros kém-, a másik retro heist-, a harmadik kalandos akcióbetét legyen. A köréjük toldott sztori már nem is olyan fontos – a lényeg, hogy ezek működjenek. És a legjobban talán most működnek, a Titkos nemzetben. Köszönhetően az 53 éves Cruise-nak, akinek kifejezetten jól áll az öregedés: egyrészt, mert esendőbbnek tűnik, és érzelmek is mutatkoznak imitt-amott az arcán, másrészt pedig még jobban akarja bizonyítani, hogy továbbra is tökéletesen fitt hollywoodi akciósztárnak.

Ezért most is magára vállalta a kaszkadőrmutatványok nagyobb részét, némi valóságérzetet kölcsönözve a jeleneteinek. Ha a Bourne-trilógia divatteremtő realizmusa abból állt, hogy a szuperkém csak a keze ügyébe eső dolgokat – tollat, vázát, Mini Coopert – használt, hogy megvédje magát, akkor a Mission: Impossible-é persze mindössze abban, hogy Tom Cruise a kétötödét valóban megcsinálja a filmek hajmeresztő mutatványainak. Nevezetesen: egy felszállást repülővel, kintről, az ajtóba kapaszkodva, és egy 100 km/h-s száguldást motorral, bukósisak nélkül. Manapság, amikor minden merészebb kaszkadőrjelenetet a green screen előtt, számítógépes trükkel oldanak meg, kellemes veszélyérzetet lehet így pumpálni a filmbe. Ahogy legutóbb George Miller is tette azt a Mad Maxben.

A képek forrása: MAFAB
A képek forrása: MAFAB
Az ötödik Mission: Impossible-nek emellett egyéb erénye is akadnak. Őket úgy hívják, hogy Rebecca Ferguson, Simon Pegg, és Sean Harris. A színésznőt már méltattuk, de muszáj megemlíteni azt is, hogy gazdag arcjátékával, karizmatikus jelenlétével korábban nem látott érzelmi töltetet kölcsönöz a szériának. Sean Harris, igaz, menetrend szerint közlekedő pszichopatát alakít, de legalább stílusosan teszi – mint ezúttal minden új szereplőben, az ő szemében is több rejtély lappang az elvártnál. Simon Pegg pedig a humort hozza, és gondoskodik róla, hogy a Titkos nemzet még az előző MI-filmnél, a Fantom protokollnál is viccesebb legyen.

De Christopher McQuarrie filmjének van még egy nagyon szerethető vonása: a hangulata. Kifigurázni magát szinte minden filmnek kötelező a franchise-ok Hollywoodjában, ahol minden sztori valaminek az ötödik része vagy a hatodik koppintása. Az viszont meglepő, hogy az önreflexív gegek mellett az atmoszférát is ilyen bőkezűen osztogatják. Kicsit borongós, de közben nagyon felszabadult ez a hangulat, és hiába pajkos, néha melankóliát áraszt a film. Komolyan mondom, Hitchcocknak is tetszene.
 
Szerző: Soós Tamás