Beszélgetés Bocsárdi Lászlóval
2015.08.03.

Két éve Hamlet-rendezését hozta el Gyulára, mellyel tavaly a legjobb rendezőnek járó Uniter-díjat nyerte el. A Hamlet kérdéskör tovább feszítette, ebből született meg Vízkereszt-rendezése, melyet az idei gyulai Shakespeare Fesztiválon láthattunk. Bocsárdi László rendezővel, a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron színház igazgatójával beszélgettünk. MARTON ÉVA INTERJÚJA.

Revizor: A Vízkereszt-előadásod prológusa a Hamletből beidézett részlettel indul. Ez utalás, visszautalás korábban megrendezett Hamlet előadásaidra. Mi a közös pont a Hamletben és a Vízkeresztben?

Bocsárdi László: Úgy találtam rá a Vízkeresztre, hogy szerettem volna tovább foglalkozni a Hamlettel. A Hamletet három helyszínen, háromféleképpen rendeztem meg. Hat évvel ezelőtt Bukarestben, román színházban. Van egy Gyulán bemutatott változata és egy otthoni produkciónk. Habár ugyanazon próbafolyamatból hoztam ki a két változatot, a gyulai előadás a térnek köszönhetően sokkal levegősebb, hatásosabb, sok elemet használó előadás lett. A végleges a sepsiszentgyörgyi változat, melyet augusztus végére Gdanskba is meghívtak. Kamaraelőadássá sűrűsödött. Kikerültek a videó-bejátszások, a nagy effektusok, s maradt egy egyszerű, tömör, Hamlet személyére összpontosító előadás. Úgy éreztem, nem tudok leállni a Hamlettel, tovább kell, hogy menjek. Arra voltam kíváncsi, Shakespeare miből írta meg a Hamletet. Ugyanis az alapkérdés, hogy öngyilkos legyek vagy sem, tehát mi vár ránk ebben a világban, mekkora csalódásokkal kell szembenéznünk, e körül forog a mű. Összes nagymonológja is az öngyilkosság köré van megírva, e körül feszül meg. Döntés kérdése, hogy vállalni kell-e a halált, vagy a sorsra kell-e bízni életünket. Ez az érzés, ez a világállapot, amit Shakespeare nagyon pontosan leképez. De ez bonyolult kérdés, a szöveg szinte átláthatatlan, nem kottázható le. A Vízkereszt, ami a Hamlettal egy időben íródott, számomra egyértelműen szerves része annak a shakespeare-i időszaknak, melyben ezek a lényeges kérdések felvetődnek. A kizökkent világgal találjuk magunkat szemben, melynek helyszíne a Hamletben Dánia, itt Illíria. Amikor foglalkozni kezdtem a Vízkereszttel, az első érzésem az volt, hogy olyan, mint az Alice Csodaországban. A lebegés, az áttetsző történet, az egymásba futó, egymást keresztező, egymást befolyásoló szálak rendkívül pontos polifonikus művet adnak ki.

R: A üres térben egy hatalmas, forgatható kerék az egyetlen díszlet. Ez jelképezi a kizökkent világot?

Bocsárdi László
Bocsárdi László
BL: Egyértelmű volt, hogy nem szabad színváltásokat csinálni, egy helyen kell történnie mindennek. Egyazon tér különböző szempontokból máshogyan néz ki. Ez a tér a golyóbis, mely folyamatosan forog, és soha sem fog megállni. A Vízkeresztben az nyűgöz le, hogy rendkívüli módon érvényesül benne Shakespeare bölcsessége. Nem véletlenül kulcsfigurája az előadásnak Feste, a „bohóc”, a shakespeare-i bolond.

R: A bolond figurája, a clown Shakespeare legtöbb drámájában szerepel, más és más a karaktere, de mindig kulcsfigura. Ő képviseli a shakespeare-i bölcsességet?

BL: Számomra régóta kiindulási alapot jelent Hamvas Béla Arlequin-esszéje (A láthatatlan történet – a szerk.), mely úgy szól a bolondról, ahogyan Shakespeare-nél találkozunk vele. Rajta keresztül az ő lelke fogalmazódik meg, aki képes rácsodálkozni az ember életével összefüggésben megjelenő sok témára. A bolondon keresztül az a bölcsesség érvényesül, hogy mindezek együtt vannak a világon, s jó, hogy így van. Még akkor is, ha vannak rossz tulajdonságai az embernek, mint például a hatalomvágy, ami a bolondot nem jellemzi, akkor sem, ha pénzt kér Feste. Csúfolkodik a herceggel, aki nagyon sok pénzt ad neki, de ő azt mondja: adjál háromszor annyit. Sportot űz belőle. Az első perctől tudtam, a bolondot úgy kell ábrázolni, mint egy indiai, semmivel nem rendelkező páriát. Az előadásban egy elhasznált színpadi függönyből készült a bolond házikabátja, akit nem érdekel semmi, mosolyog mindenen. Feste szerepeltetése számomra azt jelzi, hogy a világ, Malvolióval együtt is, úgy szép, ahogy van. 

R: Rendezéseid egyik fő kérdése a Malvoliók szerepe, az egyén és a hatalom kapcsolata. A Vízkeresztben is ez a kérdés áll a középpontban? 

BL: Az egyén és a hatalom kérdése, amióta színházat csinálok, mindig érdekelt. S ezzel párhuzamosan a szerelem kérdése is. Emiatt rendkívül izgalmas találkozás számomra a mű. Az első vígjáték, amit Shakespeare-től rendezek. Húztam az időt, hogy vígjátékhoz nyúljak.

R: Az előadás nem csak a szerelemről, de arról a férfi-nő kapcsolatról is beszél, melyben a nemek szerepe könnyen átbillenhet, hiszen mindenkiben ott lakozik férfi és női énje.  Rendezésedben finoman jelenik meg a műben végighúzódó homoerotikus szál. A női-férfi viszony kérdése hogyan alakította a rendezést? 

Jelenet a Vízkeresztből. Fotó: Shakespeare Fesztivál, Gyula
Jelenet a Vízkeresztből. Fotó: Shakespeare Fesztivál, Gyula
BL: Peter Brook-hívő vagyok. Ő azt vallja, Shakespeare-t leegyszerűsíteni gyávaságnak számít. Ezek a síkok egyértelműen benne vannak a műben. A Sebastian-Antonio vonalat nem lehet kivenni, mert banalizálódik a történet. A szerelem, ami átminősül univerzális szeretetté, az valóban a nemek feletti érzést hozza számomra. Shakespeare-t sokan a reneszánsz írójának tartják, de vannak olyanok is (pl. Martin Lings), akik a középkor koronájaként emlegetik, Dantéhoz hasonlítják. A háromdimenziós szerkesztésmód, azaz az ég, föld, pokol szerkezet minden Shakespeare-műnél kulcskérdés. Ha ezt kétdimenziósra redukáljuk, fölösleges őt elővenni. Shakespeare valami olyan régmúlt Paradicsomról tud beszélni, amelyet, úgy érzem, kikezdett a reneszánsz. Akkortól indult el a folyamat, mely deszakralizálja a világot, s melynek végeredménye mindaz, amiben most élünk.

R: Viola és Sebastian jelmeze olyan, mintha repülőpilóták lennének. Mit szimbolizál az öltözetük?

BL: Románia egyik legjelentősebb jelmeztervezőjével, Adriana Granddal először volt alkalmam dolgozni. Sokat beszélgettünk erről, hiszen az előadás kulcskérdése, hogyan néz ki Viola mint Cesario. Ezt a jelmeztervet látva úgy éreztem, telitalálat. A repülés, a repülés hőskora, Saint-Exupéry jutott róla eszembe. Valaki megérkezik valahonnan a Földre, Illíriába, ez a történet így működik. Van egy furcsa, őrült világ, állandóan arról beszélnek a szereplők, hogy Illíriában mindenki megőrült. Ha tetszik, Illíria a „bolondok szigete”, vagyis a Föld. Viola valami furcsa ártatlansággal viszonyul ehhez a világhoz. A kiindulási pontom az volt, hogy Viola és Sebastian is kívülről érkezik ide. A jelmez színében is olyan jövőkép, tisztaság, reménység van, ami, úgy érzem, ebben az őrültek világában a megváltás lehetőségét hordozza. Az előadásban egyfajta lebegő zenét használunk. A zenész úgy néz ki, mint egy indiai herceg, aki a társadalom felett áll. A szerelem megtestesítője. A zenész a bolond része, együtt tudtam értelmezni őket. Jelen időben vannak, míg a többiek időn kívül, álomban. Álmodnak. Mert ennek a dramaturgiának az a lényege, hogy Illíria a valóság és az álom határán van, nem lehet eldönteni, hogy valóság, vagy valaki, talán Viola álmodja az egészet, mielőtt magához térne s látná, hogy a testvére mellette van. Miközben az a lényeg, hogy megtalálták egymást és élnek, a két pólus újra megtalálta egymást. Az androgün lény megszületett. Az ikerpár együtt egyet képez, ott nincs nem. Shakespeare-nél nagyon gyakori az androgünné válás, a pólusok újraegyesítése, ez sok történetnek mozgatórugója.

Jelenet a Vízkeresztből. Fotó: Shakespeare Fesztivál, Gyula
Jelenet a Vízkeresztből. Fotó: Shakespeare Fesztivál, Gyula
R: Az előadás záró képe, a zenész különleges tánca mintha feloldaná, elsimítaná a konfliktusokat. Reményt ad ahhoz, hogy mindenek ellenére az ember maradhat szabad? 

BL: Shakespeare a darab végére a bolondnak azt a gyönyörű monológját teszi, amely arról is szól, bármi történjék is, az eső ugyanúgy esik. Az van ebben a szövegben, amit a Biblia is mond, hogy a nap ugyanúgy süt a gonoszokra, mint a jókra. Rendkívüli egyensúly van a világban, s ebben a világban Malvoliónak is helye van. S ha ezt elfogadjuk, talán feloldódunk, rá tudunk csodálkozni a létezésünkre, azokra a szépségekre, melyek körülvesznek bennünket.

R: Említetted, számodra a Hamlet Shakespeare legerősebb szövege. Abban a rendezésben Arany János és Nádasdy Ádám fordítását vetted alapul. A Vízkeresztnél Nádasdy fordítása mintha csak alapszövete lett volna az előadásnak. 

BL: Az első lépés mindig, hogy a létező fordításokat végigolvassuk a munkatársaimmal. Megvizsgáljuk, melyik áll a legközelebb az eredetihez, mivel az eredeti Shakespeare-szöveg általában sokkal brutálisabb a magyar fordításoknál. Költészete nyersebb, keresetlenebb, tabudöntögető, merész szöveg. Nem akartam megszelídíteni a minket körülvevő világot. Nyilván függ a szöveghasználat attól is, milyen előadást csinálunk, melyik címet használjuk. A Hamletnél Arany János fordítása kikerülhetetlen, mert nagyon precízen adja vissza Shakespeare képiségét. Mindig szembesülnöm kell azzal is, hogy a magyar nyelv például a némethez viszonyítva kevésbé alkalmas a drámai szöveg visszaadására. A román nyelv nyersebb, közelebb áll a színházhoz. A magyar rendkívül gazdag, sokszor úgy érzem, túl gazdag nyelv a színpadon történő fogalmazáshoz. Azt a divatos megoldást, hogy az érthetőség, a könnyebben mondhatóság érdekében az újonnan létrehozott szöveg a mai hétköznapi beszédhez túlzottan legyen hasonlatos, Shakespeare esetében tévedésnek tartom. A felhasznált szöveg jellegéből fakad a mindenkori előadás nyelve, költői dimenziója. A rendezés nem mehet ellene a használt szövegből fakadó energiáknak. Ha kilúgozódik az a költői dimenzió, ami - sok egyéb összetevője mellett - Shakespeare egyik legnagyobb erénye, elsikkad a remekmű kortársaink felé való hiteles közvetítése. Ezt a szöveget kellett nyersebbé tenni.

R: A nyerseség, a durvaság képileg is megjelenik a fegyveres katonák beemelésével. Ez a jelenet mintha kiszólna a darabból. A számodra mindig fontos ember és a hatalom kérdése így jelenik meg?

BL: Nem hiszem, hogy ilyen módon leképezhetőek a dolgok. Tudat alatt ott volt nyilván, mivel nem szakadhatunk el attól, amiben élünk. Ez a fajta fenyegetettség ilyen módon valóban benne van, de Shakespeare-nél is ott van a műben. Nem véletlen, hogy a vége felé hozza vissza a herceget, aki tulajdonképpen a király lenne. Attól kizökkent ez a világ, hogy aki a király kellene, hogy legyen, arról már az elején kiderül, hogy egy álmodozó, elrajzolt, furcsa szerelmes. Arra jöttem rá, hogy ezt így kell megoldani, hiszen nincsen király. Mint ahogy a Hamletben sincs, hiszen halott. Itt, habár van, de még sincs. Azt érezzük, Olivia viszont a királynő. Egyértelmű, hogy Olivia nem más, mint II. Erzsébet. A Vízkereszt Erzsébet királynő halála előtt született. Shakespeare megérezhette, hogy nemsokára elmegy, s nem lehet tudni, utána mi következik majd. Ezt a nyugtalanságot mérhetetlen precizitással képezi le a Vízkeresztben.
Szerző: Marton Éva