„Hogyan is lehetne átfogó definíciót adni egy olyan műfajra, amely fejlődése során volt már a menetelő rezesbandák utcazenéje, bordélyházi hangulatzene, talpalávaló chicagói lebujokban, különböző táncőrületeket gerjesztő populáris muzsika, a kor legnépszerűbb popzenéje a 30-as évek második felétől a második világháború végéig, majd egy ága átalakult a zenészek zenéjévé, amelyet a muzsikusokon kívül csak az elkötelezett és műértő rajongók kultiváltak. No meg azok, akik esetleg nem is nagyon kapiskálták, hogy miről van szó, de szerettek volna maguknak intellektuális babérokat aratni, bennfentesnek, percre késznek és modernnek tűnni.” – teszi fel a kitűnő kérdést rögtön az első oldalakon a könyv.

És valóban, akármelyik irányból is próbálkozunk definícióval, hamar visszapattanunk. Mert mi is a jazz? Amerikai/fekete zene tán? Kialakulását tekintve feltétlenül, de ma már az európai, sőt a latin jazz is egy külön esztétikai univerzum. Bizonyos sztenderdek korpusza? Ebben is van igazság, de egyedi és friss kompozíciók tízezrei szólnak e definíció ellen. Egy sajátos harmónia- és ritmusvilág vajon? A négyeshangzatok és a szinkópák valóban alapvetőek a jazzes hatáshoz, de ezzel még mindig nagyon messze vagyunk a kielégítő meghatározástól. Az improvizáció lenne talán a jazz lényege? Komponált, kotta szerint játszandó jazz-darabok is vannak szép számmal, a szólisztikus rögtönzéseket továbbá egyéb műfajokban is megtaláljuk (rock, népzene, blues, például). Akkor esetleg bizonyos hangszercsoportok sajátos együtthangzása a legfontosabb esetünkben? A jazz trió formációja valóban jellegzetes atmoszférájú, amiként a big bandeké is, de gyakorlatilag bármilyen dallamhangszeren előállítható a jazzes buké. Apropó, buké, a jazz tán egy érzés? Naná, de ezzel is csak távolodtunk a megoldástól.

Teoretikus szinten itt bizony megáll a tudomány, kelletlenül be kell ismernünk, hogy amilyen nonsalansszal szokás használni a szóban forgó terminus technicust, annyira kilátástalan megragadni egészen pontosan az irányzat velejét. Ha egészen őszinték akarunk lenni, a jazz kicsit olyan, mint a pornó; lehetetlen üzembiztosan lehatárolni a területét, de azért többnyire megismerjük, ha találkozunk vele. És ami a lényeg: a jazz is a buja örömök forrása – már ha jól csinálják.   

A jazz maga a jazz valósága és története – állítja kimondatlanul is a kötet, és tán e közelítésbe lehet még a legkevésbé belekötni. Ezt a történetet pedig pontosan meséli el a könyv. Végletesen leegyszerűsítve, a ragtime-tól Brad Mehldauig követhetjük végig azt a folyamatot, amelynek során a lenézett tánczenéből prémium kategóriás műfaj lett, a kultúrsznobok elsőszámú auditív csemegéje (természetesen az opera mellett). Illetve, ahogyan a nyúlfarknyi hosszúságú, kötött szerkezetű talpalávalóktól eljutottunk a nem ritkán 20-30 perces improvizatív önkiteljesítés formavilágáig, sőt, esetenként az egész estés, majdhogynem oratorikus igénnyel fellépő, a komolyzene határán egyensúlyozó struktúrákig (Keith Jarrett például). Vagy megint másként: az ismerősség kultuszától (kötött repertoár; sztenderdek világa) a teljes ismeretlenségbe elrugaszkodó free-jazz hangzásesztétikájáig. Hiszen a rajongók is fejlődtek a muzsikusokkal, fokozatosan tanulták meg élvezni és szeretni a mind merészebb zenei disszonanciák emancipálódását.

A legérdekesebbek talán a hatások és ellenhatások összefüggéseit kimondva vagy kimondatlanul explikáló részek a könyvben, amelyek továbbgondolásra késztetik az olvasót. Az előadói személyiség szerepének ciklikusan váltakozó fel- és leértékelődése például. Mondjuk az, hogy a második világháború utáni évekig domináns szving még inkább háttérzenének számított, míg a bebop már jóval nagyobb önkifejezési teret adott a megmerevedett klisék szorításából szabadulni kívánó szólistáknak. (Olyannyira, hogy a hard bop számít a mai napig a modern jazzisták együttes improvizációinál a „közös stiláris nevezőnek”.) Ám a bepop stílus zsúfoltsága sem maradt ellenhatás nélkül: arra pedig a visszafogott cool jazz válaszolt időrendben.

A sokkal populárisabb rock műfaj megjelenésére mindjárt két reakció is született: egyrészt az elektronikus hangszereket is involváló jazz-rock, vagyis a fúziós zene kísérlete. Ez egyfajta „vérátömlesztési lehetőségként” tekintett a rockra, mint ami közkedvelt hangzásvilágával segíthet tán új lendületet adni a műfajnak. Ezzel pontosan ellentétes logikájú válasz volt a kizárólag a legeltökéltebbeknek szóló, majdhogynem dacosan befelé forduló avantgárd- vagy free jazz, amely éppen, hogy végleg elhatárolná magát a népszerűségi verseny egyáltaláni résztvevőitől. A hatások összeilleszthetőségének problematikája önmagában is érdekes egyébként: a posztmodern jazz magasról tesz a „mi illik mihez?” kérdésére, a crossover ehhez képest épp a klasszikus zenével próbál közös nevezőre jutni, míg a world fusion a távoli tájak s népek muzsikáinak jellegzetességeit implementáló világzene már. És ha már interkulturalitás; utolsó fejezetként Zipernovszky Kornél szakíró ad bepillantás-szerű összefoglalót az európai jazzről (persze a téma simán megérne újabb félezer oldalt egymagában is). A magyar jazz története viszont igazoltan hiányzik, miután épp tavaly jelent meg egy ilyen című kiadvány a piacon (Jávorszky Béla Szilárd: A magyar jazz története, Kossuth Kiadó, 2014).

A mindvégig élvezetes munka legnagyobb újítása – amint már a bevezetőben is említettük – az a bizonyos internetes társfelület, vagyis egy azonos című youtube-csatorna. Jó és hasznos ötlet. Itt a zeneelméleti alapfogalmak mellett (Cseke Gábor zongorista demonstrál) a legfontosabb sztenderdek is azonnal megtalálhatók. Apropó, megtalálni. Hosszas és alapos böngészés után sem jutott eszünkbe olyan meghatározó előadó, aki kimaradt volna a kötetből. Bár kritikaként megjegyzendő, hogy egyáltalán nem volt könnyű a célirányos keresés, miután a könyv végi név- és tárgymutató sajnálatos módon elmaradt. Így afféle lexikon gyanánt nem igazán lehet használni a kiadványt – pedig bizony az is jó és hasznos volna.