„Őszintén szólva”: Válságban született gyűjtemény / Kieselbach Galéria
2015.08.10.

Az átfogónak szánt Műcsarnokbeli tárlatot sokakkal együtt az utolsó napon láttam, persze sokan akkor sem - dacból, vagy alapos indokkal távol tartották magukat. A Kieselbach Galéria válogatása rá két napra nyitott. A két élmény közelsége óhatatlanul összehasonlításra ingerel, akkor is, ha a műfaj és a kiállított anyag merőben különbözik. ZÖLDI ANNA ÍRÁSA.

Itt is, ott is képek sokasága a falakon, a hatás mégis ég és föld. Az igény pedig ugyanaz: válogatás, ahol a sok kép együtt többet közöl, mint egy-egy még oly rangos alkotás önmagában. Míg a Műcsarnokban a hurrá-élmény elmaradt, a Kieselbach Galériát minden bizonnyal gazdagabb lélekkel hagyja el a körútról betévedő látogató, és ebben nem kizárólag a kultúrpolitika hibás. 

Aba-Novák Vilmos (1894-1941): Vurstli, 1930
Aba-Novák Vilmos (1894-1941): Vurstli, 1930
Felesleges ismételgetni a Nemzeti Szalont ért kritikákat, bár kétségkívül fontos és alapvető igazságokat fogalmaznak meg. Itt és most azonban a nehezen megfogható művészi hatás, a művész és a közönség közti adok-kapok szempontjából igyekszem a két válogatást összevetni. A politikai, műfaji, alkotói viták és sértettség közepette elsikkadni látszik az a triviális – és tagadhatatlanul veszélyes - közhely, hogy egy alkotást az legitimál, ha képes valamit közvetíteni a létezés olyan szegmenséből, amely az átlag földi halandó számára művészi eszközök híján nehezen, vagy sehogy sem hozzáférhető. Ne féljünk a közhelyektől: ha gazdagabbá teszi azt, aki befogadja. 

Ha azonban az alkotó nem a kozmosz vizében halászgat, hanem a pályázatok és állami támogatások zavaros mocsarában, akkor vajmi kevés az esély arra, hogy közönsége egyáltalán eszébe jut. A Magyar Művészeti Akadémia legnagyobb bűne, hogy az alkotáshoz elengedhetetlenül szükséges szabadságot és önfeledt odaadást csorbítja, a művészet létalapját kezdi ki azzal, hogy az alkotókedvet hatalmi pozícióból fertőzi. Míg a hivatalos normákkal szembeni ellenállás kényszere hazai tájakon igazolhatóan jót tesz az alkotásnak, a sértettség sehol, semmilyen körülmények között nem szül korszakos műveket. Az autonóm, belső vezérlésű művész persze a külső szabályozás ellenére is alkothat és alkot – mégis úgy tűnik, a hideg padlásszobában dermedő ujjakkal markolt ecset ideje lejárt. Mecénás mindenképp szükségeltetik: a Nemzeti Szalon ellenében életre hívott OFF-Biennále vezéreszméje is a hivatalos kultúrpolitikát megkerülő szponzorálás bevonásával folytatott alkotótevékenység reprezentálása volt, az ebből fakadó függetlenség feltétele azonban ugyanúgy az anyagi támogatás, mint az állami mecenatúra esetében.

Kondor Béla (1931-1972): Férfi csókával, 1970
Kondor Béla (1931-1972): Férfi csókával, 1970
A Kieselbach Galéria által bemutatott magángyűjtemény és általában a gyűjtés egy harmadik utat vázol, és a művészet egésze szempontjából ez az út tűnik sikeresnek. Nem csak azért, mert a magánvagyonok sokszorosan felülmúlják az egyéb gazdasági lehetőségeket, bár valóban irigylésre méltó, hogy röpke pár év alatt ilyen színvonalú összeállítás létrehozható, még akkor is, ha a kiállítás címében is hangsúlyozza, hogy a gyűjtemény a válság idején született. A gyűjtés azonban műfajánál fogva szelektál, és ezzel biztosítja azt a koherenciát, amit például a Műcsarnokban kiállított anyag a szándékolt válogatás és a kurátori munka ellenére sem mutatott. A gyűjtő persze az értékesítési szempontokat is szem előtt tartja, míg a központi támogatással életre hívott Szalon elvben tiszta művészet, a Műcsarnok szellemi értelemben mégis üres maradt. Itt-ott felbukkantak a falakon érdekes vagy értékes alkotások, de az egész együtt nem hatott, nem szólította meg az átlag nézőt – pedig a nyitás a szándékok szerint a kedvükért történt az érthetetlen avantgárd felől az eddig magukat háttérbe szorítottnak érző alkotók felé.  
 
A Kieselbach Galériának is bevallott szándéka a gyűjtemények anyagának, lényegében magának a képzőművészetnek a megismertetése a széles közönséggel. Az eddig elzárt magángyűjtemények sorozatos bemutatása, az anyagok megjelentetése albumok formájában nem csak üzleti érdek, hanem küldetés is – a válogatott remekművek közönség elé tárása hatékonyabb érv a művészet fogyasztása mellett, mint a szigorúan koncepcionális válogatások. A közönség ugyanis nem analfabéta, és nem csak a popkultúrát hajlandó fogyasztani, de tény, hogy olyasmivel érdemes kínálni, ami belefér az étrendjébe. 

Ámos Imre (1907-1944): Gyöngyhalász, 1932
Ámos Imre (1907-1944): Gyöngyhalász, 1932
Az összehasonlítás persze némileg igazságtalan, hiszen a gyűjtő a műfaj természeténél fogva már bizonyított alkotásokkal veszi körül magát, míg az aktuális helyzetet, a kortárs irányzatokat bemutató szalon eleve rengeteg bizonytalansági faktorral számolhat. De épp ez kérdőjelezi meg az MMA által tervezett, átfogónak szánt válogatások létjogosultságát, és ezt a kételyt a korrekt Építészeti Szalon után a Képzőművészeti Szalon sajnos teljes mértékben visszaigazolta – a műfaji, szellemi és minőségbeli sokféleség láttán az egyszeri nézőben könnyen felmerül a kérdés, vajon miért is rója elszántan a termeket? A sokaság láttán, összekötő szellemi tartalom híján, paradox módon épp a képzőművészet helye és értelme kérdőjeleződött meg, a kép vesztette el szakrális üzenetét.

Egy értő kézzel létrehozott magángyűjtemény esetében viszont a szellemi háttér eleve adott, és szubjektivitása épphogy előnyére válik. Az egyelőre ismeretlenségbe burkolódzó fiatal gyűjtő esetében a kiállítás címe – Őszintén szólva – telitalálat: kifejezetten erőteljes és könnyen értelmezhető a képek válogatásában tükröződő lelkiség, ahogy ezt a gyűjteményt bemutató Kieselbach Tamás és Kolozsváry Marianna művészettörténész is hangsúlyozta. Amellett, hogy kiemelkedő alkotásokat láthatunk Barcsaytól Aba Novákon át Bak Imréig, egy a gyűjtők körében kevésbé preferált műfaj, a naiv festészet is hangsúlyos helyet kapott a gyűjteményben, sőt akár emblematikusnak is tekinthető. A Kieselbach Galéria termeit nem csak a képalkotás megtorpanásra késztető, ősi ereje lengi be, hanem a festett kép, a látvány tiszta öröme, a színek, formák felkavaró, mély érzésekre rezonáló eufóriája is.

Korniss Dezső (1908-1984): Kővágóörsi emlék, 1945
Korniss Dezső (1908-1984): Kővágóörsi emlék, 1945
A sok remekmű nem kioltja, hanem erősíti egymást, és együtt vall a gyűjteményt létrehozó családról. Az életrajzi adalékok csak megerősítik a képek láttán a nézőben kialakuló ösztönös benyomást: ez a gyűjtemény nem pusztán üzleti céllal, hanem fiatalos örömből, optimizmusból és szeretetből született. A négytagú gyűjtő család együttes életkora 95 év, és ha nem gondolkodunk abszurd családmodellben, akkor ez negyven alatti családfőre enged következtetni, kiskamasz, vagy még kisebb gyerekekkel. Egyikük műve a falakon is helyet kapott, és zökkenőmentesen, cseppet sem tolakodóan illeszkedik a drámai remekművek sorába. Ugyanazt a megilletődött örömet idézi, amit bárki érez, aki valaha fogott rajzeszközt a kezébe. 

Ez a belső boldogság süt az összes képből, akkor is, ha művelt néző tudja, hogy egy-egy derűs alkotás mögött drámai sors lapul, mint például a naivak mellett jócskán (és az én nagy örömömre) felülreprezentált Anna Margit esetében. A képek kiválasztása családi konszenzus eredménye, a mintegy 400 darabot számláló gyűjtemény 200 képe látható az augusztus 22-ig nyitva tartó kiállításon. A Kieselbach Galéria tradícióinak megfelelően album is készül a művek alapján, amelyben a gyűjtő személyére is fény derül majd, bár a személyisége már most is nyitott könyv azok számára, akik nyitott szívvel járják végig a galéria termeit. 

A kiállítás 2015. augusztus 22-ig látogatható. 
Szerző: Zöldi Anna