Trónok harca
2015.07.26.

Mi teszi korszerűvé a középkorias viszonyok közt repkedő sárkányok, torzsalkodó királyok és dölyfös lovagok világát? Megfejtjük a Trónok harca sikerének titkát. GYENGE ZSOLT KRITIKÁJA.


Vér fertőzése és ontása, bűnös szenvedélyekkel fertőzött hatalmi harcok, sáros rögvalóság és boszorkányos misztikum – ezekből a hozzávalókból kavarta ki George R. R. Martin azt a még mindig befejezetlen regényfolyamot, amelyből minden idők egyik legsikeresebb tévésorozata készül. Bár az első kötet (amelynek címét az egész sorozat átvette) több díjat bezsebelt, a könyv a megfilmesítés előtt közel sem vált olyan kultikus jelentőségűvé, mint, mondjuk, a Tolkien-regények A gyűrűk ura moziváltozata előtt. Éppen ezért a Trónok harca sikerét nem lehet a könyvből levezetve megérteni, hiszen a fiktív középkorba helyezett, kevés misztikummal fűszerezett, hatalmi viszályokról és politikai mesterkedésekről szóló fantasy témája és motívumrendszere önmagában nem lenne elegendő 2015-ben. Az HBO netes letöltési csúcsokat döntő sorozatának kulcsa a médiatörténeti helyzetben keresendő, abban, hogy képes volt egy viszonylag hagyományos formátumba integrálni a 21. század médiájának néhány alapvető jellegzetességét.


A történet struktúrája megkerülhetetlen tényező ebben a kérdésben. A legtöbb tévésorozat a játékfilmekkel szembeni játékidő többletet arra használja, hogy az ott megszokottnál jobban elmélyítse a történetet, árnyaltabbra rajzolja a karaktereket és megalapozza az egyes szituációkat. Ezzel szemben a Trónok harcában rengeteg szereplőt, sok, egymással akár évadokon keresztül nem érintkező történetszálat, és ennek megfelelően nagy számú helyszínt követhetünk figyelemmel. A nemrég befejeződött ötödik évadban például hat állandó helyszínen játszódtak az események, amelyekhez ideiglenesen további kettő csatlakozott egy-egy rövidebb küldetés (Havas Jon) vagy egy csatába induló sereg (Stannis Baratheon) révén. Ez a struktúra azért fontos, mert így egyetlen helyszín vagy eseménysor árnyalt kibontása helyett a hangsúly az egymással párhuzamosan működő világok megfigyelésére épül, amely a stratégiai számítógépes játékok élményét ismétli meg. Az olyan játékok, mint a Total War, a Civilization vagy a Command & Conquer, ahol különböző várakat, telepeket kell létrehoznunk, párhuzamosan igazgatnunk, fejlesztenünk és védenünk a kortárs médiahasználat „multitasking” jellegére alapoznak – és pontosan ez a helyszínek és problémák közötti gyors váltogatás az, amit a Trónok harca minden epizódja is megvalósít. Nem véletlen a főcím ilyen játékok képi világát és terepét megidéző grafikája.


A sorozat másik fontos jellegzetessége a kilencvenes évek kalandjátékaiból kinőtt sokszereplős (online) szerepjátékok világából származik, amelyben olyan hősöket irányítunk, akik célja valamely képességek és eszközök megszerzése révén diadalmaskodni. Az újabb generációs szerepjátékokra (MMORPG) azonban az a jellemző, hogy eltűnt belőlük a játék befejezhetősége, a teljesítendő nagy misszió – vagy ha van is ilyesmi, az egyes feladatok célja pusztán újabb készségek vagy (varázs)szerszámok megszerzése. Mindez azt eredményezi, hogy a World of Warcrafthoz hasonló virtuális univerzumokban a játékosok félig céltalanul kószálnak, miközben legfőbb feladatuk saját karakterük minden értelemben történő fejlesztése. Ez a felépítés A trónok harca szinte mindegyik történetszálára többé-kevésbé jellemző, de Arya Stark sztorija teljes mértékben ennek megfelelően működik. Ő az, aki már az első epizódban vívni tanul, majd egy jellegzetes tőrt szerez és az összes évadon keresztül önmagát építi – az, hogy az ötödik évadban a Sokarcú Isten szolgálatába szegődve arcait váltogatja, egyértelműen az online világ avatárjainak cseréjét idézi.


A harmadik médiaspecifikus jellemzője a sorozatnak abból fakad, hogy az HBO itt reagált teljes mértékben a (mozgó)kép megjelenítő eszközök technikai forradalmára. Az ötvenes-hatvanas évektől kezdve a tévéfilmek és -produkciók egyik legfőbb jellegzetessége volt, hogy a kis és viszonylag alacsony felbontású képernyők miatt általában kevés szereplős plánokat és ehhez igazított narratívákat alkalmaztak. Hatalmas csatákra, látványos nagytotálokra nem volt lehetőség, mert a televízióban egyszerűen elvesztek volna a részletek. A HD közvetítések és készülékek, a hatalmas tévéképernyők valamint a kiváló minőségű letölthető anyagok korában azonban az otthoni filmnézés átlagos eszközökön is olyan részletgazdagságot biztosít, hogy eljött a mozifilmekre jellemző látványos akciójelenetek kora. A Trónok harca pedig a sorozat előrehaladtával (és a siker révén a büdzsé növekedésével) egyre bőkezűbben bánik a szemkápráztató látvánnyal és a nagy formátumú csatajelenetekkel.

Azért volt szükséges ily részletesen kifejteni e médiatörténeti jellemzőket, mert ezeknek a rendkívül ihletett alkalmazása egy igazából alig átlagosnak nevezhető sorozatot emelt a toplisták élére. A Trónok harca rendezés tekintetében meg sem közelíti azt a komplexitást és kifinomultságot, amit nemrég a Kártyavárban láthattunk, sematikusan felplánozott, kiszámítható karakter- és kameramozgásokkal felvett jelenetekben elevenednek meg Westeros küzdelmes hétköznapjai. Nagyon messze vagyunk a True Detective első évadának látványvilágától és atmoszférateremtő képességétől. 


A rendezésnél csak a színészi munka színvonala rosszabb, a Tyriont alakító Peter Dinklage-en kívül, aki a karakter több arcát, érzelmi állapotát képes árnyaltan megjeleníteni, az öt évad alatt nem igazán találhatunk értékelhető teljesítményt. Ha még ki kell emelni valakit, akkor Lord Varys (Conleth Hill) és Kisujj (Aidan Gillen) karaktere juthat eszünkbe, de – bár az alakítások önmagukban jók – figuráik rendkívül egysíkúak. A negatív végponton egyértelműen Havas Jon és Daenerys található, kifejezéstelen tekintetük és maníros, a betanítottságot elrejteni nem tudó gesztusaik a sorozat mélypontját jelentik – éppen ezért nem is írom ide a színészek nevét, nehogy véletlenül megjegyezze valaki.

Ám az igazi gond a Trónok harcával, és ez már inkább a regényírót minősíti, az avítt, 19. századi történelemszemlélet, amely királyok, arisztokraták és lovagok individuális játszmáiban látja a világ változásának mozgatórugóit. Westerosban minden történést az uralkodó családok és egyének közötti viszályok vagy szimpátiák alakulása határoz meg, társadalmi-gazdasági folyamatoknak nyoma sincs, a közemberek pedig legfeljebb ágyútölteléknek valók. Erre azért fontos felhívni a figyelmet, mert a fentebb említett stratégiai játékok pont ellenkező módon működnek – ez jelzi, hogy a filmen kívüli kortárs médiumok logikájának integrálása nem az író, hanem az HBO innovációja volt.


Valahol ehhez kapcsolódik az a kihagyott ziccer, hogy a fiktív középkorban játszódó eseményeket legalább halványan kapcsolják napjaink történéseihez, vagy legalább lehetővé tegyék, hogy a látottak a konkrét események kontextusán kívül is értelmezhetővé váljanak. Erre legnagyobb esélyt a „közelgő tél” mantraszerűen ismételt fenyegetésében vélhettünk felfedezni, hiszen ez kritikusan reflektálhatott volna az ellenségkép kreálásában érdekelt diskurzusokra, amelyek a veszély indokolatlan felnagyításából kovácsolnak politikai tőkét. Bár az első évadban erre még láttam némi lehetőséget, a veszély valósként való bemutatásával ez az interpretációs irány megsemmisült.

Jó kérdés, hogy akkor viszont e sorok szerzője mégis miért nézett immár öt teljes évadot végig? Az egyik ok a korábban már említett céltalan sodródás, kallódás, amely többé-kevésbé minden történetszálat meghatároz. Egyszerűen lenyűgöző az a következetesség, amellyel az író(k) minden szereplő és minden sztori esetében úgy irányítják az eseményeket, hogy a vágyak, célok és törtetések hiábavalósága váljon nyilvánvalóvá. Bármikor felmerül egy nagyobb jelentőségű fordulatnak, egy a pitiáner torzsalkodásokon felülemelkedni képes szemlélet érvényre jutásának vagy pusztán egy karizmatikus, feladatára alkalmas figurának a lehetősége, biztosak lehetünk benne, hogy ez az opció hamarosan szertefoszlik. 


Ehhez kapcsolódik az, hogy a legtöbb populáris filmmel és sorozattal ellentétben a Trónok harca alkotói nem félnek újra és újra vezéráldozatot hozni, vagyis képesek veszni hagyni akár a legszimpatikusabb főszereplőt is. Valószínűleg kezdettől (mondjuk Ned Stark első évadbeli halálától) fogva az ebből fakadó teljes kiszámíthatatlanság a sorozat legfőbb vonzereje: soha nem lehetünk biztosak egyetlen figura „védettségében” sem.

A koherensen összerakott, bátor fordulatokkal teli sorozat a filmszakmai munka silánysága ellenére tud rendkívül magas nézettséget produkálni évadokon keresztül. És ebben legnagyobb szerepe annak van, hogy az HBO felismerte, hogy a hagyományos műfajnak számító tévésorozatot az új média által kialakított tartalomfogyasztási szokások és technológiai paraméterek mentén kell megújítani. A Trónok harca a videójátékok és az óriásképernyős tévék világának és generációjának sorozata – ekként és ezért sikeres.

Szerző: Gyenge Zsolt