Réti Anna és Szász Dániel meztelenül, egy hatalmas dézsába derékig beásva, lehunyt szemmel állnak egymással szemben. Karjuk apránként csúszik le a virágkaróról, lassan egymásba fonódik. Egy másik virágcserépben palánták: karok és lábak hajladoznak a fény felé. Oldal István egy sötét tévé képernyőjével szemben üldögélve apró széket farag. Időnként meglocsolja, gyengéden letisztogatja az ember-növényeket, szétválasztja a már-már arcukkal is összesimuló példányokat, a karokat visszahelyezi a karókra. Aztán kezdődik minden elölről.
 Jelenet az előadásból. Fotó: Bozsits József |
Némán lép a terembe Kocsis Gábor, és a nappali szőnyegét a nézők kíséretében a másik terembe viszi. Leül és vár. A „kifordított szobá”-ban hátborzongató terepasztal: sötét földdel megtöltött, négyzet alakú medence, középen apró felhőkarcolók makettjeinek metropolisa. A medence körüli sávban hosszú pálcákra erősített apró, fehér bababútorok százai. Lassan megremeg a föld: a város alatt egy meztelen nő, egy ősanyaszerű alak (Nagy Csilla) fekszik. Teste, melyre a makettek vannak felerősítve, centiméterről centiméterre válik láthatóvá. Guggolva-kuporogva jut el a medence széléig, ahol apránként kiegyenesedik, és néhányszor megfordul a tengelye körül. Majd visszafekszik középre, és Kocsis Gábor – aki a szőnyegről lép a medencébe – visszatemeti. Távirányítóval ventillátorokat kapcsol be, mire a bababútorok hajladozni kezdenek.
A Ludwig Múzeum két termében, párhuzamosan zajló Ember-növények a nappaliban és Kifordított szoba első látásra emberanyagot felhasználó, szürreális installációnak tűnik. Ám a táncosok lassú elmozdulásaiból, apró mozzanatokból körkörös, egymásba csavarodó történések bontakoznak ki, melyek tér, idő és anyag tekintetében is elválaszthatatlanok egymástól.
A múzeum természettől való elidegenedettsége, steril, fehér falai és a fekete föld, az előadás civilizáción kívülre igyekvő képei között mérhetetlen ellentét feszül. Ugyanígy távol esik egymástól a nappali otthonossága és a másik terem, a „világ” szorongást keltő teljessége. Azonban a két tér számtalan ponton kapcsolódik egymáshoz, melyek között a kifordított szoba őre a szőnyeggel és a közönség vezetésével biztosítja az átjárást. A nappaliban farigcsáló férfi pedig talán valamelyik felhőkaroló-makett lakója.
Az előadás alig hosszabb húsz percnél. A kifordított szobában megáll az idő, évezredek sűrűsödnek egy pillanatba. Amíg meztelen nő képében megmutatkozik a világ, amíg Nagy Csilla, akár a Föld, körbefordul tengelye körül, amíg hegyeket mozgat meg (egy göröngyöt helyez a medence sarkába), a kis házban lakó emberek számára csupán egy pillanat telik el (hiszen a jelenés alatt a ventilátor nem működik, s bútoraik is csak alig mozdulnak). Ugyanakkor mindkét teremben megmutatkozik az állandóság, a születés-teremtés és a visszaállítás körkörössége. A faragó férfi minduntalan visszahelyezi a karókra az embernövény-kacsokat, s a másik terem őre régészhez illő alapossággal temeti vissza a nőt.
Két anyag, a föld és a fa visszatérő elem az előadásban. A kísérő zörejzene mintha fából ácsolt bárka recsegését idézné. Az embernövényekből lesznek egyszer a fák, melyekből a faragó férfi majd széket, s növényeket fegyelmező karókat készít. A kifordított szoba fabútorai fákként hajladoznak.
A férfi magától értetődő természetességgel, gyengéden gondozza a növényeket. Viszont borzasztó kegyetlenségnek tűnik, amikor elválasztja egymástól az összefonódó karokat, hiszen a néző nem tud elvonatkoztatni a növények emberi formájától. Vajon a férfi miért ilyen vak? Mit látnak a lehunyt szemű embernövények? Vajon tudatában vannak, hogy tétován egymáshoz közelednek?
És amikor éjszaka hazamegyünk, és bezárkózunk szobáinkba, már csak azt fogjuk látni, amit a nappali szoba rutinos lakója? Észre sem vesszük majd, hogy a világ felkel és megmutatkozik?