Amerika Kapitány azzal kezdte pályafutását, hogy kiütötte Hitlert egy jobb horoggal. Superman is politikus alkat volt, ő Roosevelt New Deal programját támogatta, bányát vagy épp szegénynegyedet fejlesztve teremtett jobb munka- és lakhatási körülményeket. A sor filmen is folytatódott: Nolan Sötét lovagja 2008-ban terroristával küzdött, Amerika Kapitány az NSA-botrány idején az egész világot lehallgató titkosszolgálattal szegült szembe, Superman pedig szeptember 11. után nem sokkal már lezuhanó repülőt landoltatott egy baseballpálya füvére.

Aligha kell tehát túlbuzgó politológusnak lenni ahhoz, hogy aktuálpolitikai vagy társadalmi áthallásokat füleljünk le a szuperhős-történetekben, hiszen a műfajt már születésekor egyfajta utópisztikus vágybeteljesítésre programozták. Rosszabb esetben ezek a történetek a jó és a rossz közti banális harcokká, a szélesvásznon pedig Hollywood százmilliós CGI-fejlesztéseinek tesztterepévé egyszerűsödnek. Jobb esetben viszont aktuális konfliktusokat bújtatnak kicsit komikus, de valójában komoly szuperhősgúnyába, hogy a veszélymentes szórakozásra vágyó közönség friss félelmeit és aggályait kezeljék.

Így tesz a Marvel új sorozata is. A Daredevil a mindenkiben ott élő kisnyugdíjast szólítja meg, aki úgy érzi, ki van szolgáltatva az egész világnak, és foggal-körömmel ragaszkodik ahhoz a kevéshez, amije van. Matt Murdock és Foggy Nelson friss diplomás ügyvédek, akik a multicéges fizetést és kulimunkát becserélték a tényleges igazságszolgáltatásra: saját cégérük alatt az elesettek védelmére esküsznek fel. Első kliensük Karen, akit cége (szintén multi) előbb gyilkossági ügybe kever, majd pénzzel próbálja megvásárolni a hallgatását. Másik fontos ügyfelük Mrs. Cardenas, akit egy építőipari vállalat (ismét csak multi) akar kilakoltatni háztömbjéből, hogy végre elbonthassák a terveik útjában álló épületet. A szálak egy maffiakonglomerátumhoz vezetnek, melyben az amerikai, az orosz, a japán és a kínai bűnszövetkezet dolgozik össze, hogy irányítás alatt tartsa a város életét.

Mondani sem kell, ebben a környezetben a szuperhős a nagyvállalatokkal szembeszegülő kisember lesz. Matt Murdock szegénysori ír bokszoló fia, különleges képességeit egy balesetben szerezte: megvakult, de cserébe a többi érzékszerve kiélesedett, a fülével lát és két lábon járó hazugságvizsgálóként is tévedhetetlen. Felnőve afféle „Dexter lighttá” képezi magát: nappal öltönyös ügyvéd, aki éjjel maszkban osztja a törvényszéken elnapolt igazságot.

Paradoxon rejlik ebben, amit szerencsére az alkotók is felismertek: nem lehet öntörvényűen igazságot osztani, és közben makulátlannak maradni. Drew Goddardnak (kreátor) és Stephen S. DeKnight-nak (showrunner) erről több gondolata is támadt. Az egyik: vajon élvezi-e az önkéntes/önkényes igazságosztást és a rosszfiúk fizikai bántalmazását a hős? Hiszen ha szabadidejében, önakaratából vállalja magára a szuperhős-szerepet, mozgatórugói bizonyára nem csupán az idealizmusból fakadnak. A Daredevil alaposan körüljárja a címszereplő motivációját, és érdekes anomáliákra bukkan: a gyerekkori traumából származó, szinte kényszeres megváltókomplexusra, vagy épp a katolikus hittel konfliktusba kerülő gyilkos ösztönre.

A széria mégsem attól lesz igazán érdekes, hogy problémásabb jellemvonásokat fest a főhős portréjába – hanem azért, mert a másik oldalon állót, a várost hatalma alá gyűrő iparmágnást mélységesen emberi figurának mutatja. William Fisk is meggyőződéses városmentő, akinek ideológiája szintén egy gyerekkori traumából táplálkozik, csak épp egy másik irányba vezető úton indult az öngyógyítás útjára. Ő előbb a multik, majd a saját önkényuralmával akarja szebbé tenni a város holnapjait, megkímélve az önálló döntés és a szabad akarat nyűgjeitől a lakókat.

Ám Fisk óriástermete valójában sérült gyermeket, pszichopata dühe pedig sűrű magányt takar. Vincent D’Onofrio szinte észrevétlenül navigál a végletek – kocsiajtós lefejezés és szorongó randevúzás – között; alakítása sokrétű, érzékeny, ijesztő, de szórakoztató is egyben. A sorozat egyik legjobb húzása, hogy a romantikus szálat az antagonista sztorijába illeszti, és Fisk személyiségének (újabb) széthullását egy szerelem történetén keresztül mutatja meg.

Ami azt illeti, D’Onofrio karaktere és színészi teljesítménye emeli az átlag fölé a sorozatot. A Daredevil más téren is jól teljesít, de mindig elővillannak a minták, amiket követ. Az erőszakábrázolása, az akciószerkesztése szuperhősfilmekhez képest meglepően realisztikus, de nehéz tagadni, hogy még a legtöbbet dicsért jelenete is – amikor egy vágatlan, virtuóz hosszúbeállításban intézi el Matt az orosz maffia verőlegényeit – ismerős a keleti, rögbrutál bűnfilmekből (The Raid, Oldboy). A mozis vagy tévés szuperhőstörténetekben viszont még hatásosan friss az a realizmus, amit a Daredevil érvényesít. Az igazságosztásnak az erkölcsi és a fizikai következményeit is vázolja – egy súlyos adok-kapok után például két epizódnyi pihenésre és tépelődésre ítélve a főhőst.

Hogy lehorgonyozzák az akciót a fizikai valóságban és a gonoszról is érzékeny képet közöljenek – mindezt azért csinálják Goddardék, hogy emberivé tegyék az egész szuperhősmizériát. A Daredevilben is az ismerős játékosok vonulnak fel a pályára – az újságíró, a titkárnő, a rendőr, a pénzember –, de a szokottnál valószerűbben viselkednek. A tényfeltáró újságíró például nem akarja vállalni a Fisket leleplező munkát: ha a város embereinek élete a tét, mondja, akkor a kórházban fekvő felesége is számít, meg az ő újságírói állása is, amivel a kórházi számlákat fizeti. Csekkbefizetésre ugyan nem kísérjük el, de a Daredevil az igazságosztó hős esetében is követi a realista példát, és megnézi, hogyan hat a párkapcsolatokra az éjszaki szuperhősködés vagy a barátságokra a kettős identitásból fakadó kényszerű hazudozás.

Goddardék nemcsak a sorozatformátumból, de a Netflix-terjesztésből fakadó előnyöket is kihasználták. Nem is arra gondolunk, hogy a Marvel a moziuniverzuma mintájára a tévében is egymással összefüggő sorozatokat készít, amik majd a hősöket összegyűjtő crossover-szériában (a Defendersben) fognak kicsúcsosodni a Bosszúállók mintájára. Hanem arra, hogy nem kellett szorosan igazodniuk a kábeltévés szériák narratív trükkjeihez és cliffhangereihez, hiszen a Daredevil évada is egy csomagban került fel az internetre, ahogy például a Kártyavár is. Ennek köszönhetően ráérősebben mesélhetnek, hiszen a sorozatot úgyis „darálják”, vagyis egyszerre több részt is lepörgetnek a nézők. A rejtélyes iparmágnás felléptetésének késleltetésével, a szuperhős képességeinek lebegtetésével pedig olyan titokzatosságot csempésznek a sorozatba, ami sok szuperhősfilmből hiányzik.

A Daredevilbe azért még így is könnyű belekötni: túl sokszor kanyarog kiszámíthatóan a sztori, és egy ponton a realizmus igénye és a kisvállalkozók győzelmének utópiája is feloldhatatlan konfliktusba kerül egymással. A végeredmény: egy összecsapott és hiteltelen happy end. A hibákat viszont feledteti a dráma és az akció jó arányú egyvelege, és persze Vincent D’Onofrio, meg az ő pszichopata Orsen Welles-alakítása. Ahogy a sorozatban is megjegyzik: „megszeretni valamit annyit tesz, hogy lassan elfelejtjük, mit nem kedvelünk benne.”