 Sóthy Virág és Pátkai Balázs |
Az utóbbi sorsára jutott volna a Győri Balett új bemutatója is, ha a koreográfus nem elég talpraesett.
A győri 6. Magyar Táncfesztivált nyitó premierdarab a katalán építésznek, Antoni Gaudínak állít emléket. Mondhatni emlékművet, hisz a címszerepet alakító Pátkai Balázs a kétfelvonásos balettest jó háromnegyedét egy soklépcsős, gördíthető, óriás posztamens tetején tölti, szinte „mozgáskorlátozottként”, utalva ezzel Gaudí súlyos reumatikus betegségére is. Innen tekint alá a világ nyomorúságára, itt vívja lelki tusáját kaszáló karokkal és vizionálja „maga elé” építményeit – mint teremtő isten int, vezényel, formáz, és lőn: a hatalmas vetített képeken vonalról vonalra sejlenek fel a nevezetes épületek skiccei. És persze, innen, e szecessziós korlátokkal kerített elefántcsonttoronyból csalogatja ki őt a szerelem – merthogy románc nélkül nem élet az élet (noha Gaudí sosem házasodott meg), pas de deux nélkül meg nem balett a balett. A szerelem ereje pedig – mint tudjuk – csodákra képes. Végül emblematikus művének, a Sagrada Familiának – színes üvegablakok módjára átvilágított – stilizált tornyait szemlélve éri utol a vég, no nem villamos üti el, mint a valóságban, hanem prózai módon elnyeli a föld.
Ahogy a librettókkal lenni szokott, az alaptörténet szükségszerűen idealisztikus és giccses. Pláne ha hozzávesszük, hogy a szövegkönyv szerzője, Gaudy Babette a férje révén szegről-végről még rokona is a világhírű építésznek. Gaudí nevét kiplakátozni, szórólapokra nyomni kétségkívül közönségcsalogató fogás. De vajon képes-e megbirkózni egy táncelőadás magával a lehetetlennel?
A győri előadást a címen és a szcenikai utalásokon kívül lényegében semmi nem kapcsolja Gaudíhoz. Ha nem lenne a szecessziós szimbólumokkal, építészeti jellegzetességekkel teli – amúgy igen zavaros – színpadkép (kiszáradt fák, a már említett guruló posztamens, vagy a második felvonás elemekre szedhető, tologatható, cikornyásan áttört fémterasza), és nem vetítenék a legjellegzetesebb épületek grafikus vázlatait óriás méretű áttetsző függönyökre, tán senki sem ismerné fel, hogy épp egy építészgéniusz privát világában, emlékeiben és emlékezetében időzünk.
 Jelenet az előadásból. Dusa Gábor felvételei |
Luis Crespo díszlete bár funkcionálisan igyekszik alkalmazkodni a rendezői koncepcióhoz, és elszeparálja a főszereplőt (mellesleg, a koreográfus nem nagyon tud mit kezdeni a táncos statikus helyzetével), zavaróan kitakarja az ’ensemble’ felét az első felvonásban, míg általában feleslegesen leszűkíti a táncra alkalmas területet. Zavaró, amikor a második rész első nagy, levegős nyitótáncát – konfúz módon – a fémkonstrukciók ide-oda gördítésével forgácsolják szét. A filmbejátszásokon előre rögzített szólók és tömegjelenetek is fel-feltünedeznek (videó: Timár Andor), szinkronba kerülnek az élőben mozgó táncosok mozdulataival, vagy késleltetve, torzítva mutatják mindazt, amit látunk; mindez attraktivitása ellenére sem szerves alkotórésze az előadás egészének.
A Gaudít – már ami a darab táncos részét illeti – a spanyol vendégkoreográfus, Gustavo Ramirez Sansano menti meg; aki vette magának a bátorságot, levált a narratíváról és csekély reflexióval a vázlatos történetre az utóbbi évek talán legeredetibb mozgásanyagával lepte meg elsősorban magát a győri társulatot.
Sansano fiatal kora ellenére már nem pályakezdő alkotó: az utóbbi években számos amerikai (BalletMet, Luna Negra Dance Theatre) és európai (Ballet Carmen Roche, Passerelles, Abodance Company) kortárs táncegyüttessel dolgozott együtt, míg saját társulata, a 2002-ben alapított Proyecto Titoyaya idén nálunk is bemutatkozott. Sansano korábban tagja volt a madridi Nemzeti Balett társulatának, majd három évig táncolt a Holland Táncszínház junior csapatában, az NDT II. számára 79 42 17 címmel 2005-ben koreográfiát is készített. Ez az iskola hagyta talán a legmélyebb nyomot táncalkotói gondolkodásán.
Az első felvonásban a szinte teljes balettkart foglalkoztató ’entreé’ még neoklasszikus „bemelegítés” az anyagerős, jelentésnélkülisége ellenére is közlékeny, a szimultán vagy egymást követő, kisebb és nagyobb lélegzetű variációk előtt. A darab zenei szerkesztése ugyan rapszodikus, és ennek következtében az átmenetek sem mindig zökkenőmentesek (Hécz Péter világítása is inkább tördel, mint összeforraszt), az akadémikus alapokról elrugaszkodó mozgásanyag mégis innovatív, dinamikus, helyenként egyenesen magával ragadó. A második felvonás nagy, lüktető csoporttánca ötletesen játszik a mozdulatok és a tér viszonyával. Sóthy Virág (Josefa) szólója és a rá következő duett mind formai, mind előadói szempontból remekbe szabott. Sóthynak még azt is elhiszem, amit a librettónak nem, hogy ő az egyedüli, aki elcsábíthatja a magának való, morózus férfit. A társulat szinte vért izzad, de kiállja a próbát. Odaadó, fegyelmezett munkájuk minden dicséretet megérdemel.