Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

A NOSZTALGIA HÁNYTAT, MINT EGY ASZTAL PIA

Kilencvenizmus – Vissza a 90-es évekbe!
2015. júl. 11.
Volt egy évtized, amikor semmit se kellett csinálni, egy hotelban laktunk, sokat tévéztünk, szociális életet éltünk, mindig volt meleg ebéd, de nem nagyon kellett mosogatni. Én is jól éreztem magam a kilencvenes években. PUSKÁS PANNI KRITIKÁJA.
A Kilencvenizmus nagyon izgalmas koncepciójú könyv: öt fiatal felnőtt beszél benne a kilencvenes évekről szerzett személyes tapasztalatairól. Aki kérdezi őket, az a Dr. Szentmihályi Károly pszichológus, aki a méltán emlékezetes, ám ma már nem túl népszerű Bravo Magazin Szex, szerelem, gyengédség rovatában foglalkozott a kamaszok ügyes-bajos problémáival. A könyv dizájnja – elején a ciklámen színű walkmannel – pedig annyira megnyerő, hogy igyekszem elvonatkoztatni attól az éles visszhangokat kiváltó és nem éppen rokonszenves interjútól, amelyben a kötetben szereplő Békés Márton mond furcsa dolgokat Budapestről és a rozéfröccsről.
 
Remek dolognak találtam azt is, hogy itt nem öt budapesti beszél – bár jelenleg ott laknak már mindannyian -, hanem közülük négyen vidéki városokban élték át a tárgyalt évtizedet. Így Békés Márton Szombathelyről, Dobos Csaba Mosonmagyaróvárról, Kollár Dániel Győrről és Sápi Zsófi Debrecenről mesél, Böszörményi Nagy Gergely pedig egyedüliként képviseli a fővárost. Kicsit rögtönzöttnek tűnik egyébként a merítés, hiszen főleg a nyugat-magyarországi régió képviselteti magát itt, szívesen olvastam volna például Pécsről, Szegedről, Nyíregyházáról is.
 
Tartozik mind az ötükhöz egy-egy nagyon személyes várostérkép. Ezekből a térképekből nem azt tudjuk meg, hogy hol bandázott és bulizott az említett városok fiatalsága akkoriban, hanem egyéni történetek színhelyeivel találkozunk. Én például nemcsak, hogy Győrben laktam, mint Kollár Dániel, hanem ugyanabban a Marcalváros nevű paneldzsungelben, de ha térképet kéne rajzolnom az akkori Győrről, biztosan egész másképp nézne ki, mint az övé. Az ő agyonmitizált Marcalvárosa ugyanis (korábban: Kun Béla lakótelep) nekem leginkább egy olyan hely volt, ahova hazamentem aludni buli után.
 
A mitológiagyártás egyébként is nagyon jellemző a könyvre: mintha végig azt sulykolnák az elbeszélői, akik egyúttal szereplői is saját történeteiknek, hogy a kilencvenes években a világon minden jobb volt, mint most. Színes, játékos évtizednek tartják, ami 2000 után elkezdett kifakulni, sterilizálódni, az érték szerintük értéktelenségbe fordult. A gondolat demagóg jellegében a kelleténél többször véltem felfedezni olyan nyugdíjasok sopánkodását, akik a kádári idők boldog tudatlanságán nosztalgiáznak. Generációnk hibáit pedig az Európai Unión és a szüleink generációján kérik számon. „A vakvágányok nagy része onnét indul, hogy gyerekkorunkban azt verték a fejünkbe, hogy örökké bővülni és fejlődni fog körülöttünk minden” – mondja Kollár Dániel, amiben Böszörményi Nagy Gergely és Békés Márton is megerősíti. A felelősség eltolása tipikus generációs problémánk – tenném hozzá halkan.
 
Megmosolyogtatott és elborzasztott a Nem voltak még páva-fiúk című fejezet is, ahol a könyv négy férfi beszélője a patriarchális családmodell (általuk vélt) felbomlásán búsong. Megállapítják, hogy a az elmúlt évtizedek sok válása miatt a fiúgyerekeket nők nevelték fel, ezért az utánunk következő generációk egyre inkább elnőiesedtek. Állításukat két film férfiképének összehasonlításával igazolják: oppozícióba állítják a Rambo és a Twilight férfiképét, ami már csak azért sem stimmel, mert a két film műfaja is tökéletesen eltér egymástól: előbbi akciófilm, míg utóbbi kamaszlányoknak szóló romantikus mozi. Békés Márton aztán felhívja arra a figyelmet, hogy a történelemnek vannak erős, férfias korszakai és nőiesek is: itt egymással szembeállítja a román kort és a rokokót. Ez egy olyan pont, ahol eszembe jut, hogy szívesen építenék egy időgépet Békésnek, visszarepíteném a román stílus korába, aztán szilánkokra törném a gépet, hogy maradjon is ott, és érezze jól magát. Jellemző az is, hogy a könyv egyetlen női hangja, Sápi Zsófi az egész fejezet alatt tanácstalanul hallgat, majd a végén bizonytalanul hozzáteszi: „mondjuk a férfiak szeretnek mindig egy kicsit kényelmesebben lenni, ami persze érthető, és ebből a kényelemből valahogy ez lett…”
 
A legpokolibb viszont az utolsó fejezet, ami az Amikor nem leszünk címet viseli. Itt a srácok könyörtelenül lerántják a leplet halódó digitális társadalmunkról. A vezetékes telefon biztonságosságát szembeállítják a mobiltelefonok bizonytalanságával, a szabadban való játékot a számítógépes játékokkal, és felhívják a figyelmet a folyamatos képernyőbámulás káros élettani hatásaira is. „Csak fel kell tenni a kérdést, ha egyszer elmegy az áram, akkor hová lesz ez a világ?” – mondja Békés Márton, nem riadva vissza a felvetés túlzott pátoszától. Sápi Zsófi pedig kedvesen próbálja elmagyarázni a jövő technikai újításaitól rettegő fiatalembereknek, hogy nem kell félni, mert a gőzgép feltalálása ugyanilyen dilemmákat váltott ki az emberekből.
 
Szívesen olvastam volna egy izgalmas könyvet, melynek segítségével kicsit közelebb kerülhetek a kilencvenes évekhez, de a szöveg sajnos nem okozott túl sok meglepetést. Közhelyes lajstromozása ez annak, amit már amúgy is tudtam az évtized popkultúrájáról, hiszen én is gyerekként vettem benne részt, emlékszem a felsorolt filmekre, játékokra, a videótékákra, és engem is szíven ütött, amikor Antall József halálakor egy nagyon izgalmas jelenetnél szakították meg a Kacsameséket, aztán soha nem tudtuk meg, mi lett Dagobert bácsi elsüllyedt fagyiszállítmányával. De mindez csak üres nosztalgia, ami nem alakítja a kilencvenes évekről folytatott diskurzust, még csak arra sem világít rá, miért lenne fontos beszélni, gondolkodni az évtizedről. Egyedül az a demagógia volt képes meglepni, amivel kortársaim a világ felé fordulnak. Igen, szuper volt a kilencvenes évek, pompásan éreztem magam akkor, de azért látjuk színesebbnek és játékosabbnak, mint a többit, mert akkor voltunk gyerekek. Ezt az apró tényt nem szabad reflektálatlanul hagynunk. Felteszem, akik most kicsik, azok a kétezer-tízes évekre gondolnak majd hasonló nosztalgiával, bár közben remélem azt is, hogy ez a fajta, a jelenre és a jövőre nézve destruktív nosztalgia idővel eltűnik.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek