Amy – Az Amy Winehouse-sztori
2015.07.08.

Eltékozolt tehetség, önsorsrontó narkós celeb, öntudatos dzsesszénekesnő, stadionokat megtöltő gátlásos popsztár, a körülmények és a rossz társaság áldozata? Mindez együtt Amy Winehouse az életéről szóló Amy – Az Amy Winehouse-sztori című dokufilm szerint. HUNGLER TÍMEA KRITIKÁJA.

A brit rendező, Asif Kapadia már a brazil F-1 pilótáról, Ayrton Sennáról készített dokumentumfilmjével (Senna) bizonyította, hogy istenadta tehetsége van a műfajból adódó vegyes érzések, sokféle igazságok közvetítéséhez, és nincs ez másképp az Amy című mozija esetében sem. 

Okosabbak a játékidő végére biztosan nem leszünk ¬– nem tágítják hála istennek a fejünket levonandó, iskolás tanulságokkal –, de a kétórás érzelmi hullámvasút mindenképpen garantált: ez a film egyszerre bájos, sokkoló, életvidám, kínos, fájdalmas, vicces, dühítő, drámai és lélegzetelállítóan szuggesztív. Pont, mint a címszereplője, Winehouse volt. Merthogy az Amy című dokufilm alapján bizton állítható: az énekesnő ilyen volt. Winehouse az, aki megírta nagy kedvencemet, az In My Bedet, vagy a szuperslágert, a Rehabot, és úgy dolgozta fel a The Zutons Valerie-jét, hogy az fényévekkel jobb lett, mint az eredeti; de ő volt az is, aki totál részegen hátat fordított a közönségének Belgrádban, vagy a paparazzók legnagyobb gyönyörűségére vérfoltos balerinacipőben flangált London utcáin.

Kapadia rengeteg archív anyagot, koncertfelvételt és interjút, home videót nézett végig a filmjéhez, hogy aztán a legbeszédesebb részleteket kiválogassa közülük; emellett egészen zseniális és megrázó hangposta-üzeneteket használt fel a képei aláfestéséhez – az utóbbiakon gyakorta Winehouse dalszövegei kiírva is megjelennek az életrajzot és az eseményeket illusztrálandó. A rendező a gyerekkori barátok, a zenésztársak visszaemlékezéseit is elsősorban a hangsávba szerkesztette – „beszélő fejeket” csak akkor látunk, ha ezek tényleg fokozzák a hatást: megfizethetetlen például, amikor a férj, Blake Fielder-Civil minden önirónia nélkül közli, hogy a jövővel nem lehet gondja, hiszen jól néz ki, és jól öltözködik. 

Jelenetek a filmből
Jelenet a filmből
A film egyébként lineárisan haladva az időben a „csillag születik” klasszikus dramaturgiáját követi. Amyt 14 évesen látjuk először egy home videón, amelyen a Happy Birthdayt énekli egy barátnőjének, hogy aztán végignézzük rövid karrierjének és életének tündöklését és a bukását. Kapadia elkerüli, hogy mitológiai magasságokba emelje a hősnőjét (a bűvös és elátkozott 27-es számra egyetlen utalás sincs például a filmben), amit azzal ér el, hogy megmutatja nekünk a nagyon is sokféle Amyt. Igen, drogos volt és alkoholista, akin élősködött a férje, az apja és a bulvármédia, és már az indulása sem volt az igazi, hiszen a szülei elváltak, ráadásul még az sem tűnt fel a családjának, hogy bulimiás, de ő maga is felelős volt a sorsáért: mondhatott volna sokszor nemet, amikor igent mondott, maradhatott volna füstös klubokban fellépő dalszerző-dzsesszénekesnő. Egészen elképesztő például, hogy milyen összeszedett és magabiztos, amikor zenéről esik szó (az egyik jelenetben elég csak az arcára nézi, és máris tudjuk, mit gondol kolléganőjéről, Didóról; de az is emlékezetes pillanat, amikor egy díjkiosztón az egyik zenésztársától megkérdezi, hogy a What Goes Around Comes Around című Justin Timberlake-számnak tényleg ez volna-e a címe).

A filmet persze, ahogy az időben haladunk előre, egyre rosszabb nézni, hiszen Kapadia nem hallgat el semmit, ráadásul a történet végét is jól ismerjük. Nem csámcsog viszont egyáltalán Winehouse leépülésén, vagyis jó érzékkel találja meg a helyes arányt a szárnyalás és a mélyrepülés között – igaz, az a bensőséges, már-már barátságos hangvétel, ami eleinte a filmet jellemzi, egyre inkább tűnik tolakodónak, ahogy a címszereplő lába alól kezd kicsúszni a talaj. Az elragadtatottságtól jutunk el így a tehetetlenség érzéséig – osztozva az utóbbiban a gyerekkori barátokkal, akik végül, hozzánk hasonlóan (igaz más motivációból) csak szemlélőivé váltak az eseményeknek.  

Persze, mint minden filmes, a képek szerkesztésével, az időrenddel, a vágással, a zenék összeválogatásával Kapadia is manipulálja érzelmileg a nézőjét, de ahogy nincs szó arról, hogy szentté vagy mártírrá avatná Amyt, vagy a sorsnak kiszolgáltatott áldozatként mutatná be őt, az sem igaz, amit az énekesnő apja, Mitch önmagáról állít, hogy szándékosan rossz színben tűntetnék fel őt. A film képei önmagukért beszélnek: a papa egy egész stábbal a háta mögött érkezik meg Saint Lucia szigetére, ahol a lánya épp tisztulni próbál, majd bazári majomként mutogatja a turistáknak, és jobban izgatják a leszervezett koncertek is, mint Amy egészsége. Ha nem is ő a patás ördög a narkós férjjel, Blake-kel egyetemben, aki Winehouse-t megismertette a heroinnal, abban biztos mindketten nagyban közrejátszottak, hogy rossz döntések születtek, és a mese végül rosszul végződött.