Alapállása és célja többnyire az a bölcs belátás, miszerint az ismeret jelenheti a leginkább hatékony – a harciasság és az újraértékelési kényszer zsákutcáit elkerülő – rehabilitációt. A Sziget-mozgalom és annak fóruma, az 1935-1939 között három számot megért Sziget folyóirat elsősorban Hamvas Béla, illetve a mítosz- és valláskutató Kerényi Károly nevével fémjelezhető, de vonzáskörébe, szerzőgárdájába tartozott Németh László és Szerb Antal is. A társadalomból időlegesen „kivonuló”, a konzervatív értékrendet képviselő Akadémiával vagy a Kisfaludy Társasággal szembeforduló „szigetesek” új szellemi elitnek, a szónak szinte az eredeti, vallási értelmében vett „szektának” tekintették magukat, akik a „szellemi ember vátesz-szerepét”, egy „új magyar idealizmus” küldetéstudatával pedig a társadalom, a közösség megújításának szükségességét próbálták meg írásaikon, magatartásukon keresztül közvetíteni és megélni. A mozgalom fő erővonalait az antik görögség kultúrájának rendkívül összetett, elsősorban szellemtörténeti-metafizikai jellegű megközelítése, a hagyomány történeti jellegének a felszámolása, vagy a kötetben gyakran visszatérő kifejezéssel, a „göröggé levés” programja adta.

Szántó F. István: A hüperióni hang

Ez az ideológia, eszmetörténeti célkitűzés – legalábbis annak számunkra és a jelenből elérhető formája – természetesen nem valósulhatott meg az irodalmi-értekező műfajok alkalmassá tétele, radikális átformálása nélkül, s akár Hamvas, akár pedig Kerényi a nyelvi kísérletezés terepének is tekintette a folyóiratot, de Németh László regényfelfogásában is kimutathatóak a Sziget-kontextus nyomai: „a lap sajátos arculatát az teremti, hogy benne kulcsszerepet játszó Kerényi olyan tudós, aki szépirodalommal, Hamvas olyan író […], aki a tudománnyal kacérkodik”, Németh szerint pedig – a mozgalom fő területéhez, a mítoszértelmezéshez kapcsolódva – a modern regény legfőbb újdonsága a mítoszok újrafelfedezése.

A folyóiratban kimunkált esszé poétikai jellemzőinek a feltárása, a Kerényi-féle „filológiai esszé” vagy Hamvas úgynevezett „nem-irodalmi” esszéinek a komplex értelmezése adja Szántó F. István könyvének legizgalmasabb vonulatát. A Hérakleitosz-fordítás és -filozófia Hamvasra gyakorolt hatásának vizsgálata például olyan, valóban revelatív erejű megállapításhoz vezet a Hamvas-esszé jellegével kapcsolatban, miszerint „Hamvas a paradoxonra épülő hérakleitoszi létszerkezetet autentikusan megszólaltató poétikai szerkezet létrehozására tesz kísérletet” görög tárgyú írásaiban. Nyilvánvaló, hogy Szántó F. aprólékos értelmezéseinek hátterében rehabilitációs szándék és befogadási javaslat is húzódik, hiszen ezáltal a folyóiratot és – itt már – Hamvas munkásságát érintő kortársi (Fejtő Ferenc, Lukács György, Szentkuthy Miklós), majd pedig hosszú évtizedekig a hivatalos intézményrendszer felől érkező kirekesztő vádak (ellentmondásos, bonyolult, irracionális, művészi és filozófiai egyszerre stb.) minősülnek nem tudományos értékítéletté, hanem sokkal inkább a politikum által (is) meghatározott tudománytörténeti kérdéssé. Hamvas „poétikus metafizikája”, a „Hamvas-paradigma” és esszé attól lesz egyedi, s ezáltal a hagyományos diszkurzív séma alapján nehezen befogadható, mert a szövegek nem „bekezdésről bekezdésre megvilágosodó és rögzítetté váló fogalmi elemek felhasználásával” íródnak, illetve szándékoltan ütköztetnek egymásnak ellentmondó fogalmakat, s így az olvasó is arra kényszerül vagy pontosabban: elfoglalhatja azt a pozíciót az olvasás-befogadás aktusában, ahol/amiben egyszerre mutatkozik meg a létezés maszk-jellege és mögötte a „minden Egy” ontológiai azonossága.

Ez a módszertani, poétikai elv természetesen korán el is választja majd egymástól Hamvast és Kerényit, a kezdeti kapcsolat hamar felbomlik, s Hamvas már nem publikál a folyóirat utolsó számában. A wilamowitzi-wolfi, lényegében történészi fogalomkészlettel („filológiai esszé”) szemben az erőteljesen művészi, a mitológiát is az esszé nyelvébe asszimiláló, a hölderlini-nietzschei paradigmát követő Hamvas szerint Kerényi ugyanis nem értette meg a mozgalom szakrális jelentőségét: „Leírtam A magyar Hüperionban, amelynek tárgya a heroikus görög-pogány kísérlet az új magyar közösség megteremtésére. Hőse Kerényi Károly és én. A körénk gyülekező fiatalok igénye feljogosított arra a kérdésre, hogy miképpen lehet szakrális eszközökkel megteremteni a közösséget és ezzel egy egész népet a romlás útján megállítani. […] Kerényi azonban önmagát a kör közepébe helyezte, és iniciátornak tüntette fel magát, nemcsak vezérnek, hanem középpontnak. A törekvés itt bukott meg. A helyzet súlyosságát tetézte, hogy nem vette észre, mi történt. Nem vette észre a törekvés szakrális voltát” – emlékezik vissza és értékel Hamvas évtizednyi távolságból.