Who Am I - Egy rendszer sincs biztonságban
2015.07.08.

Baran bo Odar filmjének már a címe is vészjósló látleletet ígér az informatika uralta korunkról, ám a cselekmény becsapós thrillerbe fordul, ami nem válik előnyére. CSIGER ÁDÁM KRITIKÁJA.

A Who Am I - Egy rendszer sincs biztonságban hármat nyert el a Német Filmakadémia idei díjaiból. Vágás, hang, látvány - technikai kategóriák, és nem véletlenül. Ami a képet és a hangot illeti, e film akár Hollywoodban is készülhetett volna jóval nagyobb büdzséből. Az összképet viszont alaposan lerontja, hogy Baran bo Odar író-rendező alárendeli a tartalmat a stílusnak. 

Pedig az alapkoncepcióban van fantázia. A cím a hacker főhős karakterére utal, és azért találó, mert a történet rendhagyó identitás-drámává kerekedik, ami ráadásul társadalomkritikus üzenetet is közvetít. A hős egy született vesztes, aki az informatika és az internet világába menekül frusztrációi elől, ott kezd új és anonim életet. A virtuális világban igyekszik sikeressé és híressé válni, ha már a való életben nem sikerül. Miután már-már kivonult a társadalomból és elrejtőzött az anyagi világ elől, csak még jobban vágyik a reflektorfényre, innen pedig egyenes út vezet a kiberbűnözéshez. Hamis, eszképista és jellemromboló identitást épített fel magának.

Társadalomkritikában a direktor ennél ugyan nem megy tovább, azonban az ötletekből ezzel még nem fogyott ki. A hacker miliőt például találóan drámásítja különféle zsánerekkel. Az egyik ilyen műfaj a napjainkban roppant divatosnak számító szuperhősös fantasy. A filmet hangalámondással narráló protagonista saját előéletét a szuperhősök háttértörténetéhez hasonlítja. Szerinte minden képregényhős gyerekkora tragikus, legyen az Superman, Batman vagy Pókember. Mivel a nagymamája nevelte fel, könnyedén tudott azonosulni héroszaival, és más vágya sem volt, mint valódi szuperhőssé válni. Különleges képessége eleinte kimerült a láthatatlanságban (mivel mindenki levegőnek nézte), de idővel rátalált fegyvernemére, mégpedig az informatikában. Nappal pizzafutár, éjjel virtuóz hacker. Informatikusi tehetsége már-már hús-vér szuperhőssé változtatta, szinte varázserőt kölcsönzött neki, hisz egy hacker előtt lehetőségek tárháza nyílik meg. „Egy rendszer sincs biztonságban”, ahogy az alcím szól. Eljött a kockák, a geekek ideje: számítógépesített világunkban egy hacker azt manipulál, amit nem szégyell. Kivéve az embereket, de ahogy hősünk mentora vallja, minden rendszerben a hús-vér személyt a legkönnyebb átverni.

Jelenetek a filmből
Jelenetek a filmből
Ezzel pedig el is érkeztünk a film további zsánereihez, ezek a heist, illetve a krimi-thriller. Előbbiben a cselekményt egy-két rablás vagy betörés szervezi, amit a jelen filmben is bőven látni. A főhős ugyanis egy hacker csapat tagjává avanzsál, akik heccből és politikai protesztként törnek fel rendszereket: meghackelnek többek közt neonácikat, gyógyszergyárakat és az utánuk nyomozó szerveket is. Ami pedig a krimi-thrillert illeti: vérszemet kapnak, és belekeverednek a hatóságok és a rejtélyes identitású hackerekből álló kibermaffia halálos játszmájába. A direktor ráadásul némi kritikával is illeti filmje műfajait, elég arra gondolni, hogy a protagonistát a szuperhősök iránti rajongása viszi a bűn útjára. A film erényei azonban ki is merülnek az ötletes alapkoncepcióban. 

A fináléban kapunk például egy nagy végső revelációt, ami ugyan logikusan következik a kiinduló szituációból és szőrszálhasogató aprólékossággal vezették fel (már a nyitánytól), mégsem írhatjuk az alkotás pozitívumai közé. Ugyanis kínos lenyúlása egy ‘90-es évekbeli kult-klasszikus nagy csavarjának, amiért a direktor úgy igyekszik bocsánatot kérni, hogy egy poszter felmutatásával hivatkozik a koppintott filmre, valamint hosszasan és szájbarágósan magyarázza a bizonyítványát (narrátorán keresztül).

Az ominózus fordulatot csak egy lelkes amatőrök által összebarkácsolt rajongói filmnek lenne könnyű megbocsátani, ráadásul nem ez a finálé egyetlen hibája. A direktor úgy halmozza a csavarokat, mintha Christopher Nolant vagy M. Night Shyamalant akarná überelni, miközben már e két rendező túlspilázott stílusa is lejárt lemez egy ideje. Meg kell hagyni viszont, a film rászorul a bombasztikus zárásra, mivel a drámaírás követelményeinek csak módjával felel meg, így katarzist is hiába várunk. A cselekménynek alig van bonyodalma: kíváncsiságunkat csupán annyi tartja életben, hogy szeretnénk tudni, hogyan jutott el hősünk abba a rendőrségi kihallgató szobába, ahonnan a történetét meséli, illetve hogy mennyi igaz a vallomásából. Ha nem számítjuk a két idősík közti oda-vissza vágást, a történet bonyodalma kimerül annyiban, hogy hősünk találkozik későbbi hacker mentorával, ami viszont egy teljességgel esetleges, véletlenszerű esemény, hisz nem a világháló, hanem a közmunka hozza össze őket.

A képek forrása: mafab.hu
A képek forrása: mafab.hu
Egy hacker csoport felemelkedésének és bukásának lehetünk tanúi, és ez a történet túlságosan nagyívű, nagyregényes ahhoz, hogy dramaturgiája képes legyen szinten tartani a nézői érdeklődést. Mintha egy dokumentumfilmet látnánk az Anonymous-ról, csak épp annak fő előnye, a hitelesség nélkül. A direktor pedig ahelyett, hogy elmélyítené filmje társadalom- és műfajkritikáját, inkább a ‘90-es évek jól bevált kliséihez nyúl. Minimum féltucat kultmozi juthat eszünkbe munkájáról, és az is sokatmondó, hogy a filmbeli hackerek gyakran ősrégi trükkökkel (hazugsággal és színészkedéssel) jutnak át a biztonságiakon, ezek a szcénák pedig akár egy félszáz éves klasszikusból is származhatnának.

Ezekért a hátulütőkért nem kárpótol sem a hang, sem a kép, sőt a hiperaktív tempóra is épp azért van égető szükség, hogy pörgősnek éljünk meg egy valójában lassú, epizodikus és ritkán izgalmas cselekményt. Az alkotóknak sikerült ugyan friss, aktuális témát találniuk, de a filmkultúra univerzumában alig tudtak újat mondani. Pedig lehetőségük volt rá: a heist műfaj csoportosan elkövetett rablása szép metafora lehetne a mozicsinálásra, azon belül a kasszarobbantó közönségfilm készítésére, a hacker tematika pedig a mozgókép digitalizálódására, egyben virtualizálódására is rímel.
 
Szerző: Csiger Ádám