Terminator: Genisys
2015.07.03.

Új a koncepció, úttörő a digitális technika, mégis a régi lemez pörög az ötödik Terminátor-filmben. A gép öl, az ember lázad, a nagypapa viccelődik. SOÓS TAMÁS KRITIKÁJA.


A Terminátor-filmeket sok mindenért lehet csodálni. A ’84-es eredetit mindjárt azért, mert James Cameron centekből forgatott akcióscifi-klasszikust, ami a nem létező elvárások és büdzsé miatt még B-filmesen pofátlan lehetett: csatakos hangulat, néma akciózás, rémálomszerű sztori. A ’91-es másodikat pedig azért, mert mindezt jobban és szórakoztatóbban csinálta utána, végletekig érlelt és feszített akciójelenetekkel, vicces Terminátorral, és mindig jókor megszólaló Guns N’ Roses-slágerekkel. Ha csak futólag, de illik megjegyezni a filmtörténeti erényeket is, a kiborgoknak teremtett divatot, a „Terminátor 2 nélkül nem lenne Mátrix se” szlogeneket, és a tagadhatatlan tényt, hogy „az Osztrák Tölgy” a Terminátorban találta meg a tökéletes karakterét, hiszen ott valóban egy fadarab érzelmi intenzitását és keménységét kellett hoznia.

Közben pedig a szériának úgy sikerült kibekkelnie három évtizedet, négy (most már öt) filmet és ugyanennyi robot–ember világháborút, hogy semmit, de tényleg semmit nem gondolt ember és gép kapcsolatáról. A gépek öntudatra ébredése és lázadása mögötti „csak mert” logikát persze könnyű volt megbocsátani, mert az első két Terminátor-film még igazi mozi volt, sok-sok vizuálisan felejthetetlen jelenettel. Ezért még azt is el lehetett nézni a franchise-nak, hogy ugyanazt a sztorit mondja el újra meg újra meg újra. Olyannyira, hogy amelyik eltért a szabványtól (a 2009-es Megváltás), az csúnyán meg is bukott.

Már csak azért sem árt megjegyezni, hogy a Terminátor-filmek (nem is annyira) burkolt remake-jei egymásnak, mert az új éppen ezzel játszik el. Ha egyébként is mindig ugyanazokat a motívumokat gyártották újra, miért ne lehetne a (film)történelem ismétlődését és az attól való eltérést a történet mozgatórugójává tenni? A Terminator: Genisysnek ez a fő truvája – és sajnos az egyetlen. Újrajátssza az első két film cselekményét, csak éppen mindent kizökkent a helyéről.

A Skynet, az emberiség elpusztítására törő szuperszámítógép most is visszaküld 1984-be egy Terminátort, hogy az végezzen az emberi ellenállás vezetőjének, John Connornak az anyjával, John pedig újfent utána küld egy embert, Kyle Reese-t, hogy megakadályozza ezt. Hirtelen nemcsak a nyolcvanas évekbe, de egyenesen az első filmbe csöppennünk. A fiatal Schwarzenegger (a digitálisan átfazonírozott ausztrál gyúróember, Brett Azar) odamegy három punkhoz, hogy elvegye a ruhájukat, de felbukkan mögötte az öreg mása (a digitálisan kicsit visszafiatalított osztrák gyúróember, Arnold Schwarzenegger), és összecsap vele.


Innentől pedig borul a Terminátor-filmek idősíkja, a világnak nem úgy és nem akkor lesz vége (már ha egyáltalán), robotgyilkosból nemcsak egy, de több is akad, és a Skynet sem atomtámadással, hanem egy okostelefonokra kalibrált applikációval csap le az emberiségre. Az öt filmnyi időutazás és világmentés ellentmondásainak részletes kimagyarázását ezúttal a filmre és a brit tudósokra hagynánk, a lényeg, hogy a megmentendő Sarah Connor itt már a film elején jól képzett, túlélőmániás akciófigura, az elszánt Kyle Reese értetlenkedő naiva, Guns N’ Roses helyett pedig Ramones szól, méghozzá a derűsen dekadens I Wanna Be Sedated.

Csak a Terminátor marad a jó öreg T-800-as: Schwarzenegger tényleg idős – a géptestre húzott emberbőr is öregszik, ugyebár –, és nagyjából Az ítélet napjából ismert, két shotgun-töltés közt egysorosokkal lövöldöző apafigurát szállítja. Csak most nem a kis Johnnak, hanem a mélynövésű Sarahnak a pótapja, mert valaki (hogy kicsoda, az nem derül ki a filmből) 1984-nél korábbra időutaztatta, hogy megmentse és felnevelje a kis Connor-lányt. Az önkényességen könnyű, de nem érdemes kiakadni, ugyanis épp ez az idősík-kavarós DJ-hozzáállás a legszórakoztatóbb a Genisysben, mellyel az első két film ikonikus jeleneteit és figuráit mixelik össze és rendezik új történetté. A nyolcvanas-kilencvenes évekbeli klasszikusait fosztogató Hollywood akut nosztalgiájának kreatívabb kiadása ez: az önmagával pofozkodó Arnie, a teljes repertoárját öt percbe sűrítő T-1000-es (a nyúlós, alakváltoztató robot a kettes filmből), és az ügyesen ismételt Schwarzenegger-gegek a grimaszmosolytól az ikonikus egysorosokig („Visszatérek!”).


„Ugyanazt, másképp” – szól Hollywood krédója, és tudják a Terminátor-producerek is, hogy feléjük arra épül a folytatás- és remake-készítéstől a zsánerfilmezésig minden, hogy duplán, a régire való ráismerés örömével és az újdonság felett érzett meglepetéssel is lekenyerezik a nézőt. Itt is próbálkoznak valami hasonlóval, okostelefonra aktualizálják a világégést, és kiforgatják azt, amit még ki lehet (vigyázat, már a trailer is spoilerez), de ez mit sem segít, ha saját kútfőből nem születik érdekes ötlet. Az akciómaratonokat kötelező körként futják, a szerepeket pedig majdnem olyan rosszul osztják ki, mint A gépek lázadásában (többségükre karaktert sem érdemes pazarolni, de Emilia Clarke is maradhatott volna a Trónok harcában: fájó, de hiányzik belőle Linda Hamilton már-már pszichopata elszántsága és anyai dühe). A Terminátor mitológiája és Arnold aranyköpés-szótára sem bővül érdemben, a második félidőre csak a robotpilóta marad, a kierőltetett szerelmi szál, a tizenkettő-egy-tucat látványosságok, meg néhány, humort hiányoló pátoszdialóg.

Három pozitívumot mégis a Genisys számlájára írnánk: a fiatal Schwarzeneggert, mert egészen élethűre sikerült pixelezni az arcát és pumpálni az izmait. Az idős Schwarzeneggert, mert jól áll neki az öregség és az ehhez kapcsolt poénok. És a fiatal Clarke meg az öreg Schwarzenegger kettősét, mert az akciófilmtörténet talán leghumorosabb, legkedvesebb apa-lány kapcsolata az övék. És persze, bónuszként, a jó szándékot, hogy ne csak fantáziátlanul újrázzák, hanem fel is rázzák az eredeti filmeket. A Cameron-klasszikusokkal szórakozó első negyven perc van annyira élvezetes, hogy a magunk részéről kibékülnénk vele, ha Hollywood mostantól nem remakelné a régi filmjeit, hanem ilyen öntudatosan nyomna egy restartot rajtuk. Előbb vagy utóbb jól fog sikerülni – és akkor nem csak a digitális arcplasztika terén szabadalmaztatott úttörése miatt emlékezhetünk majd a Genisysre.
 
Szerző: Soós Tamás