Ferencz Győző és Nagy Zsejke közös munkája nyomán nagyon fontos dokumentum jelent meg 2014 decemberében, a Jaffa Kiadó gondozásában Radnóti Miklós életéről. Radnóti Miklósné Gyarmati Fanni kötete azonban jóval több, mint lábjegyzet a nagyszerű költői életműhöz: amellett, hogy gazdagítja a versekről – köztük a legnagyobbakról is – meglévő ismereteinket, hihetetlenül sokféle irányba kérdez és vádol ez a szöveg, amely napjainkban is különösen aktuális.

Ferencz Győző nagyszerű utószavában tárgyilagosan összefoglalja a Gyarmati Fannival és művével kapcsolatos legfontosabb tudnivalókat, így mi most eltekintünk ettől, csak annyit jegyzünk meg, hogy ez a zárkózott asszony, aki már 1945 augusztusában, férje halálhírének hallatán hívta és kívánta a halált, nem kevesebb, mint hetven évvel élte túl férjét. Életútja nem kevésbé tragikus, mint Radnótié – a szenvedések özöne őt sem kímélte. Kemény, nagyon őszinte, ám bizalmatlan, kritikus asszony, aki valóságos vádiratot írt mindazon körülmények ellen, amelyek férjét, kétségtelenül korának egyik legkiválóbb magyar költőjét a tömegsírba juttatták. Analitikusan, kegyetlen pontossággal jellemzi közvetlen környezete, illetve a magyar társadalom hibáit, és – mint választott címünkből is látszik – talán saját magával a legkegyetlenebb. Ha könnyen szeretnénk megúszni ezt az írást, elmehetnénk a kettős boldogságuk, majd földi pokoljárásuk bulváros, vagy emberi gyengeségről árulkodó részletei felé. Ez azonban a legkevésbé sem áll szándékunkban: a kötet szellemét árulnánk el, ha magánéleti pletykaforrásként olvasnánk. Hiteles és emberi részletek ezek, de az írás olyan kérdéseket is felvet, amelyekre megnyugtató válaszokat a mai napig sem találtunk, és amelyek máig ható érvénnyel mérgezik közgondolkodásunkat. 

Nagy öröm, ha ennyire őszinte, elfogulatlan könyv kerül napvilágra ma Magyarországon. Ráadásul Ferencz Győzőnek igaza van: a napló írója az évek alatt egyszerű krónikásból érett írószemélyiséggé válik, és ez a folyamat ott zajlik a szemünk előtt. A napok eseményeinek egyszerű leírásai – Genette-tel szólva a kivonatos elbeszélések – után megjelennek a párbeszédek, belső monológok, az oda-visszautalások, sőt szimbólumok is. Veszedelmes ugyanakkor a terep, hiszen ennek az irodalmiságnak ára van: a kezdetben meglehetősen objektív nézőpontot felváltja a szubjektív, konstruált valóság. Nézzük akkor tehát, ki mindenki felelős Radnóti haláláért, és Gyarmati Fanni sorsáért – a mi napló-olvasatunkban!

Felelősek természetesen a németek, nyilván. A fasizmus ezerarcú embertelensége, hétköznapi valósága árad a sorok közül, különösen 1944 késő őszi-téli időszakából, a budapesti ostrom idejéből. Felelősek azonban a magyar nyilasok is: a Radnóti maradványainak megtalálását elbeszélő részletek (1946 augusztusában, pár nappal az eseménysor után jegyezte le őket) világosan mutatják, hogy egyetlen német SS-tiszt mellett négy magyar nyilas hajtotta végre Radnóti és társai kivégzését. 

A magyar történelem következő, szintén embertelen rezsimje, a kommunista diktatúra idején nem volt szabad beszélni a fasisztákkal készségesen együttműködőkről, s az elhallgatásban maga Radnóti is részt vett. „Er springt noch auf”, írja, alkalmat adva majd Örkény Istvánnak, hogy leírhassa, a szemtanú kétségbevonhatatlan tekintélyére támaszkodva: „A gyilkosok nyelve ekkoriban a német volt.” Nos, az is. Meg a magyar, és a többi nem kevésbé („…hisz bűnösök vagyunk mi, akár a többi nép…”). Sebészi pontossággal látja meg imádott kedvesének hibáit, elfogultságait; így már az az epizód is érthető, amely már helyet kapott Ferencz Győző Radnóti-könyvében is: miért vitáztak a költővel barátai 1943 szilveszterén, amikor felolvasta a Nem tudhatom című versét? Talán mert kóros elfogultsággal vádolták hazája iránt, és mikor az eredeti lezárásban Szűz Mária védelmét kérte az országra, különösen felháborodtak, annyira, hogy a költő ezt meg is változtatva, a magyar irodalom talán legszebb sorát hozta létre: „Nagy szárnyadat borítsd ránk, virrasztó éji felleg.” 

Felkavaró a napló Radnóti vallásosságának kérdésében is. Ez nagyon érzékeny téma, ráadásul két irányból is. Itt azt a megoldást választjuk, hogy mindösszesen azt közöljük, amit Gyarmati Fanni naplójából a kérdésről megtudhatunk. Az egyik tábor Radnótit a holokauszt-irodalomhoz sorolja. Ez túlzó álláspontnak tűnik, mivel Radnóti magát katolikus magyar költőnek vallotta, ráadásul művészete sok ponton eltér a holokauszt-irodalomban megszokott jelenségektől. Sietünk hozzátenni azonban, hogy Gyarmati Fanni, aki szintén zsidó családból származott, maga is együtt érzett üldözött hitsorsosaival, saját katolikus kapcsolatait felhasználva mentette őket, jó néhányukat papírokhoz juttatva a nehéz időkben. Ő közelebb állt az izraelita közösséghez, talán nem is hitét, hanem inkább társadalmi kapcsolatait és felelősségvállalását tekintve. 

S ha tovább keressük a felelősöket a házaspár sorsáért, még nehezebb terepre tévedünk. Sík Sándor, aki angyali jóságú alakként tűnik fel a könyvben, s akinek katolikus hithez való közeledésüket köszönhetik, szintén vádolható azzal, hogy hozzájárult a tragédia bekövetkeztéhez. Nem tevőlegesen: kezdettől fogva segítette a házaspárt, ahogyan csak tudta és tehette. Olyan hiteket táplált azonban bennük, amelyek hozzájárultak maradásukhoz: hitet az isteni gondviselésben, amely a jókról itt a földön is gondoskodik. Radnótinét is azzal vigasztalta, hogy az Isten szereti Miklóst, hiszen nagyon jó ember, ezért aztán meg fogja védeni a pusztulástól. Ha nem bíznak annyira az Istenben és az emberi humanizmusban, talán idejekorán, vagy legalább a végső katasztrófa előtt elmenekülnek. Drámai részletekben nem szűkölködik ez az írás, s egyik tragikus pillanatában a katolikus sekrestyések beszélgetéséből azt hallja az elbeszélő, hogy hálásak, amiért bejöttek a németek az országba. Lakonikusan, a maga jellegzetes visszafogottságával, de mérhetetlenül erős iróniával ennyit fűz ehhez: „ez a mi vallásunk”.    

Gyarmati Fanni Sík Sándort tehát nem, de magát Radnótit annál inkább vádolja saját sorsának alakításában: túlságosan humanista volt és polgári, elkerülte a nyílt lázadást. Emigráció, menekülés helyett ragaszkodott az itteni életéhez, különösen könyvtárához, amelyet hosszú évek munkájával gyűjtögetett össze. Önmagát is vádolja a napló írója: nem volt eléggé céltudatos, agresszív, polgári önérzetből nem ment kellő eréllyel Miklós sorsa után, hiszen voltak befolyásos ismerőseik, 1944 októberében, amikor még meg lehetett volna menteni. Vádolja mindazokat, akik saját életüket féltették elsősorban, és kicsinyesen ragaszkodtak megszerzett javaik őrzéséhez, ahelyett, hogy egy-egy könyöradomány helyett komolyan segítettek volna Radnótiékon.

Vádol végezetül ez a könyv szigorú őszinteségével mindenkit, aki tűri, hogy a hatalom azt tegye vele és környezetével, amit akar, mindenkit, aki éppúgy csak a saját érdekeinek védelmével van elfoglalva, kicsinyes önzéssel, mint egykoron az író kortársai. Ma is óriási az írástudók felelőssége. Hajlamosak vagyunk megfeledkezni róla.