Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

ERKÉLY JOBB ELSŐ SOR ELSŐ SZÉK

Léner Péter: Pista bácsi, Tanár úr, Karcsi
2015. júl. 1.
Három színházi arckép. A szereplők útja néha találkozott. Egri István és Marton Endre dolgozott egymás közelében, Egri temetésén Kazimir Károly mondta az egyik búcsúztatót. De igazi találkozóhelyük Léner Péter érzelmektől nem mentes emlékezete. TARJÁN TAMÁS RECENZIÓJA.
A három megidézetthez való, szimbolikusan familiáris kötődéséről így ad számot a szerző: „Ezen a pályán mindenkinek apakomplexusa van. […] Az én apám Marton maradt, még akkor is, ha elvált apaként és elhagyott fiúként nem éltük meg igazán a történetünket. // Nagyapámnak Egrit tekintettem. Ez kisgyerekkoromban kezdődött és az ő haláláig tartott. Karcsi a bátyám volt, aki az apa távollétében, a nagyapával időnként konzultálva foglalkozott és törődött velem – az ő igazsága és természete korlátain belül”. Pszichológus számára érdekes esettanulmány forrása e sajátos „családi” négyszög” – a „fiú”, Léner számára a lehetőleg tárgyilagos, formáltságában mozaikos-esszéisztikus portretizálás alkalma, egyben lehetőség a nem különösebben rejtett önéletrajzi visszatekintés villanásnyi fejezeteinek megírásához. 
Összefüggő szövegegységek alig akadnak a Corvina Kiadó könyvében: a tipográfia által az elválasztásra lefoglalt csillag-jel osztja emlék- és dokumentumképekre, „fotókra”, „képeslapokra” a háromszor kilencven oldalnyi memóriapróbát. Az időrend jobbára lineáris, de lehet megbontott-visszajátszó is, és Pista bácsi, a Tanár úr és Karcsi mellett a Léner önvallomásai, töprengései, rendezéseinek visszfényei ugyancsak az ábrázolási folyamatba szervesülnek. Többnyire lényegszerűen, máskor színezékként. Például: Egri az ezerkilencszáznegyvenes évek végén két dramaturgját, Gyárfás Miklóst és Örkény Istvánt az irodájába zárva – ételt, italt szervírozva – késztette a régóta halogatott, sürgető munka befejezésére. Megcsinálták. „Ezt a módszert én is alkalmaztam egyszer – toldja be Léner –, mérsékeltebb sikerrel”; s elmeséli, miként szögezte saját bezárt szobájában a szép reneszánsz karosszékhez a darabjával adós Csurka Istvánt. Az antik bútor az író alatt összetört, a kéziratlapok szétszóródtak a földön, később a Szék, ágy, szauna mégis megíródott, és a rendező Léner egyik legnagyobb kudarca lett.
Az eddig is ismert forrásokon és megbízható újabb kutatásokon, interjúkon alapuló, arányosan komponált, gördülékeny stílusú memoárt történeti, etikai, szakmai, lélektani tanulságokat is súlyosan hordozó módon teszi egységessé, hogy amint színházi hivatásának gyakorlása főleg külső körülmények folytán lehetetlenné vált vagy végzetesen beszűkült, mindhárom – korábban oly sikeres – művész belebetegedett a kilátástalan állapotba. Egyikük hosszabb, tudathomályosító periódust követően, kettő pedig hamarost, váratlanul belehalt önemésztésébe. Mondhatni: mindhárman tragikusan. A közös mementót az emlékező nem hangsúlyozza túl, nem is csupán a kulturális politika számlájára írja, ám ez a szomorú egybeesés mint megelőzhető – s meg nem előzött – „családi” fátum: mint három figyelmeztető zuhanás mutatkozik.  
Legérdekesebb, legeredetibb fejezet az Egri-fejezet. Martonról, Léner főiskolai osztályfőnökéről viszonylag homogén szakirodalom áll rendelkezésünkre, Molnár Gál Péter, Léner egykori főiskolai osztálytársa könyv-harmadot (Rendelkezőpróba, 1972, Major–Várkonyi–Marton) szentelt neki. Léner Pétertől is kapunk róla új vonásokat, ám a minden bohémiától mentes, kissé színházidegennek és sokszor feszélyezettnek tűnő, nem egy nagyobb közösség vezetésére termett elegáns „civil”, a mindig makulátlan megjelenésű polgári előadás-alkotó jellemzése alapvetően nem változik az eddigiekhez képest, pályájának nyomatékai sem sokat módosulnak. Kazimir alakjának és ténykedésének körvonalazása a legóvatosabb. Az egykori Thália Színház története összetettebb, mint itt olvassuk, s ha Léner ez esetben perdöntő személyessége mellett számba jöhet egy másik, mellékesebb személyesség – az enyém –, azt kell mondanom: mind a fénykorában, teljhatalmában levő, mind a háttérbe, tétlenségbe szorult Kazimirről részben más (pozitív vagy negatív) emlékeket is őrzök, mint a könyv írója.
Visszatérve az Egri-pályaképhez, ennek szubjektivitása (a Léner gyermekkorától kezdve tartó ismeretség, barátság) és objektivitása (a tételes, iratokkal alátámasztott oknyomozás, értékelés) pompásan egészíti ki egymást. Legfeljebb azt hiányolhatjuk, hogy a Dacos ragadványnévvel illetett Egri olykor nem önként és dalolva vállalt pályamódosulásainak háttere nem kapott elég historikus megvilágítást. Mai, fiatalabb színházbarátok számára nem mindig követhető, hogy a vereség miért tűnik legalább döntetlennek (leváltott színházvezetőből főrendező stb.), s a Léner számára máig eleven, ismerős és emlékezetes alakítások, rendezések egyike-másika érdemelt volna még tíz-tizenkét plasztikus mondatot, ügyelve arra, hogy egyes évszámok se mosódjanak el.
A három portré hátsó színpadán sok máig ismert és mára elfeledett figura tűnik fel és tűnik el színházi, színpadi és magánéleti szituációkban. Leggyakrabban Major Tamás. A zseniális-ördögi politikus-művész azzal felel meg a róla élő ítéleteknek és legendáriumnak, hogy Léner csak a konkrét megnyilatkozásokból indul ki – melyek morálisan és célelvűségükben roppant szélsőségesek –, és az olvasóra bízza, hogy például pusztán Egri esetében e sokszor szerepszerű, holott a valóságból, stratégiából és taktikából, öntörvényűségből és megfeleléskényszerből sarjadt gesztusokat, fel- és megszólalásokat, praktikákat és vitathatatlan teljesítményeket: Major az utókorra hagyományozódott démoniságának, eszességének, különösségének, tehetségének jegyeit egymásra vetítse.
„Szüleimtől bérletet kaptam Egri első évadjára [a Vígszínházba] – áll a 46. oldalon. – Erkély jobb első sor első szék. Tízéves voltam [1946]. Helyemről jól láttam a színpadot, a földszintet, az oldalpáholyokat. Annyira megszerettem ezt a látószöget, ahonnan minden engem érdeklő részletet jól láthattam, hogy Nyíregyházán és a József Attila Színházban igazgatóként minden bemutatón – harminc éven keresztül – ezen a helyen ültem. Minden történést tökéletesen láttam a színpadon, a nézőtéren, a kettő egymásra gyakorolt hatását is.” Mintha az író-emlékező Léner Péter is ezen a helyen ülne. Távlattal bíró magasban, de semmitől és senkitől sem messze.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek