Hair / Orlai Produkció
2015.06.30.

Még nem élt, csupáncsak működött a Hair a Mohácsi János által rendezett produkció legelső előadásán. Hol jól, hol rosszul. LÁSZLÓ FERENC KRITIKÁJA.

Radnay Csilla
Radnay Csilla

Mesélik, amikor Leonard Bernsteinnek beszámoltak arról, hogy vázlatok alapján összeállították Mahler 10. szimfóniáját, az erotomán karmesterzseninek mindössze egyetlen kérdése volt: "lesz tőle orgazmusom?" Okkal vagy ok nélkül, de mi valami ilyesmit várunk a Hairtől is: nem professzionális zenés színházi előadást, nem ügyes színészeket és táncosokat, hanem zsigeri, vagy másként fiziológiai élményt. Merthogy a Hair több is, kevesebb is a musical műfajának klasszikus alkotásainál: nemzedéki legenda, egy életérzés/létállapot megtestesülése, a spontaneitás meg a szándékolt hevenyészettség regiszterébe belekomponálva. S mint ilyen, nem reprodukálható, csak esetről esetre újjáteremthető, megváltoztatva a megváltoztatandókat. (Ezt tette amúgy  annak idején Milos Forman filmje is.)

Mindezek ismeretében határozottan ígéretes döntésnek tűnt, hogy Orlai Tibor – feledve a Hippolyt kudarcát – épp a Mohácsi testvérekre bízta az új magyar Hairt. Hiszen tőlük, s a dalszövegeket magyarító Závada Pétertől méltán remélhető volt, hogy eleven és egyszersmind elevenbe vágó előadást hoznak majd létre, s hogy jól ismert szövegkezelési gyakorlatuknak hasznát fogja látni a cselekménnyel gyéren felszerelt „eredeti Broadway musical”. (Kis baki: az eredeti Hair még nem Broadway-musical volt, s ráadásul ez az „eredeti” sem először jár Magyarországon, hiszen Sándor Pál 1985-ben már bemutatta a Budai Parkszínpadon.)

Jelenet az előadásból.
Jelenet az előadásból.

Ám ahogy elindult a bemutató estéje, hamar kiderült, hogy az akcionista szellemű, őseredeti Hair Mohácsiék számára jórészt túlagyalt, ám fájóan önkritikátlan viccelődések terepéül szolgált. A túltömötten is vékonynak ható előadás kínos lassúsággal indult be, s mi tagadás, amikor a színpadról elhangzott a szellemesnek szánt „Szóljatok az Orlai Tibinek”-bemondás, e fölszólításhoz szíve szerint a kritikus is csatlakozott volna. Látszólag paradox, de mégis az történt, hogy a keresetlenséget, a félkész jelleget szinte parancsolóan megkövetelő műnek rosszat tett a tüntető keresetlenség, a túlhabzó dramaturghiány és a próbafolyamat nyilvánvaló befejezetlensége.

S még egy ellenirányú paradoxon: az előadás legkínosabb pillanatait a leginkább kész színészek produkálták. Szabó Kimmel Tamás nyilvánvaló profizmusa, amely oly sok előadásnak vált a javára, Berger szerepében ellene és ellenünk fordult. Szabó Kimmelnek most nem hittük el sem a szerepét, sem azt, amikor bevezetésképpen kifelé beszélt hozzánk. Alakításából így leginkább a perfekt betétszám gyanánt előadott I Got Life maradt meg szép emlékül, ami okvetlenül kevesebb az optimálisnál. Kevésbé kiélezetten, de ugyancsak túlságosan profinak, illetve túlságosan színésznek bizonyult Radnay Csilla és Lovas Rozi is: az előbbi művésznő remek énekhangjával ámulatba ejtette, míg öregasszonyos betétjével búskomorságba taszította e sorok íróját, Lovas pedig kedves, de enyhén túladagolt bájával lépte túl a mértéket. Mátyássy Bence mindvégig bírta rokonszenvünket, tán mert legalább annyira megszenvedni látszott a második rész túlnyújtását, mint mi magunk. Nagy Dániel Viktor nyersesége viszont e közegben egészen üdítőnek tetszett, s még a szerep mögül kilátszó férfiúi önelégültség is helyet talált magának valamiképp a színpadon.

Mátyássy Bence, Szabó Kimmel Tamás. Fotók: Orlai Produkciós Iroda
Mátyássy Bence, Szabó Kimmel Tamás. Fotók: Tiszeker Dániel

Csúnyán torzítanánk azonban, ha nem jeleznénk, hogy már ezen a legelső előadáson is akadt számos sikerült részlet és ígéretes fejlemény. Ilyen volt Bukowski szüleinek szellemes-ügyes megkettőzése, vagy épp az a csapatösszhang, amely tökéletes kétkezi ritmusszekciónak hallatta az előadás résztvevőit. (Az összedolgozás, illetve a színészi összekapaszkodás egyébiránt az előadás többi részének is sokat használhatna.) S bár a színpad nyomasztóan kevés szabad teret kínált számukra, jó volt látni a táncosokat, akik csodálatos módon nem tűntek táncosoknak, s pláne nem ún. musicaltáncosoknak, amiben a szerencsés castingnak éppúgy szerepe lehetett, mint Bodor Johanna koreográfiájának. S összességében pozitív benyomást keltett Závada Péter fordítói munkája is, noha kár lenne elhallgatni a tényt, hogy már rögtön az első számban akadt némi prozódiai ügyetlenkedés, s hogy a csoportos számoknál csak felében vált érthetővé az énekelt szöveg, ami aligha lehet csupán a hangosítás meg az énekesek sara.

Az előadás még nyilván alakulófélben, s persze tudomásul szolgál: az első estén csak a szereplőgárda egyik felét láthattuk a színpadon. De a látott Hair egyelőre még inkább csak lehetőségként körvonalazódott előttünk. Az orgazmus ezúttal elmaradt.

Zene:  Galt MacDermot,  Szövegkönyv:  Gerome Ragni, James Rado ,  Dalszövegek:  Gerome Ragni, James Rado, Závada Péter ,  Rendező:  Mohácsi János,  Játsszák:  Szabó Kimmel Tamás,  Lábodi Ádám,  Radnay Csilla,  Pető Kata,  Lovas Rozi,  Boros Anna,  Formán Bálint,  Mátyássy Bence,  Nagy Dániel Viktor,  Csémy Balázs,  Horváth Szabolcs,  Király Dániel,  További szerepekben:  Bánfi Fruzsi, Hargitai Vera, Tolnai Hella, Zsigmond Emőke, Csillag Botond, Gula Péter, Keresztény Tamás, Róbert Gábor,  Tánc:  Hajdu Anita, Nagy Emese, Pálfi Gabriella, Finta Gábor, Jakab Dániel, Vágási István,  Díszlet:  Khell Zsolt,  Jelmez:  Remete Kriszta,  Koreográfia:  Bodor Johanna,  Zenei vezető:  Kovács Márton, Wagner-Puskás Péter ,  Grafikus:  Csáfordi László,  Producer:  Orlai Tibor,  Koreográfus-asszisztens:  Hajdu Anita ,  Asszisztens:  Skrabán Judit