Radnay Csilla

Mesélik, amikor Leonard Bernsteinnek beszámoltak arról, hogy vázlatok alapján összeállították Mahler 10. szimfóniáját, az erotomán karmesterzseninek mindössze egyetlen kérdése volt: "lesz tőle orgazmusom?" Okkal vagy ok nélkül, de mi valami ilyesmit várunk a Hairtől is: nem professzionális zenés színházi előadást, nem ügyes színészeket és táncosokat, hanem zsigeri, vagy másként fiziológiai élményt. Merthogy a Hair több is, kevesebb is a musical műfajának klasszikus alkotásainál: nemzedéki legenda, egy életérzés/létállapot megtestesülése, a spontaneitás meg a szándékolt hevenyészettség regiszterébe belekomponálva. S mint ilyen, nem reprodukálható, csak esetről esetre újjáteremthető, megváltoztatva a megváltoztatandókat. (Ezt tette amúgy  annak idején Milos Forman filmje is.)

Mindezek ismeretében határozottan ígéretes döntésnek tűnt, hogy Orlai Tibor – feledve a Hippolyt kudarcát – épp a Mohácsi testvérekre bízta az új magyar Hairt. Hiszen tőlük, s a dalszövegeket magyarító Závada Pétertől méltán remélhető volt, hogy eleven és egyszersmind elevenbe vágó előadást hoznak majd létre, s hogy jól ismert szövegkezelési gyakorlatuknak hasznát fogja látni a cselekménnyel gyéren felszerelt „eredeti Broadway musical”. (Kis baki: az eredeti Hair még nem Broadway-musical volt, s ráadásul ez az „eredeti” sem először jár Magyarországon, hiszen Sándor Pál 1985-ben már bemutatta a Budai Parkszínpadon.)

Jelenet az előadásból.

Ám ahogy elindult a bemutató estéje, hamar kiderült, hogy az akcionista szellemű, őseredeti Hair Mohácsiék számára jórészt túlagyalt, ám fájóan önkritikátlan viccelődések terepéül szolgált. A túltömötten is vékonynak ható előadás kínos lassúsággal indult be, s mi tagadás, amikor a színpadról elhangzott a szellemesnek szánt „Szóljatok az Orlai Tibinek”-bemondás, e fölszólításhoz szíve szerint a kritikus is csatlakozott volna. Látszólag paradox, de mégis az történt, hogy a keresetlenséget, a félkész jelleget szinte parancsolóan megkövetelő műnek rosszat tett a tüntető keresetlenség, a túlhabzó dramaturghiány és a próbafolyamat nyilvánvaló befejezetlensége.

S még egy ellenirányú paradoxon: az előadás legkínosabb pillanatait a leginkább kész színészek produkálták. Szabó Kimmel Tamás nyilvánvaló profizmusa, amely oly sok előadásnak vált a javára, Berger szerepében ellene és ellenünk fordult. Szabó Kimmelnek most nem hittük el sem a szerepét, sem azt, amikor bevezetésképpen kifelé beszélt hozzánk. Alakításából így leginkább a perfekt betétszám gyanánt előadott I Got Life maradt meg szép emlékül, ami okvetlenül kevesebb az optimálisnál. Kevésbé kiélezetten, de ugyancsak túlságosan profinak, illetve túlságosan színésznek bizonyult Radnay Csilla és Lovas Rozi is: az előbbi művésznő remek énekhangjával ámulatba ejtette, míg öregasszonyos betétjével búskomorságba taszította e sorok íróját, Lovas pedig kedves, de enyhén túladagolt bájával lépte túl a mértéket. Mátyássy Bence mindvégig bírta rokonszenvünket, tán mert legalább annyira megszenvedni látszott a második rész túlnyújtását, mint mi magunk. Nagy Dániel Viktor nyersesége viszont e közegben egészen üdítőnek tetszett, s még a szerep mögül kilátszó férfiúi önelégültség is helyet talált magának valamiképp a színpadon.

Mátyássy Bence, Szabó Kimmel Tamás. Fotók: Tiszeker Dániel

Csúnyán torzítanánk azonban, ha nem jeleznénk, hogy már ezen a legelső előadáson is akadt számos sikerült részlet és ígéretes fejlemény. Ilyen volt Bukowski szüleinek szellemes-ügyes megkettőzése, vagy épp az a csapatösszhang, amely tökéletes kétkezi ritmusszekciónak hallatta az előadás résztvevőit. (Az összedolgozás, illetve a színészi összekapaszkodás egyébiránt az előadás többi részének is sokat használhatna.) S bár a színpad nyomasztóan kevés szabad teret kínált számukra, jó volt látni a táncosokat, akik csodálatos módon nem tűntek táncosoknak, s pláne nem ún. musicaltáncosoknak, amiben a szerencsés castingnak éppúgy szerepe lehetett, mint Bodor Johanna koreográfiájának. S összességében pozitív benyomást keltett Závada Péter fordítói munkája is, noha kár lenne elhallgatni a tényt, hogy már rögtön az első számban akadt némi prozódiai ügyetlenkedés, s hogy a csoportos számoknál csak felében vált érthetővé az énekelt szöveg, ami aligha lehet csupán a hangosítás meg az énekesek sara.

Az előadás még nyilván alakulófélben, s persze tudomásul szolgál: az első estén csak a szereplőgárda egyik felét láthattuk a színpadon. De a látott Hair egyelőre még inkább csak lehetőségként körvonalazódott előttünk. Az orgazmus ezúttal elmaradt.