John Carpenter, a némileg hasonló indíttatású A dolog című klausztrofób szörnyhorror-klasszikus rendezője így felelt a mozi szimbolikáját firtató kérdésekre: „Nem, nálam mindig azt kapod, amit a vásznon látsz.” Illetőleg ő csak egy betyáros akciófilmet dirigált egy monstrummal, nem mellesleg A lény egy másik világból című Nyby-Hawks-kooperáció újrájaként.
Leheletnyi különbséggel csaknem ugyanez juthat eszünkbe a tavaly Cannes-ban induló, majd több zsánerfesztivált végighódító ifjúsági terrordarabról, a Valami követről. Egyfelől tényleg az fogadja a publikumot, ami a szeme előtt pereg, másfelől azonban többel is gazdagodik. Nemcsak a dolog, a „valami” húzza szorosra a kurrens dolgozatot és az 1982-es remekművet: a láthatatlan fenyegetéshez immár pszichoszexuális mélyfúrások járulnak.
David Robert Mitchell rémtörténete ugyan gyorsan vékony jégre léphet („A sztori kimondva a világ legbénább ötlete.”), ám a direktor példás visszafogottságról tesz bizonyságot. Görcsölés nélkül döbben rá, a paranoia-faktort sosem a decibelek vagy nyíltszíni trancsírozások üzemeltetik, számára jóval fontosabb a suspense, a csendesen épülgető, így végül nagyobbat durranó hatásfokozás. Objektív, jéghidegnek ható, távolról fényképezett szcénák okoznak káoszt, nagy látószögű lencsék előtt zajlik teljes az ideglelés – rögtön a nyitány zseniális példa a Valami követ horror-motivikájára.
Egy zavart lány az őt hosszú snitten követő felvevőgép előtt hagyja el magát, és röviddel ezután látjuk a holttestét. Maga a gyilkosság képen kívül marad. Hitchcock thrillerjei, netán Spielberg blockbuster-programfilmje, a Cápa után Mitchell fél-független terepen zsákol óriásit és vizsgázik ötösre borzalomművészként. Noha az ő direkt ihletforrásai maga John Carpenter, valamint George A. Romero, nem tévedünk, ha a Kubrick-féle Ragyogással, a szexragadozó bestia révén a Sidney J. Furie jegyezte Az entitással, netán az ázsiai J-horrorokkal rokonítjuk moziját. Rommá használt videoklip-fennhéjázások, gyorssnittek helyett a minimalista, sőt hipnotikus követőfelvételekben, a hátrébblépésben hisz – érezni, hogy potenciális áldozatunk riasztóan védtelen, ha egy távoli filmszem közönyösen figyeli, és sem a cselekményen belülről, sem „odakintről” nem jön segítség, és az elesettség már-már földöntúli/természetfeletti passió. A horror attól nyeri el zsáner-márkanevét, hogy a támadó lebírhatatlan, az ember szenvedő alany, nem futhatunk semerre, lecsap ránk a fátum. Pontosan ezt garantálja a Valami követben mozgó „Az” (angolul „it”), amely stephen kingi címhasonlóságként shapeshifter (alakváltó) gólem: lassan poroszkál felénk, a kamera hasonló kimértséggel figyeli, majd ha ránk tapad, bezárul a kör. Nincs egyetlen arca, sokszínűsége csak félelmet épít belénk.
 Jelenetek a filmből |
Igaz, a mozi tizenévesei próbálnak összezárni ellene (vagyis thriller-héroszokként rúgnának opponensükbe), ám tettrekészségüknél jóval lényegesebb drámájuk: az őket üldöző kreatúra egyszersmind bimbózó szexualitásuk, pontosabban felnőtté válásuk gátja. E tekintetben a baráti, testvéri, szülői viszonyok kiszámíthatatlan kötelékek a pusztán látszólag tetszetős kertvárosi miliőben: amint Jay, a főhőslány szexuális kapcsolatba lépne bárkivel, halálos vírust ruház át partnerére, a kór öröklődik. Emberként ő válna amorális nullává, ha másnak adná át a járványt, így az ezerarcú gyilkost meg kell állítani – szinte az X-Men-sztorik Vadócának nemi dilemmája hatja át a mozit.
Nehéz szót érteni a támadót nem látó apával, anyával, barátkozni a zöld pázsitos házakban lakó kortársakkal. Halált hoz a fizikai érintkezés, a szexus darabokra tép testileg, lelkileg. Mitchell olvasatában (ahogy a legjobb horrorokban is) a fantáziaszörny belső konfliktusok metaforája, így a műfaj nemcsak az ágyba bújás toposzát rángatja ki sarkaiból, de tágabb jelentésben a coming-of-age sztorik átirata is. Randevúra hívásból válik ádáz barátnő-kihasználás (a vírushordozó srác székhez láncolja a gyanútlan Jay-t, a főszereplő lelkiállapotára reflektáló remegő-zaklatott kameramozgás velőtrázó, a „jump scare” új értelmet nyer), a centrális nőalaknak egy örökkön-örökké átalakuló Gonosz kíséretében muszáj szerelméért harcolnia.
 A képek forrása: PORT.hu |
Nemcsak a korai Cronenberg-kultdarabok (Paraziták, Veszett) allúziói rémisztgetnek, a Charles Burns által jegyzett képregény, a Black Hole tinédzserperspektívája sem vész él. Hogy a populáris áthallás vagy szimbolika nem válik ostobává, nem kizárólag Mitchell értőn használt filmnyelvének, de a karakterológiának is köszönhető. Jay és cimborái nem az Amerikai pite tini-archetípusai, átélhető lélektani gondok űzik messzire a WC-humort, hovatovább, amerikai független zsengék emberrajzával vetekszik a rengeteg kornyűg, felelősség-epizód, morális kérdésfelvetés, szülő-gyermek reláció (olyankor is, ha történetesen csak ritkán toppan be egy-egy felnőtt), sőt, kockáztassuk meg, kommunikációs nehézség, amennyiben az nem csupán a beszéd, de univerzális emberi interakciók jelölője. Búcsút inthetünk az álmarginális hipszter-filozófiának, szürke, nyomasztó ifjúsági birodalomban élünk.
Szintetizátorzene zúg a legszebb carpenteri tradíciók jegyében, az utcák csaknem szín nélküli sivár vidékek, a nyílt, tágas külvilág nem függetlenséget nyújt, ehelyett arra utal, nincs hová rejtőzni. A végső leszámolásnak otthont adó uszoda sem kósza helyszínötlet: medencében, vízben, netán fürdőkádban legalább annyira elesettek vagyunk, mint ürítés vagy szeretkezés közben, e rangban húsunk jobban átvájható, lelkünk kíméletlenebbül apróra zúzható. Mitchell pedig az utolsó pillanatban is nyitva hagyja a nagy kérdést, nem löki az „It”-et a legyőzöttség emésztőgödrébe – ahogy magyarázatot sem kíván találni a létére, félelmetes abszolútumként néz rá. A Valami követ újabb erénye ez: válaszokkal nem szolgál, az utolsó kockára is rátelepszik a bizonytalanság. Ugyanezt nehéz fenntartani egy siker szülte folytatásban: a második részben állítólag már „Az” eredetét nyomoznák a karakterek, és a mumussal együtt gyorsan kiiktathatják a rejtélyt.