És azoknak, akiknek elegük van már a gatyaletolós, testváladékoktól csöpögő vígjátékokból, és valami klasszikusabbra vágynak. Vagy inkább: kicsit avíttabbra, porosabbra, mégis kedvesen és kényelmesen ismerősre, gyerekkorunk francia és olasz komédiáira, amelyek már eleve főként a 30-as, 40-es évek hollywoodi terméséből merítettek, nevesen a screwball comedy-kből, Frank Capra, Ernst Lubitsch, George Cukor vagy Preston Sturges filmjeiből. 

A Megőrjít a csaj is egy megkésett screwball comedy, annak minden jellegzetességével: nemek harcával, félreértésekkel, leskelődésekkel, fürdőszobákban bujkáló partnerekkel, nagyjelenetekkel, amelyekben az összes szereplő egy helyen borítja ki a bilit, a véletlenek kínos összjátékával, parázs párbeszédekkel és persze happy enddel. Ennél a zsánernél különösen jellemző, hogy azon nevetünk, amin a saját magánéletünkben nagy valószínűséggel inkább sírnánk: most is adott a félrekamatyolás, a megalázó lebukások, és persze minden szerelmes nyilvánosan csinál totál hülyét magából.  

A történetről is essék pár szó, amelyet rendezőként az idén 76 éves Peter Bogdanovich jegyez. Adott egy Izzy nevű aranyszívű, idealista ex-prostink (pontosabban call girlünk/escort lányunk, Imogen Poots alakításában), aki már híres hollywoodi színésznőként egy interjú során emlékszik vissza a kezdő éveire, vagyis arra, kiből és hogyan lett a cserebogár. Figyelembe véve a film központi metaforáját, amelyet egyébként egy Ernst Lubitsch-filmtől (Cluny Brown) kölcsönzött Peter Bogdanovich, egy másik állatot is fel kell vonultassunk, méghozzá egy mókust, merthogy vele veszi kezdetét Izzy tündérmeséje, vagyis rendhagyó karriertörténete. 

Történik ugyanis, hogy a neves színházrendezőnek, Arnoldnak (Owen Wilson) jó szokása, hogy sorozatban csalja színésznő feleségét, Deltát (Kathryn Hahn); igazi régi vágású úriemberként azonban ezt úgy bonyolítja, hogy az éjjeli pillangóknak a légyott másnapján elmond egy tanmesét egy mókusról, meg az ő mogyorójáról, és felajánl nekik 30 ezer dollárt azzal, hogy hagyják el a pályát és kezdjenek új életet. Mi más is lehetne a mi Izzynk dédelgetett álma, mint hogy színésznő legyen? A többi innen már kitalálható: a kezdő színésznő épp oda sétál be castingra (persze egy prosti szerepére), ahol Arnold készül az új darabjára, amelyben a neje az egyik főszereplő.

Egyszóval minden adott ahhoz, hogy a szálak teljesen összekuszálódjanak, és ebben az Izzy múltjából felbukkanó ex-kuncsaftoknak is szerepe van, no meg egy brillírozó Jennifer Anistonnak, aki New York legzizzentebb pszichológusaként minden szereplővel kapcsolatban áll.  

Ha már New York: sok vizet nem zavar a Nagy Alma ebben a filmben, amely főként belsőkben játszódik, vagyis a történet tulajdonképpen bárhol kibontakozhatna; ahogyan annak sincs sok értelme, hogy Izzy egy interjúhelyzetben meséli el a kezdeti zűröket, ha csak annyi nem, hogy Bogdanovich eközben egy hangos hollywoodi szerelmes levelet ad a színésznő szájába, amelyben Audrey Hepburnt és az Álom luxuskivitelbent dicsőíti, meg a gazdaságilag vészes időszakokban tökéletes eszképizmussal szolgáló régi vígjátékokat. Hiszen most sem látunk mást: két társadalmi kaszt kerül kapcsolatba egymással, a külvárosi blue collar-közegből származó Izzy és az urbánus művész-intellektuel, Arnold, és láss csodát, a film szerint e két világ között van átjárás – egy kis kezdő tőkével és támogatással bárki megcsinálhatja a szerencséjét. Amerika nem ítélkezik és még mindig a korlátlan lehetőségek országa. 

Ezt a tényleg semmi kis, egyszer nézős vígjátékot alapvetően a színészei mozgatják, akik láthatóan élvezik a dialógus-centrikus cselekményvezetést, és hogy eltúlzott karaktereket alakíthatnak (a kelet-európai prosti szerepében Lucy Punchnak is van pár szórakoztató perce), méghozzá annak tudatában, hogy végül úgyis minden jóra fordul. 

Peter Bogdanovich nem valamiféle korából adódó életbölcsességet akart megosztani 14 év rendezői hallgatás után (mozifilmet utoljára 2001-ben készített) a nézőkkel, inkább letette a voksát apáink és nagyapáink mozija mellett. És ami az egészben a legbizarrabb: épp a felvállalt retró iránytól, klasszikus stílustól, és attól, hogy helyenként olyan jelleget kelt a film, mintha egy színdarabot látnánk, tűnik a Megőrjít a csaj újszerűnek, vagy legalábbis olyannak, amely nem fél szembe menni az uralkodó vígjátéki trendekkel.