A rendező, Dmitirj Bertman második előadása után nyilvánvaló lett, hogy egyik legfőbb erőssége a szerepösszevonásokból adódó sokféle drámai következmény elemzése, kiteljesítése. Persze nem tudni, mi volt előbb, a kis színházaknál szükségképpen fellépő krónikus énekeshiány, vagy a szimbólumképző drámai képzelőerő. Feltehető, hogy egyszerre mindkettő, s hozzá Bertman van annyira vérbeli színházi ember, hogy képes legyen erényt kovácsolni a súlyos szükségből. Legyen bárhogy is, aligha vitatható, hogy Bertman megoldásai, szerepkettőzései a lényeg feltárása felé mutatnak. A Bolond és a trónkövetelő Grigorij szerepének összevonásáról a Boriszban már ejtettünk néhány szót. Most, Sosztakovics, 1934-ben bemutatott, aztán Sztálin 1936-os látogatása után betiltott remekművében a rendező még tovább ment: az opera végén az összes szereplőt (beleértve a halottakat is) felléptette a szibériai foglyok seregében, mondván talán ezzel, hogy Oroszhonban bárki áldozata lehet a belügyi szerveknek, ebben a világban mindenki fogoly (és persze láthattuk, hogy fogoly és börtönőr egyben már a különféle lakattal zárt kalitkákból álló díszletben, azaz az Izmajlov kereskedőház lakásában is, még messze a letartóztatás előtt.) Ám ez csak az aktuális vagy politikai megközelítés lenne.
 Jelenet az előadásból (Fotó: Vajda János) |
Ennél fontosabb, hogy például Borisz, Katyerina folyvást tolvajoktól reszkető, sok értelemben is paranoiás apósa, aki ráadásul örömmel megkoitálná kulcsra zárt menyét, ha nem félne a különféle következményektől (na meg attól, hogy hanyatló férfiereje netán nem elég a jelentős feladtat végbevitelére), itt, a fogolytáborban smasszerként dolgozik, azaz továbbra is őre menye erényének, továbbra is a kulcs a totemállata, és továbbra is tőle függ, hogy pár kopejka baksis fejében megengedi-e, hogy a szerelmes nő átmenjen látogatóba az ugyancsak letartóztatott Szergejhez. A tábor inkább a pokol tornáca Bertman felfogásában; itt rója köreit mindenki, itt járkál Zinovij, a megfojtott férj, az életben oly részeges Pópa, aki ezúttal a foglyok vezetője, vagy a házban amolyan mindenesként, vagy a szó sokféle értelmében kézilányként dolgozó Akszinyina (Marina Kalinyina játszotta remekül). De még ennél is fontosabb, és alighanem a dráma leglényegesebb elemét tárja fel az ötlet, miszerint a táborban a Szergejt elcsábító Szonyetka ugyanabban a vörös bársony ruhában, s ugyanazokkal a gesztusokkal lép fel, mint a mű legelején a kereskedőasszony, Katyerina Izmajlova. Így világossá válik, hogy a két nő voltaképpen egy, azaz szellemi-testi iker. A frappáns, de nagyszabású ötlet feltárja a lényegi azonosságot a gazdag kereskedőfeleség és az ócska kis szajha között, ráadásul rávilágít Szergej erotikus képzeletének szűkösségére: ő mindig is ezt a nőt, ezt a bársonyruhás, fenséges jelenséget szeretné maga alá gyűrni a vörös vagy a fekete fotelben – és persze az okos és leleményes Bertman gondosan ügyel arra, hogy a két nővel megesett aktus koreográfiáját pontosan egyformára szervezze meg.
 Katyerina és Szergej |
Ez az ötlet lehetetlenné teszi azt is, hogy Katyerina alakjában valami fenségeset, a tisztaságra vágyó, kitörni, magát és szerelmesét emancipálni akaró, a szűk családi és társadalmi börtönviszonyok ellen lázadó asszonyt lássuk. Noha ez volt a zeneszerző intenciója, aki a bemutató táján többször is lenyilatkozta, hogy Katyerina amolyan „fény a sötét orosz éjszakában”. A most látott előadásban szó sincs fényről, legfeljebb arról, hogy ez a „kisvárosi Lady Macbeth” mélyebben és kétségbeesettebben átgondolta reménytelen helyzetét, mint a körülötte féregszerű életet tengető többiek, a lelki és testi fogolytábor lakói. Végeredményben ez biztosítja alakjának a tragédiát. De a legvégső kép kegyetlenül lealázza a szeretkező fotel vörösén nem sokkal túllátó asszonyt, míg ezzel egyidejűleg felmagasztosítja Szonyetkát: egy sállal örökre és halálosan összecsomózva egymást ott kering a két nő – mintegy a víz örvényébe zuhant testekként – a színpadon; soha nem szabadulhatnak egymástól, mindörökké összefűzi őket végzetük.
Ez a végzet Szergej, a kis házimunkás alakjában ölt testet – persze végtelenül pitiáner. Mint az egész miliő, a rettenetes, szinte szadista munkástömeg, a titkárnők sertepertélő silány hada, a kenőpénzre váró rendőrség, a folyvást üvegrészeg pópa, Katyerina impotens férje és egykor nagytermészetűnek mondott apósa – mindenki a söpredék tagja. A rendező nem megy a szomszédba némi megvetésért és ennek következtében a harsány, a közönséget megröhögtető beállításokért. Ezzel – nagyon helyesen – visszanyúlik a dráma eredeti műfaji meghatározásához: tragikus-szatírikus dráma.
 Katyerina és Szonyetka |
Mindez ragyogó, zeneileg is pazar előadásban valósult meg. A Helikon Színház zenekara, mely az előző este elég sápatagnak tűnt, most felragyogott, ráadásul a kis létszám nagyon jót tett a partitúrának, most előbukkanhattak Sosztakovics művészetének apró trükkjei, rejtett utalásai, egész bonyolult, de azért jól áttekinthető utalásrendszere; ismét a szükségből erényt elvét tapasztalhattuk: ha csak kamarazenekarod van, teremts kamarazenei, transzparens hatást! Vlagyimir Ponkin hihetetlen elemző erővel, bámulatos arányérzékkel, az énekeseket soha el nem nyomva, a szólistákat csodálatosan támogatva vezette a zenekart, amelyben különösen az ütősök és a fafúvósok remekeltek – közülük is kiemelkedőt nyújtott az első klarinétos, aki a hangszerelésben oly döntő szerepet vivő basszusklarinétot is lenyűgözően fújta. A szép és fiatal tagokból álló kórus nemcsak énekel, hanem ha kell, táncol is, hatalmas játékkedvvel, fegyelmezetten: a sok akció és bukfenc nem gátolta meg őket, hogy az esküvői jelenetben hiba nélkül abszolválják a bonyolult fúgát.
A címszerepben Szvetlana Szozdatyeleva tündökölt, nem is annyira hangi teljesítményével, mint ragyogó színész játékával, szerepformálása hihetetlen hitelességével. A szajha és a kislány, az unatkozó orosz Bovaryné és a vérszomjas, teljhatalomra törő Lady egyként jelen volt nagyvonalú szerepformálásában. Méltó ikre volt a hirtelen nagy szereppé váló Szonyetkát megformáló Kszenyija Vjaznyikova, aki erotikus vonzereje teljes bevetésével játszott, messze felülmúlva a Boriszban nyújtott egyébként szép és költői alakítását. Szergejként Vagyim Zaplecsnijt láttuk, ő már Budapesten is fellépett ugyanebben a beosztásban, a Vidnyánszky Attila rendezte előadásban. Ott, abban a fékezett habzású előadásban jelentéktelennek tűnt, itt, honfitársai között, egy mélyen orosz és nyers interpretációban ragyogott, színészileg és hangilag is remekelt, iskolapéldáját adva, milyen is az a sokat emlegetett természetes színpadi létezés. Nem maradt el tőle Borisz, az após, akiből Szergej Toptyigin alkotott félelmetes és groteszk figurát. A Pópa (és a Szibériában fellépő Első Fogoly) szerepében Alekszej Tyihomirov most megmutatta, hogy egyelőre nem a Borisz Godunov címszerepében, hanem a kisebb karakterszerepek területén fekszik a valódi birodalma.
Mulatságos és rémületes, mély és kacagtató, durva és finom, torokszorító és felszabadító, szóval katartikus este volt.
Kapcsolódó cikkünk:
Miskolci Nemzetközi Operafesztivál 2008