Theatertreffen 2015, Berlin
2015.06.16.

E sorok képernyőre vetője eddig is tudatában volt, hogy a kritikaírás voltaképpen teljesen szubjektív műfaj, ám a Yael Ronen rendezését követő álló tapsvihart bámulva biztossá vált, hogyha a teremben jelenlévők mind tudósítanának az előadásról, ő reprezentálná a magányosan fanyalgók elenyésző százalékát. A stuttgarti Ünnepnél azonban a lelkendezők táborát erősítette. NÉDER PANNI BESZÁMOLÓJA, 2. RÉSZ.

Remélhetőleg a világ másik felén valaki épp e két előadásról ír beszámolót fordított szemszögből – cikkemet neki ajánlom az egyéni érzékelést és a színház személyes hatásait méltatva. Éljen! 

Common Ground. Fotó: Thomas Aurin
Common Ground. Fotó: Thomas Aurin
Yael Ronen, izraeli rendezőnő régóta tartó elismertségnek örvend a német színházi szcénában. Előadásaiban – melyeket állandó csapatával közösen ír és állít színpadra – javarészt személyes szálakkal átszőtt társadalmi témák kerülnek feldolgozásra. A berlini Gorkij Színházban bemutatott Common Ground (Közös nevező) a délszláv testvérháborút és Jugoszlávia megszűntét veszi alapul: az előadás egyes szereplőinek személyes történeteit, akik(nek családjai) a munka és egy jobb élet reményében Berlinben telepedtek le. A kiindulópont – a különböző tagországok szülötteinek színpadra hívása és múltjukkal való ütköztetésük, a jelenben folyamatosan zakatoló identitásválságuk, valamint feldolgozatlan traumáik – felkavaró színházi alaphelyzetnek ígérkezik. Ronen és hét színésze a produkció előkészítése során Boszniába utazott, majd az ott történtek alapján, a közösen megélt eseményeket jelenetekké formálva igyekeznek a publikum előtt közös nevezőre jutni. A családtagokkal és különböző szakemberekkel való találkozások, a csapaton belüli széthúzások és egymásra találások adják az előadás narratív síkját, kollázs-technikával kezelt etűdök, játékos kikacsintások és popdalok elegyítésével. 

Az előadást nyitó izraeli Orit Nahmias vállaltan öncélú, élvezetes monológja erős felütés: „Sziasztok, zsidó vagyok, de nem így szoktam magam reprezentálni”. Ezt követően rögtön átnyergel saját művészetét illető meggyőződéseire, személye fontosságára, módszereinek szemléltetésére.  Angol nyelvű sorait Niels Bormann, a produkció egyetlen német színésze hivatott tolmácsolni, a szöveghű fordítás helyett folyamatosan szabadkozva a nő privát túlburjánzása miatt. Kettejük jelenléte fontos ellenpont a később felbukkanó ex-jugoszláv játszók csoportjában, az utazás során kizárólag kívülállókként reflektálhatnak a többieken átzakatoló érzelmi tehervonatok hatásaira. A bevezetőben felskiccelt személyes antipátia búvópatakként csörgedezik az este során: a ring sarkaiban Bormann németes vasaltsága, folyamatos értetlensége és apró mániái, valamint a túláradóan magyarázó Nahmias figyelmetlensége és önzése áll készenlétben. Amint a legapróbb esély adódik rá, egymásba bokszol a két színész – e komikus szál talán az egyetlen, amely zökkenőmentesen működik. 

Common Ground. Fotó: Thomas Aurin
Common Ground. Fotó: Thomas Aurin
A többiek színpadra kerülését követően reklámszerű bemutatkozás veszi kezdetét. A leeresztett vasfüggöny előtt tornyosuló – majd a későbbiekben a játszók által mozgatott, téralkotó funkciót betöltő – fakockákra projektált archív tévéfelvételek villódzása, a színes fényár és a mikrofonba üvöltöző színészek epileptikus káoszképben egyesülnek, az elmélyedés lehetőségét csírájában kioltva. Pergő múltidézésük egy zenecsatorna „best of 90-es évek” összefoglalójára emlékeztet, a modern kor emberének felületes és rágás nélkül nyelő információéhségét alapul véve. A szereplők dübörgő villanásokban emlékeznek a Jugoszlávia szétesését követő személyes eseményekre, a milyen-zenét-hallgattam, a hogy-nyomkodtam-a-pattanásaimat és a mi-történt-a-családomban tengelyen mozogva. A rendező mintha nem bízna a mondatok erejében, a szubjektív élmények potenciálja semmivé foszlik az illusztratív, effektektől roskadó vágtatás során. Ami elhangzik, rögtön eljátszott kép vagy zenei betét formájában nyer teret. Ha XY ’91-ben esetleg Nirvanát hallgatott, azonnal felcsendül a szám, a néző pedig egy zártkörű házibuli unatkozó szemlélőjének szerepébe kényszerül, másfél percen át – és hány ehhez hasonló másfél perc lesz még az előadásban! – vidáman tomboló fiatalokat bámulva a színpadon. A mélység és precízió kezdeti hiánya az utazást felelevenítő, későbbi jeleneteket hasonló erővel hatja át. 

Jasmina Musić és Mateja Meded, fiatal boszniai színésznők egyazon város szülöttei. Az út során derül ki, hogy egyikük apja pont abban a koncentrációs táborban dolgozott, amelyben a másikét fogva tartották. A kutatás, a rádöbbenés, majd a két nő közti szövetség létrejöttének rekonstruálása hamvába holt kísérlet: a megrázó történet szentimentális, a másik hajában kurkászó, körömlakkozós tinédzserbarátsággá alakul, egymás folyamatos ölelgetésében kimerülve. A többiek jelenetei hasonlóképp végződnek. A tartalmukat tekintve sűrű, megérintő élmények az önmagától meghatódó színészi játékmód okán érzelgős történetekként csapódnak le, az azonosulás lehetőségét kizárva. Bár valódi, csontig hatoló félelmekről, családok szétszakadásáról, tömegsírokról – majd tanulságként az összetartásról és emberi értékekről beszél a hét színész, az olykor felcsillanó, igazi pillanatok kezdeti összetettsége a hatni akarás felületes síkja miatt klisévé forgácsolódik. 

Common Ground. Fotó: Thomas Aurin
Common Ground. Fotó: Thomas Aurin
A felvetett téma kiaknázatlansága és elsekélyesítése dupla mértékű nézői dühöt generál, a fék nélküli színészi átélés és az egymás fricskázásában kimerülő osztálykirándulás-hangulat, a jelenetkezelések vázlatossága a negyedik fal mögé zárja a társulat tagjait. A rendezői szándék bumerángként pördül vissza a játszók felé e láthatatlan határvonalról, tökéletes elidegenítő hatásként célba érve. Aztán marad az álló tapsvihar meg az ülve értetlenkedés. 

Az alig harmincéves Christopher Rüping Thomas Vinterberg Dogma-klasszikus Születésnapjának színpadi verziójával érkezett a fesztiválra. A stuttgarti adaptáció nem összekeverendő a brit David Eldridge által átdolgozott drámával, az Ünnep kizárólag a film cselekményét veszi alapul, jeleneteit szabadon kezelve. Az idei Theatertreffen programjában Susanne Kennedy produkciója mellett ez a másik előadás, amely amellett, hogy egy nagynevű rendező filmje nyomán készült, a szerepek folyamatos váltogatásával, felcserélhetőségével zsonglőrködik, ezzel új kontextusba helyezve a színpadi formanyelvet, egyszerre több síkon működő értelmezési lehetőségeket teremtve. Míg Kennedynél a klasszikus értelemben vett színjátszás megszűntét, az elidegenítés maximumát adták a váltások, Rüping rendezésében sallangmentes játékmóddal övezett színészi bravúrok tanúja a néző.  

Az eklektikus, szedett-vedett bútorokkal teledobált színpad mélyéről Norbert Waidosch öltönybe csomagolt, jó ízléssel adagolt zongorafutamai emelik be olykor az alapszituáció arisztokratikus hangulatát, ám a hat fiatal színész energikus, koncentrált, jelen idejű, kifogástalan ritmusú játékkal hozza közel és teszi élővé az előadás minden percét. Aki látta a filmet, ugorjon a bekezdés végére, a többieknek kis gyorstalpaló: Helge, a sikeres üzletember hatvanadik születésnapját ünnepli saját szállodájában, nagy családi körben. Az eseményén három gyereke, Michael, Helene és Christian is részt vesz – ez utóbbi ikertestvére, Linda nemrég lett öngyilkos, pont az ünnep színhelyén. Bár Helene a vacsora előtt megtalálja húga búcsúlevelét, először elrejti azt. Mikor Christian tósztot mond a homárlevestől roskadó asztalnál, azzal vádolja apját, hogy gyermekkorukban molesztálta őt és halott testvérét. Mivel a család nem reagál, az apa pedig értetlenkedik, a fiú visszavonja korábbi mondatait. Nyilvános megaláztatások sora után, Linda búcsúlevelének felolvasását követően mégis beigazolódnak a vádak, a nő egyértelműen leírja, inkább meghal, minthogy újra átélje rémálmait, melyekben apja folyamatosan megerőszakolja. Helge először dühösen elviharzik, majd másnap reggel megpróbál bocsánatot kérni mindenkitől, ám ez süket fülekre talál. A család elhagyja a házat. 

Das Fest. Fotó: JU Ostkreuz
Das Fest. Fotó: JU/Ostkreuz
Rüping energikusan indít, a szürke kezeslábasokban bevonuló színészek közvetlen stílusban üdvözlik a nézőket, gyors szavazást indítva arról, a sárga vagy a zöld papíron található szöveget olvassák-e fel. Ez Christian későbbi pohárköszöntőjének előrevetítése, melyet megelőzően ugyanezt a kérdést teszi fel apjának. Ötletes rendezői húzás egy soha el nem hangzó expozé megírása – mintha Helge elkerülhetné a családi titkok felszínre törését, amennyiben ösztönei a másik színhez vezetik. A hat fiatal egyszerű, kreatív csapatmunkával összerakott, jól snittelt képeken kalauzol át a család őskorig visszavezethető kronologikus történetén, átdíszítéseik során a színpadon található asztalok vándorszekérré, hadiflottává, pestis sújtotta díszletté vagy épp Hemingway dolgozószobájává alakulnak – a pergő ritmusú családrege játékos módon ágyaz meg a jó hírű családapa méltatásának, kinek ősei minden lehetséges veszélyt túléltek asztalfőre kerülésének érdekében. 

A játékszabály egyszerű: a színészekre szerepneveik kezdőbetűjét ábrázoló pulóverek kerülnek, érthetően definiálva a karakterbe lépés pillanatát. Amint egyértelművé és megszokottá válik a jelmezzel magukra húzott identitás, Rüping jól élezett hentesbárddal csap le a legváratlanabb, ugyanakkor legsűrűbb helyzetekben. A játszók szemvillanásnyi idő alatt cserélnek ruhát és személyiséget, a dekonstrukció által permanensen megújuló szerep(át)értelmezésre késztetve a nézőt. Így lesz a tószt első sorát citáló fiúból apa, akit az imént még ő készült szembesíteni az abúzus vádjával, vagy a demens nagymamaként cuppogó lányból az asztal közepén vacogó, nyilvános önmegalázásra kényszerített fiú. Mindenki bűnös, mindenki áldozat, mindenki mindenki.  

Das Fest. Fotó: JU/Ostkreutz
Das Fest. Fotó: JU/Ostkreutz
Az előadást indító interaktív forma jó arányérzékkel, kizárólag a legszükségesebb pontokon tér vissza a továbbiakban. Helene, a nővér hozzánk szól, mikor mentegetőzik öccse vacsoraasztalnál elhangzott szavai miatt, ám később az épp aktuális Christian is a közönségnek teszi fel a kérdést: ki hiszi el közületek, hogy az apám megerőszakolt gyerekkoromban? Szoborként kussol az ezerfős család a fesztiválház bársonyszékein. Szótlanul tűri, hogy a félig az asztalterítőbe, félig a férjébe kapaszkodó, akaratgyenge, ám a show-műsorhoz asszisztáló bábjai előtt álkirálynői pompában tetszelgő anya először személytelen beszédben méltassa gyerekeit (most lebukom a kizárólag Fellinin nevelkedett olvasóközönség előtt, hogy emlékszem a Bridget Jones bizonyos mondataira, de vállalom: annyira rímel az „én, aki az élet ajándékát adtam neked” mindent legitimáló gondolatára). Egyikük – nagy örömére – kreatív gyermek, a másik sok vargabetűt vetett, de szerencsére az antropológiánál landolt, a harmadik meg kérjen bocsánatot az apjától és mondja el hangosan, hogy hazudott. A mikrofonba. Most. A fentebb említett lány odabotorkál óriási pulóverében (mert a ruhadarabok egyre nyúlnak), majd a kierőszakolt mea culpa után leveszi azt, reflektálva a szerep nehézségére. Anyja lelki abúzusát követően artikulálatlanul üvölt bele egy szétnyűtt papírtrombitába, ám a többiek már a „Daddy cool” című számra tombolnak, az izzadt apa léggitár-szólójának tapsolva.  

Eközben minden átvedlés és -díszítés a szemünk előtt zajló, vitális varázslat – lazaság és koncentráció kifogástalan kevercse. A megkerült búcsúlevél felolvasását követően játszi könnyedséggel épül sírkő a színpad közepén: megrendült fiatalok húzzák be elé apjukat, a fejfára az aznapi dátumot vésve. A férfi rezignáltan tűri az élve ravatalozást, cselekvésképtelen feleségével az oldalán. 

Az előadás végén a színpad mélyén egymásra halmozott asztaltorony tetejéről ordibálva próbál bocsánatot kérni, ám senki nem figyel rá. Épp szusszannánk egyet a kisimultabb arcok láttán, mikor nyugodtan, mégis az egész teret betöltve szólal meg: „Teljesen mindegy. A gyerekeim vagytok”. És sötét. 
 
Beszámolóm végén fontosnak tartom leírni, hogy a Theatertreffen minden egyes előadása után - csakúgy, mint az egy hónappal korábbi F.I.N.D. Fesztiválon (Schaubühne) - a taps után a színészek egyike felolvasta azt a féloldalas szöveget, amelyben a nézőket a következőre kérik: ha telik rá és rokonszenveznek a kezdeményezéssel, a kijáratnál található perselyeknél adakozhatnak az új menekülttáborok létrehozásához. Mivel nem értenek egyet Berlin menekültpolitikájával (egy olyan városról beszélünk, amely a szóban forgó embereknek nagy erőbedobással igyekszik munkát és lakhatást biztosítani), támogatni szeretnék azon helyek létrejöttét, ahol a menekültek méltó körülmények között élhetnek. Az akcióhoz számos színház csatlakozott.
Szerző: Néder Panni