Mint sok zsidó hitsorsosának, a numerus clausus miatt külföldön kellett tanulnia, majd az antwerpeni Bell Laboratóriumnál töltött tizenkét évet. De Belgium német megszállása után zsidónak lenni életveszélyessé vált, s jobb híján családjával visszatért hazájába. Itt behívták munkaszolgálatra, majd deportálták, és egymás után fölkereste a fertőrákosi, a mauthauseni, majd a gunskircheni gyűjtőtáborokat. Túléli, s túléli a felszabadulás után a tífuszt is. Gyermekeit megtalálja, feleségét megölték. 1946-ban újranősült. Vesztére a Standard Gyárban, Európa egyik legfontosabb híradástechnikai üzemében vállalt vezető állást, amely a Bellhez hasonlóan amerikai tulajdonban volt. 1948-ban még Kossuth-díjat kapott a budapesti telefonhálózat újjáépítéséért, 1950-ben már a Standard elleni koncepciós perben tizenöt év börtönre ítélték, s öt évet le is ült. Ismét vékony szálon függött az élete, hiszen halálos ítéletek is születtek.
Utolsó éveiben visszaemlékezett megpróbáltatásaira. A Rákosi-féle börtönévekről írott Egy Kossuth-díjas börtönévei 2001-ben megjelent, a náci időkről ez a könyv szól, amely az Emlékezni csak pontosan… címet viseli.
Kozma írásának nagy értéke, hogy nincs semmilyen irodalmi értéke. Száraz, tárgyilagos mondatokban beszéli el történetét, s mivel sem érzéke, sem ambíciója nincs a hatáskeltésre, az olvasót az az érzés tölti el, hogy semmilyen fikció nem színezi a történetet, s az emlékező a lehetséges határok között mérnöki pontossággal ragaszkodik az általa valóban átélt eseményekhez. „Egymás segítése, bajtársiasság, rokonszenv – ismeretlen fogalmak voltak. Önzetlenül senki sem segített a másiknak. Én sem. Mindenki önző volt. A túlélés volt a tét! Az erkölcsi színvonal általában nagyon alacsonyra süllyedt. A fennen hirdetett zsidó összetartozásból semmit sem lehetett érzékelni.”
Akár szerzője, akár valaki más adta később a visszaemlékezéseknek az elragadóan invenciótlan Emlékezni csak pontosan… címet, telibe talált. Kozmát feljegyzések is segítették, a halálmenetben is volt nála füzet, a gyűjtőtáborban is úgy védelmezte elméjét, hogy telefon rendszert tervezett.
Különös körülményei, ugyanis az, hogy a zsidóüldözést Belgiumban és Magyarországon is átélte, igazoló koronatanújává teszi Bibó István megállapításának, amely a zsidókérdésről szóló klasszikus tanulmányában olvasható. Ha Belgiumban – Bibó példája Dánia, de behelyettesíthetjük – „egy üldözött abba a helyzetbe került, hogy az első nyitott kapu alá be kellett menekülnie, az első útjába eső házban segítséget kellett kérnie, túlnyomó valószínűséggel arra számíthatott, hogy ezt valami módon meg is kapja, s ha nem is talál minden házban a teljes önfeláldozásig menő segítségre, mindenesetre olyanokra talál, akik magukat az ő ügyével azonosítják, s a gondját igyekeznek felvenni; kisebb részben számíthatott esetleg közönyre, elutasításra vagy óvatos elhúzódásra; arra pedig, hogy üldözőinek feladják, csak mint valami kivételes szerencsétlenségre kellett számítania. Ezzel szemben Magyarországon, ha ismeretlen házba egyáltalán be mert kopogni, a közönyre, elutasításra, elhúzódásra számíthatott, mint normális valószínűségre, a feladásra mint aránylag kisebb mértékű, de még mindig reális valószínűségre, s a segítségre, mint váratlan, alig remélt szerencsére.”
Kozma memoárja éppen a maga kiélezetlen történetmondásával igazolja ezeket a szavakat. Belgiumban sem talál hősies lovagokra, de akiket valamilyen segítségre megkér, azok egész egyszerűen szégyellenék, ha nem próbálkoznának. Az özvegyasszony, aki vidéken, pénzért befogadja őket, láthatólag fél, mihelyt felfogja a helyzetet. Kozmának az az ötlete támad, hogy hívják el a falu plébánosát, akit nem ismer. S valóban, az megnyugtatja a gazdasszonyt, Istennek tetsző cselekedetnek nevezi, amit csinál. Antwerpenben ezenközben összeszedik a zsidókat, s Kozma felesége – aki „pár fontos fehérneműért” visszamegy a nagyvárosba – saját szemével látja, amint szüleit felrakják egy teherautóra. Amikor elmeséli, Kozma válasza: „Nyugodj meg, Grételém! – szóltam. – Én a magam részéről boldog vagyok, hogy viszontlátlak. Sajnálom az öregeket. Amit lehetett, megtettük értük. Vedd úgy, hogy kaptak tőlünk életük alkonyán négy gondtalan évet! Ha Bécsben kellett volna maradniuk 1938-ban, biztosan nem élték volna túl az ottani deportálásokat!”
Bécs: 1938; Belgium: 1942; Magyarország: 1944. Kozma hazájában meg sem próbálkozik azokkal a segítség-kérésekkel, amelyekkel Belgiumban. Ha deportálásának gyalogmeneteiben – még Magyarországon – barátaival el-eltűnődik a szökés lehetőségén, visszatartja, hogy bizonyos benne: ismeretlenül senki sem fogadná be őket, s nagy valószínűséggel följelentenék.