John Gay: Koldusopera / Temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház, TESZT 2015
2015.06.05.

Egyik oldalon pompa és fényűzés, másik oldalon éhínség és nyomor. Léteznek törvények, de csak a szegényekre vonatkoznak - mondja a konferanszié visszafogott dühvel. Színházat nézünk, a valósághoz képest. A temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház Koldusoperáját. PROICS LILLA KRITIKÁJA.

Az ipari forradalom máig ható társadalmi következményeivel mulattat a John Gay szatirikus művét alapanyagul használó előadás. Az 1728-ban bemutatott Koldusopera a korszak társadalomrajzát rögzíti és elemzi. Akkoriban egy jókora vasajtó csukódott rá a később (Brecht korában) proletároknak nevezett nincstelenekre – most ugyanez a vasajtó csapódik be a proletároknak már nem nevezett nincstelenek orra előtt.

Tokai Andrea
Tokai Andrea

Közben világklasszissá lett Brecht 1928-ban bemutatott Koldusoperája – a társulat jó arányérzékkel nem ezt a remekművet állította színpadra (amelyet másfelől nem lehet eleget játszani a kézenfekvő aktualitása okán), hanem a kevésbé kanonizálódott eredetit, alaposan a jelenre és társulatra szabva.

Így a temesvári Koldusopera előadása igazi „káeurópai” kulturális tett, lévén a térségben markáns hagyományokkal rendelkező nepotizmust ma az EU-ban mintaadóként képviseli széphazánk, Romániát derekasan megelőzve – ugyanakkor Szerbiának, a csatlakozni igyekvő államnak is erős praxisa van abban, hogy a hatalmi pozíciókat családon belül tartsa. Szerbiát egyébként a vendégalkotók miatt emlegetem, akik a társulattal húrokon pendülve nem átallnak a valósággal szórakozni, sőt szórakoztatni.

Kokan Mladenović rendező és Irena Popović zeneszerző (akikhez Góli Kornélia efféle munkában jártas dramaturgként csatlakozott) ott folytatta a temesvári társulattal, ahol az újvidéki Opera Ultimával abbahagyta – meglehet, a rendező járja a környéket és el-elidegenít: Brechtet szövegileg aktuálisan nem használja, miközben a színházát betéve tudja, és politikusan provokálva használja is. Színészei kibeszélnek, pontosabban kiüvöltik a történetből a hétköznapi valóságukat – miközben persze a Koldusopera történe is a valóságunk, még mindig –, ez a színház kifejezetten a nincstelenek, kiszorultak, elesettek, gyengék fájdalmaira érzékeny, miközben elmeséli a rendszer és az emberi természet oly keserves működését is, továbbá maximálisan lojális azokkal, akik a színházba szórakozni járnak.

Jelenet az előadásból
Jelenet az előadásból

Az előadás társulati perpatvarral kezdődik, a vita tárgya, hogy ennyiből nem lehet színházat csinálni, élni meg aztán végképp nem – mégis hamar arra jutnak (valóság ide, személyesség, játékosság oda, csak van tempó, ritmus, dramaturgia meg a többi szabályszerűség, ami a szándékokat pontosan valóra váltja), hogy mindezek ellenére is lesz színház. A vita után Gay történetéhez egy aktuális román top-koldus listával kötnek át. Kifejezetten üdítő, hogy legalább a színházban nevetgélhetünk jelenlegi társadalmi rendszerünk vérlázító igazságtalanságán, álságosságán és hamisságán.

A színház a valóságban, színház a színházban játékot (már Gay beleírt egy kolduló színészt a darabjába) a társulat fanyar öniróniával húzza alá, ami szerint a munka koldulással és prostitúcióval vethető össze. Ahogy Peachum mondja: „A színházművészet és a koldulás ugyanabból a talajból táplálkozik. Meggyőzöl róla egy vadidegent, hogy te valaki más vagy, kitalálsz egy megható történetet és ezen keresztül kicsalsz belőle egy kis pénzt.” Ebből a nekikeseredett, abszurd játékból kiderül annak, aki nem tudja, hogy a színházcsinálás ma sem könnyű megélhetés, hanem valami nemes kedvvel művelt bolondéria. Mindez egyúttal egy könnyen befogadható állítás arról, miért és hogyan nem lehet az élő művészet kis/polgári.

Jelenet az előadásból.
Jelenet az előadásból.

Néhány gurulós ruhaakasztót – hangert – és széket leszámítva, illetve azt, hogy székekből rakják össze a játszók a börtönt szempillantás alatt, a tér (Marija Kalabić munkája) üres, a monumentális, pet-palackokból készült gyönyörű kristálycsillár jelzi a világ kettősségét. Egy makettel jelzik továbbá, milyen lehetne az előadás, ha volna rá pénz. A jelmezek barokkos vázak – a korabeli operajátszásban tán pont ilyesmiket hordtak a ruhák alatt. Elhangzik a felvezető „vitában”, hogy a jelmezekre sem jött meg a pénz, miközben ezek az alighanem tényleg olcsó kreációk nagyon is szellemesek. Tatjana Radišić munkája a játékot ügyesen kommentálja, emlékezetes részlete a pillangó-rebbenékeny hangulatot megjelenítő sok sárga gumikesztyű. A mozgás (Andreja Kulešević koreográfiája) egyébként is az előadás hajtóereje, a tiszta erőből és csupa finomságból szívhez szóló öttagú zenekarral kísért dalokkal együtt.

Fotók: Temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház
Fotók: Temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház

A sztori elindulása után aztán nem sokkal Tar Mónika megakasztja a játékot, hogy elmondja, a pár mondatba sűrített személyes érintettsége okán nem akar játszani abban a jelenetben, amelyikben végigveszik a koldus-zsánereket Peachum tanítása szerint. Miközben ez is játék a játékban, halálosan igaz, de éppen csak egy pillanatra csapja falhoz a közönséget, már fordulunk is vissza a mulatságos történetbe – ezzel éreztetve a játék valósággal való élő viszonyát. Ennek a folyton jelzett kettősségnek egy későbbi kiszólása, nekünk, nehogy egy pillanatra is azt higgyük, nem rólunk van szó: „Hányszor tettük le voksunkat olyanok mellett, akik szemünk láttára alakultak át hasonlóvá, mint Mr. Peachum ebben a jelenetben.” Eddigre már gondolkodás nélkül is tudjuk minden mozzanat mögött a valóságot látni, ami túlhúzottabbá teszi a reflexiónkat, mint ahogy a színházi allegóriákkal kapcsolatban általában is működik ez a nézői mechanizmus, s ha hozzágondoljuk ehhez a könnyeden előadott súlyos dalokat és táncokat, értjük, miért éreztük olyan jól magunkat előadás alatt.

S ahogy minden Koldusoperában szükségszerűen lennie kell egy indokolatlanul és émelyítően szirupos dalnak a koldus-, illetve színházszakmai hatásmechanizmus érzékletes megjelenítésére, szerencsére itt is van; Simó Emese Pollyja adja elő, egy nézői búcsúlevélre válaszolva. Kokan Mladenović bámulatosan megmozgatja a társulatot: a pörgő jelenetekben is sok színt mutatva megy mindenki Tokai Andrea és Balázs Attila istenien fanyar, elegánsan aljas párosával. Az ember dudorászva jön ki a nézőtérről, mintha bármi oka lenne rá.
Szerző: Proics Lilla
Írta:  John Gay azonos című műve nyomán: Kokan Mladenović és Góli Kornélia,  Rendező:  Kokan Mladenović,  Zeneszerző:  Irena Popovic,  Dalszövegek:  Irena Popovic,  Dalszövegek magyar változata:  Góli Kornélia, Szerda Zsófia,  Játsszák:  Aszalos Géza, Balázs Attila, Bandi András Zsolt, Borbély B. Emília, Csata Zsolt, Kiss Attila, Lőrincz Rita, Magyari Etelka, Mátyás Zsolt Imre, Molnár Bence, Molnos András Csaba, Kocsárdi Levente, Simó Emese, Tar Mónika, Tokai Andrea,  Zenekar:  Cosmin Hărşian, Dragalina Cristian Csaba, Szabó Csongor-Zsolt, Ilko Gradev, Marcelle Poaty-Souami,  Díszlettervező:  Marija Kalabic,  Jelmeztervező:  Tatjana Radišić,  Koreográfus:  Andreja Kulešević,  Dramaturg:  Góli Kornélia,  Rendezőasszisztens:  Szerda Zsófia,  Az eredeti művet magyarra fordította:  Orbán Enikő