Romeo Castellucci - Socìetas Raffaello Sanzio: Go down, Moses / Wiener Festwochen, 2015
2015.06.01.

„Hiszed-e, hogy ezek az emberek önmagukból és egymásból valaha is mást láttak, mint azokat az árnyékokat, amelyeket a tűz a barlangnak velük szembe eső falára vetített? Hogy is láthattak volna…” JÁKFALVI MAGDOLNA KRITIKÁJA.

Romeo Castellucci tavaly őszi alkotását a Wiener Festwochen mutatja be most május végén, s bármennyire is ismertnek véljük a Socìetas munkáit, a záró kép után nehéz a beszéd. Castellucci, miközben lecseréli a színházművészet reprezentációs gyártósorát, nem egyszerűen a performanciára koncentrál, nemcsak a jelenlét testi bizonyosságát mutatja annak elbeszélése helyett, hanem a reprezentáció filozófiáját és (nem) működő gyakorlatát állítja színpadra újra és újra.

Jelenetek az előadásból
Jelenetek az előadásból
Castellucci alkotásairól kevés napi kritika készül, mert az impressziók áradatát a leírás csak megakaszthatja, de nem válthatja ki, kiindulást sem a dramatikus irodalom, sem a színházi üzem ismerete nem kínál. A Go down, Moses követi a filozofikusan kérdező alkotások sorát, és ezzel a róla szóló írásokat is elsősorban a megértés kreatív munkájára szorítja.

Castellucci nem kizárólag azért botrányos alkotó, mert vérnek látszó, fekáliának látszó matériák is a színpadra kerülnek, nem is a teremtés, Isten, a lét szent vagy szentségtelen ábrázolása okán, hanem mert gondolkod(tat)ó. Filozófus ő, aki írások helyett előadásokban fogalmaz, rendre apokaliptikus víziókban. Messina óriási méretűre másolt fekete-fehér Salvator Mundi képe mellé Piero Manzoni koncept-művészete kerülhet, Eurüdiké szerepét eljátszhatja egy mélykómában élő volt táncoslány, s Aiszkhülosztól Artaud-ig, a Bibliától Shakespeare-ig kapcsolódnak össze a képek, melyeket hol szavak hordoznak, hol vizuális alkotások, hol auditív terek, hol irányított asszociációk.

Emlékszünk, előadásairól gyakran kimennek a nézők, mert Castellucci alkotásait nézni fájdalmas és nehéz munka, majdnem mindig kemény intellektuális erőfeszítés és szabadon engedett érzelmi befogadás mentén jutunk el a felismerés csodaszép pillanatáig. 

A Go down, Moses kifejezetten fájdalmas tapasztalat. Az alkotás a fizikai fájdalom érzetével jelzi a mentális fájdalom helyét. A dobhártyánkat percekig elviselhetetlen hangerővel támadó hangkulissza indítja el az érzelmi fájdalom ingerét. Az előadás második képében egy gép foglalja előttünk a teljes színpadot, forog, mint egy eszterga, s a fentről beléhulló gorgófőnek látszó parókák sivítva szétkenődnek hengerén. Miközben a megsemmisítő kép a horrorfilmek borzalomdramaturgiáját, a görög mítosz kereteit és a Soá megtörténtét is felidézi, megsüketülünk a nézőtéren, de nem sajnáljuk, hogy nem kértünk a ruhatárban osztogatott füldugókból. 


Így, süketen állunk készen a harmadik képre: nem hallhatjuk a következő jelenet hangját. Egy rendezett, nyugat-európai, kéztörlővel és kézszárítóval is felszerelt közvécében vajúdik egyedül egy nő. Ott szül meg előttünk, rá is kopog valaki türelmetlenül, s a kiszolgáltatott test nyöszörgésének meghallását nehezíti a kínzott dobhártya. A nő fájdalmak közt megszül a közvécén, a rengeteg vér képe is messzire tolja a látvány megértését, mert ezt nem lehet akarni látni, ez, miként isten fogalma, nem reprezentálható. Amit nem mutatunk meg, az nincs, jut eszembe a megnevezés és a megmutatás aktusának egymásra montírozott eseménysorából, s az én olvasatom ettől a gondolattól nem is szabadul. 

Castellucci pedig nem enged máshova nézni. A Theater an der Wien színpadát beszűkíti egy kis, négyzetméteres térszegletre, a sötétben erősen világítja, élesen és szépen, esztétikailag harmonizál az, ami morálisan diszharmonizál, s ez a feszültség a néző testét is megfeszíti. 

A szült nő lehúzza az angolvécét, zubog a víz és akkor újra hallunk egy, a csobogáson át-áttörő, azon felülemelkedő gospelt. S lassan megértjük: egy keresztelési dal öröme és a hála hullámai áradnak körénk. Ez az új élet kezdete, édes istenem, mit kell látnunk.

Egy-egy szekvencia leírása lineáris rendbe kényszerítené a párhuzamosan, összevissza eltérő ritmusban keletkező érzeteket, s csak dokumentálja, de nem igazolja egy-egy szekvencia erejét. Mert amit láthatunk, nincs, amit hallhatunk, nem hallatszik, s amit írhatunk, pontatlan és elnagyolt.


Amit láthatunk, nem látható, homályos, távoli, mind narratív, mind dramatikus kontextusától megfosztott kép, mely szépségével, megkomponáltságával, harmóniájával teremt idilli nyugalmat. „Mivel a létezőhöz közelebb van, sokkal helyesebben lát”, és Castellucci szépnek láthatóként rendezi a térbe a kukát, benne egy nejlonzacskóban Mózessel, a kitett gyerekkel. Castellucci képei a kortárs színház képzőművészeti kommunikációját, a látvány szerkesztésének esztétikai báját hordozzák. Szép a vérző nő vergődése, szép a kosz, szép a gigantikus CT-gép, szép mindenféle emberi test és a legszebb, idilli és bukolikus a záró kép barlangja.

Az előadásban pontos és titokzatos váltások nyomán kerül elénk egy-egy újabb vizuális bomba, olyan gyorsan, igazán szempillantás alatt, mintha egy álom frekvenciája változna csak. Egy-egy másodperces sötét határolja a képeket, pedig mindegyik méretes térelemek és nehéz tárgyak mozgatásával jár. Kiállítóteremben járunk, a pokol kapujában, vécében, köztéren, rendőrségen, kórházban, majd a barlangban. 

Amit hallhatunk, nem hallható, nem érthető. Drámai dialógusra csak egy (talán túl hosszú) jelenet épít, s az is a nyelv érthetetlenségéről szól. Mózes anyja a rendőrőrsön, ül velünk szemben, s nem árulja el senkinek, hol a gyermek, mert így jobb. Neki, nekik, nekünk. Castellucci alkotásai mindig domináns hangesztétikai karakterrel bírnak, a hangkulissza, miközben erősen támogatja egy világ megképződését, eligazít, vajon az utcán, egy műtőben, egy régi építésű, vékony válaszfalakkal szabdalt rendőrőrsön vagyunk-e, aközben elviselhetetlen szintre erősíti a háttérzajokat. „Hát ha még a börtön szembeeső fala visszhangot is adna!” Így a záró képnél, kilépve az addigi hangdramaturgiából, az alkotás jelzi: Castellucci tudja, hogy a hang a színházi reprezentáció formálója, ezért elveszi a hallópontunkat. Kezdetben talán koncentrálunk ennek megkeresésért, a hangforrások szétválasztásáért, de nincs kontextusunk, nincs segítségünk. A záró képnél az elviselhetetlenségig kitartott, vallási hitharmóniákat idéző effektus-zene éteri hangzásának értő befogadását tehetetlenül elengedjük. Nem halljuk, csak amikor Castellucci lebontja nekünk elemeire ezt a zengzetet, akkor: sáskák árasztják el zürrögve a teret, sáskajárás inszektofóbiát ingerlő hangjával zár az alkotás.

A képek forrása: Wiener Festwochen
A képek forrása: Wiener Festwochen
Amit leírhatunk, leírhatatlan, érthetetlen és pontatlan. A keresztelő örömgospel felhangzásakor emotikonok jelennek meg egymás után a feszített tüllre vetítve. ;-(, utána :-| , és megvigasztalódunk lassan: :-). A sírásból a nevetésbe ilyen egyszerűen jutunk. 

Castellucci sokszor mondja: a reprezentáció működéséhez elengedhetetlen, hogy a valóság megértésének kereteit a stabil narráció adja. De a színház nem feltétlen a reprezentáció helye. Ebben a színházban az európai kulturális tudás kereteit kijelölő emlékhelyeinkre ráismerve azok biztonságáról és terrorjáról indulnak el gondolatfoszlányok, a meglévő elbeszélések működési erejéről és erőszakos sablonosságáról tolakodnak a szavak elő. 

Pedig a Go down, Moses címet viselő alkotásban minden másként kezdődött. A színpad nett, fehér kiállítótér, velünk együtt érkeznek a játékosok, nézelődnek, sétálnak, mint a közeli Albertinában, látjuk őket, de homályosan, egyszer látogatók, egyszer műtárgyak, Rodin- és Delacroix-figurák elmosódott körvonalakkal, majd, mintha látnám, megformázzák Raffaello Sanzio kora XVI. századi Athéni iskoláját, középen a beszélgető Platónnal és Arisztotelésszel, de minderre bizonyosságot csak az utolsó képben nyerek. Az egyetlen kétdimenziós műalkotás itt Dürer nyula, az felkerül a falra: mégiscsak Bécsben volnánk. Tehát tüllfüggönyön át kukucskálunk, mintha felhő ülne mindenen, Isten szokott volt így beszélni Mózessal. Az alkotás, miközben Mózes anyjának szülését helyezi elénk, vérben és mocsokban, elhagyja a szent szövegek értelmezői sablonját, s az ábrázolás közben a mikéntre és a miértre fókuszál. 

Mi vagyunk kikötve a barlangbörtönben, akár Platón példázatai. S a színpadi árnyakat nézve lassan kikerülünk a fényre. A „felmenetelt és a fent lévő dolgok szemléletét a léleknek a gondolat világába való felemelkedéssel veszed egyenlőnek.” Platón államában, akitől az írás idézetei származnak, a filozófus vezet ki az árnyékból. Castellucci megkomponálta a szcenográfia történetének egyik legszebb képét zárásként. Innen és ekként könnyen formálódik a gondolat: a színház, s Castellucci, a filozófus vezet ki minket a sötétből. De ezt a záró képet egyetlen kiadvány sem közli, egyetlen kritika sem írja le. Tudom, miért.