Theatertreffen 2015, Berlin
2015.06.11.

Miként generálnak a teljesen felcserélhető, kifejezéstelen arcú viaszfigurák az emberi kapcsolatok kiüresedése felett érzett viszolygást és bánatot a nézőben? És merre hajózunk a kedves, svájci zombikkal? NÉDER PANNI BESZÁMOLÓJA, 1. RÉSZ.

A tíz (nem legjobb, hanem leginkább figyelemreméltó – e kifejezést mindig fontosnak tartják hangsúlyozni a zsűritagok) előadást felvonultató fesztivál palettájáról összesen négyet választottam beszámolóm tárgyaként, igyekezve átfogó képet adni a produkciók sokszínűségéről. Következzen az első kettő.


Warum läuft Herr R. Amok?
Warum läuft Herr R. Amok?
A főként Amszterdamban tevékenykedő Susanne Kennedy a tavalyi Theatertreffenen már képviseltette magát a szintén Münchenben színpadra állított Fegefeuer in Ingolstadt-tal, üstökösként robbanva be a német színházi világba. Bár e sorok írójának ismeretségi köre nem reprezentatív, a fesztiválprogramból a legtöbben Kennedy új rendezését, a Fassbinder-film alapján készült Warum läuft Herr R. Amok? (Miért lett R. úr ámokfutó?) című produkciót várták. A rendezőnő évadonként egy előadást vállal, mivel nem akarja futószalagon gyártani azokat. Előző rendezése során a színészek saját, előre felvett hangjaikra tátogtak feszesre komponált tablóképekben – a Herr R. két és fél órás játékideje alatt Kennedy e formanyelvi kísérletet fejleszti tovább, az elidegenítés eszközeinek csúcsra járatásával. Az alapfilm cselekménye két mondatban összefoglalva: a konszolidált, polgári életet élő építészeti rajzoló, R. úr egy nap – a vége főcím előtt öt perccel – megunva a szépre nyírt sövényeket, a házifeladat-ellenőrzést és a kimért családi ebédeket, ámokfutásba kezd. Megöli feleségét, szomszédjukat, a kisfiát, kicsivel később pedig felakasztja magát. 
A rendezőnő a másfél órás, fojtogató Fassbinder-mű játékidejét ötven perccel megtoldva teszi a (nem) történetet még elviselhetetlenebbé: a lehető leghétköznapibb, legüresebb párbeszédek, a közömbösség és felületesség fullasztó energiája kulminálódik az ugyanolyan közömbösen, már-már sután végrehajtott gyilkosságokban – a filmben egy gyertyatartóval vág kupán mindenkit a férj, az előadásban egy angyalszoborral. Kennedy csavar egyet a stilizált, abszurd hatáson, R. úrnak háromszor kell megismételnie a mozdulatsort, mire a fejbevágott nők és fia egy imbolygó, katatón koreográfia után lehetetlen pózokban terülnek ki a földön. A színészek arcán viaszmaszk, előre felvett szinkronhangjukat amatőrök szolgáltatják, karaktereiktől teljesen elidegenítve őket. A három férfi és két nő felváltva személyesítik meg a különböző szereplőket, minden színész R., minden színésznő feleség, jelenetenként változnak a szerepkörök, olykor-olykor statisztákkal kiegészülve. Eleinte – bár legalább a férfiak testalkata különböző, a két színésznő magasságra is egyforma – nehéz megkülönböztetni, ki kit játszott az imént, hol történt a csere, a viaszréteg összeolvasztja az arcvonásokat. 

Fotók: JU/Ostkreutz
Warum läuft Herr R. Amok?
A kopogós, felvételről szóló dialógusok (legyen szó értelmetlen viccek meséléséről, unalmas családi ebédről, vagy a lemezboltban játszódó jelenetről, ahová R. úr időről időre visszatér egy felismerhetetlen számot dúdolva, a buta eladónők üres tekintetét állva ragaszkodik hozzá, hogy mindenképp szeretné megszerezni a felvételt, amit a rádióban hallott) a valódi kommunikáció elsöprő hiányáról tanúskodnak. Az elnyújtás által egy idő után mindez csakugyan elviselhetetlenné válik, a feszültség eszkalálódik. Az elidegenítést szolgáló gesztusok – a szerepek felcserélhetősége, az előre felvett, nem saját hangok, az ugyanabba a térbe beállított tablóképek, a teljes érzelem-, érintés- és színjátszásmentesség – kiélezi az emberek közti viszonyok felületességét, az együttélés (egymás mellett élés) e formájának értelmetlenségét, a komfortos és hazug biztonságérzet visszásságait. 

A jeleneteket lassan le- majd felgördülő tüllfüggöny választja el egymástól, rajta videójáték-szerű tipográfiával íródik ki a következő kép színhelye. Ilyenkor tévés minőségben felvett videó-etűdök festik a hátteret: mind egy lambériás, neonfénnyel megvilágított, sivár teremben játszódik. Néha csak a színpad balján a realitásban is elhelyezkedő óriási növényt látjuk, máskor emberalakokat is, szigorúan lassú tempóban adagolva. Kennedy folyamatos gondolkodásra késztet a két sík váltogatásával, a vetített képben megjelenő szereplőkről nem lehet tudni, kik, nem viselnek maszkot, egyáltalán nem jönnek be a színpadi térbe. Leszámítva az előadás végét, ahol összeáll a kép. 

Fotók: JU/Ostkreutz. Forrás: Barliner Festspiele
Fotók: JU/Ostkreutz. Forrás: Barliner Festspiele
Miután R. úr kiámokfutotta magát, hirtelen öt, a felvételeken is látott idős ember mászkál az üressé vált térben, ki rendőrtisztként kérdezget, ki sopánkodó átlagemberként válaszolgat. Saját hangjukon, személyesen, jelen időben. Majd’ két és fél óra viaszbábu-pszichózist követően ez hatalmas sokkélmény. Egyikük, egy hetven év körüli, platinaszőke nő balerinaként táncolva, egyedül zárja az előadást. Épp, mint Bette Davis a Mi történt Baby Jane-nel?  utolsó jelenetében a tengerparton. Túlsminkelve, rózsaszínben, boldogan forogva. És mi történt R. úrral? 

Susanne Kennedy radikálisan stilizált, precíz formanyelvű előadása az emberi gesztusok és finomságok kiradírozása által generál nagyfokú érzelmi hatást a nézőben. Felmerül a kérdés a játszókat illetően: mivel a színészek hajszálpontosan beállított, szigorú koreográfiát hajtanak végre, lecserélhetőek-e ugyanúgy, mint jelenetről jelenetre odarajzolt karaktereik? 

Sajnos ennek kifejtésére szűkös a hely, ezért térjünk át a fiatal svájci rendező, Thom Luz előadására. Az Atlas der abgelegenen Inseln (A távoli szigetek atlasza – ötven sziget, amelyen soha nem voltam és nem is leszek) Judith Schalansky félig irodalmi, félig kartográfiai műve, amely a fent említett ötven eldugott helyről referál azok szürreális, anekdotaszerű, térképekkel és geográfiai adatokkal megtűzdelt történetein keresztül. Ezen információk szükségesek az előadás megközelítéséhez: ha nem lenne elég, hogy Luz e drámai alapanyagnak nehezen tekinthető – mennyire jó, hogy mégis! – atlaszból indult ki, a produkció egy a fesztiválháztól távol eső, kelet-berlini gimnázium falai közt volt megtekinthető este tizenegytől. 

Atlas der abgelegenen Inseln
Atlas der abgelegenen Inseln
Bár a következő fél oldalban leírásra kerül az élmény, inkább arra buzdítanék minden kedves olvasót, hogy azonnal pattanjon fel a helyéről (öltözzön fel, mosson fogat, fizesse ki a kávéját – vagy ami épp hátra van), és robogjon el Hannoverbe, ahol eredetileg játsszák az előadást. 

A nézők az osztott csigalépcsős gimnáziumépület három emeletén foglalnak helyet, szintenként nagyjából huszonöten. Kőoszlopok, félhomályban foszladozó szárazjég és titokhangulat. Előttünk széles lépcső, amely a fordulónál kettéválik, hogy aztán újra magába kanyarodhasson. Baloldalt óriási üstdob, a falakon hangszórók. Az előadás kezdetét a fönt becsapódó, majd újranyíló ajtó hangja jelzi: minden csattanás előtt kórusszólam, amely a Somewhere over the rainbow első szavánál áll meg. Valahol. Ez a valahol, ahol vagyunk, lehet bárhol. Egy repülőgép vagy egy antik hajó fedélzetén. Ahogy elkezdenek feltűnni a földöntúli bájjal megkent, fehér kosztümös, púderezett arcú, mezítlábas alakok – a négy színész akárha archaizált Addams family lenne –, majd a hasonlóan síri hangulatot árasztó zenészek, másodpercenként tágul az asszociációk tárháza. A megfejthetetlen, ám kottaszerűen pontos, belső algoritmus szerint mozgó karakterek demográfiai és hangulatfestő információkat adnak át a különböző szigetekről, majd lassan tovasiklanak. Eközben folyamatosan emészt a kíváncsiság: mi zajlik a többi emeleten? Miért tapsolnak a fenti nézők? Mit hallanak épp a lentiek? 

Fotók: Karl-Bernd Karwasz. Forrás: Berliner Festspiele
Fotók: Karl-Bernd Karwasz. Forrás: Berliner Festspiele
Thom Luz másfél órás, akusztikus-metafizikus happeningje – és emiatt fontos visszatérnem a fentebb említett ’élmény’ szóra – nézői szinten egyáltalán nem definiálható előadásként. Bár a szemlélők székekben foglalnak helyet és nincsenek kirángatva a játszók közé, az első pillanattól kezdve részesei és átélői e szürreális, éjszakai univerzumnak. Az osztott tereket óramű-szerűen körbetáncoló karakterek percenként folynak át egy újabb történetbe, saját, belső képzettársításainkon keresztül. A szubjektív percepció vizuális, auditív és verbális rétegei a lépcsőkhöz hasonló módon válnak szét, majd olvadnak egymásba, ezáltal klasszikus színházi körülmények között inaktív zsigereket életre keltve. 

A felvillanó, majd elmosódó képek – így a harsonás fiú lassan távolodó, mezítlábas alakja egy szomorú magánkoncert-jelenetben, vagy az előadás végén az üstdob hártyájára a fölé akasztott jégtömbből lassú ritmusban koppanó vízcseppek – afféle melankolikus Titanic-romantikát idéznek. Titokzatosságukon túl a szereplők szinte minden megmozdulása humorral átitatott, enélkül könnyen tekinthetnénk giccsbe hajlónak az eseményeket, ám Luz tökéletes arányban elegyíti a letűnt harmónia esszenciáját az abszurditással. A játszók megnyilvánulásai közvetlenek és személyesek, többek közt ezáltal jön létre a nagyfokú bevonódás. Először őket gondolom zombiknak, aztán az is komolyan megfordul a fejemben, hogy valójában mi vagyunk halottak, akiket épp most kalauzolnak át e sápkóros, borzongató mosolyú Kharónok egy ismeretlen, túlvilági szigetre. Fogalmam sincs, elemzői szempontból miről szól ez az előadás, de bármeddig tudnék itt veletek lenni. 

Mikor végleg eltűnnek a szereplők, fülemüledal csendül fel a gimnázium nyitott ablakain túl. Kedves véletlen – mintha a kinti világ is rezonálni akart volna a Luz-féle mágiára. 
Szerző: Néder Panni